Az alábbi ismertető Karvalics László Informatorium. Szó-kalauz a kortárs információs kultúrához (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2017) című könyvének bemutatóján hangzott el az MTA Nyelvtudományi Intézetében, 2017. május 2-án.

Az 533 oldalas grandiózus munka bevezető tanulmányt, 250 szócikket, szókategóriákat, szójegyzéket és szókategória-jegyzéket tartalmaz. Z. Karvalics László egy mindannyiunk által ismert szó – az információ – környezetében talált meg más kifejezéseket: meglepő és egyben örömteli is, milyen sok szót gyűjtött e fogalom köré.

Az Informatorium kiváló, alapos filosz munka. Minden sorát a filológiai pontosság jellemzi. A mű koncepciójának lényege az információ fogalmának körbejárása. A szerző többéves kutatómunkával tárta fel az információ szóalakot tartalmazó, azzal kapcsolatban lévő kifejezéseket, azok technikai, szakmai, tudományos és jelentéstani hátterét, hálózatát, kapcsolódási pontjait. A mű hozzájárul a digitális szakadék csökkentéséhez és az informatikai fogalmak értelmezésének tisztázását célzó nyelvstratégiai tervekhez.

Hogyan kell verset írni? – hökkentett meg a kérdésével az egyik tanítványom. Tényleg meghökkentő a kérdés: mitől vers a vers? Ritmustól és rímtől? Gyakran igen; de vannak szabadversek, csupán valamilyen hullámzással; sőt képversek, csak a látvány hullámzásával. Vannak rím nélküli versek, sőt a görög, római verselés nem is ismerte a rímet. – Képek, jelzők és más, úgymond költői eszközök teszik a verset? Ez a vélekedés szinte értelmezhetetlen. Mert mi a kép? Csak a metafora? Nincsenek képek például József Attila Születésnapomra c. versében vagy az ebben is idézett Tiszta szívvel címűben. Aztán jelzők nélkül is születtek remekművek. Kosztolányi ezt írta Ige c. hírlapi cikkében: „Az ostobák prózai és költői szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de például a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.”

József Attila

Az említett kellékek külön-külön vagy együttesen megjelenhetnek a költeményekben, de nem elégségesek a jó vershez. Mi kell hát? – Egy gondolat, egy érzés, mely tömören, mélyen megfog valamit lényünkből, az életből, a világból. A költő alapélménye formát ölthet egyetlen mondatban, mint például a rab Radnóti Miklósnak felesége utáni vágyakozása a Hetedik eklogában: „mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár”; vagy egyetlen képben, mint Vajda János Húsz év múlva c. emlékezésében:

És ekkor még szívem kigyúl,
Mint hosszú téli éjjelen
Montblanc örök hava, ha túl
A fölkelő nap megjelen…

A ceruza őse az íróvessző volt, amit vonalazásra használtak. Kezdetben egy ólomkorong volt, amit később felváltott az ólompálcika vagy szénvessző. A ceruza elnevezése a latin cerussa szóból ered, magyar elnevezése – irón – csak a nyelvújítás korától ismeretes. Népiesen plajbásznak is nevezik.

A ceruzát mai alakjában csak azóta ismerik, mióta Cumberlandben, Borrowdale mellett 1560-ban az első grafittelepeket felfedezték. A 17. századtól kezdve egymás után tárulnak fel az európai grafitbányák is, és azokon a helyeken, ahol az alapanyag adva van, kezdenek ceruzakészítéssel foglalkozni (Ausztria, Csehország).

A ceruzát kezdetben kisipari módszerekkel, elsősorban asztalosok készítették. A természetben talált grafitot vékony rudacskákká hasították, ill. fűrészelték, és vagy így, vagy faburkolatba enyvezve készítették. Az irónkészítés kisszerű kereteit igazolja az, hogy Faber, a későbbi nagy ceruzagyáros, valamint a többi irónkészítők feleségei az egy hét alatt termelt mennyiséget vasárnaponként a városokban próbálták eladni.

Milyen hosszú lehet (vagy legyen) egy mondat? Ugye, milyen értelmezhetetlen – ha tetszik, értelmetlen – ez a kérdés? – Nem lehet a mondatokat rőffel mérni – írta az egyik nyelvművelő cikkében Kosztolányi. Nem bizony! Mégis találkozunk az ellentétes felfogással. Vagy úgy – úgymond –, hogy egy hosszú mondat után írj egy rövidet; vagy úgy – pl. szerkesztőségekben –, hogy írj rövid mondatokat, mert az egyszerű olvasók azokat kedvelik. Belevegyül aztán ebbe a felfogásba még az a félreértés is, hogy az egyszerű mondat érthetőbb, mint az összetett.

Mit gondoljunk hát e csacskaságokkal, babonákkal kapcsolatosan? – Fordítsuk meg a hosszúság mérését: ne a keletkező mondatoknak akarjunk határt szabni, hanem a már elkészült mondatok terjedelmét próbáljuk meg szemügyre venni. Ezt a kétségtelenül fáradságos munkát Deme László nyelvész professzor végezte el: többféle nyelvi változat szövegeinek sok tucatnyi oldalán lévő mondatok szavait megszámolva. Azt találta, hogy egy-egy mondat (egyszerű mondat vagy tagmondat) átlagos szószáma szépirodalmi szövegekben 10-12 szó, a publicisztikai műfajokban 12-13 szó, a tudományos és hivatali iratokban 13-14 szó.

 A tollkés

A toll megvágására az ún. tollkést használták. A tollkés latin kifejezését, a penicilust használták nálunk, majd a nyelvújítás korától ismeretes új megjelölése, amely a német Federmesser szó szerinti fordítása.

A tollkést nem házilag készítették, hanem vásárolták. Már elég korán, 1545-ben, majd 1548-ban a Nádasdiak számadásaiban találkozunk tollkés vásárlására vonatkozó adatokkal, az alábbiak szerint: „Posonban 1545. márc. 16. Az nap vöttem az uram clamarisahoz cisuralist (tollkést) 4.-den-ért”, 1548. aug. 16-án „item vöttem cisuralist (tollkést) hozza es port 6 den.-ért”. Arra vonatkozóan, hogy a tollkést mennyire megbecsülik, bizonyítékul szolgál önálló leltári tételként való felvétele. Pl. a Rákóczi árvák 1688-ban Munkács várában maradt és Patakra vitt ingóértékeinek lajstromaiban „4 pennacsináló késecske” is szerepel.

Még a nyár elején olvastam az egyik napilapunkban: „A felhőszakadásnak köszönhetően telefonok százai némultak el a nagykörút környékén.” A telefontulajdonosok – gondoltam – aligha köszönték a nagy esőnek, hogy nem tudták használni készüléküket.

Efféle sutaságokat nap mint nap olvasunk a sajtóban, hallunk a rádióban, tévében, közéleti beszédekben. Megköszönni – a szó jelentéséből következően – természetesen valami jót szoktunk, hacsak gúnyból ellenkezőjére nem fordítjuk a szavunkat: „Köszönöm, hogy ilyen jó voltál hozzám!” – azaz: Igazán nem ezt vártam (volna) tőled!

Az írás rögzítésére szolgáló közvetítő anyagok közül még ma is legfontosabb a tinta (atramentum). Magyar elnevezése a latin tincta (ti. aqua) 'festett' (ti. víz) átvétele.

E kifejezés elég korán meghonosodott nálunk, korai közmondások igazolják: „A biblia bőtsüllésben nem a tentát, papirossat, hanem azt bötsüllyük, akinek szavát magában foglallya. – A mély okoskodás a téntán nyalakozók dolga. – Ténta és a penna a szégyent nem tudgya.”

A papiruszon való írás már tintával történik. Ez a tinta mézgában felkavart és vízzel higított szénkorom volt. A 12–13. századi okleveleinket jó minőségű, színtartó fekete tintával írták. A 13. századi Conradus de Mure szerint okleveleket csak „aliis coloribus exclusis”, azaz fekete tintával szabad írni. Ezt a szabály szigorúan be is tartották. A tinták alapanyaga valószínűleg enkaustum volt, amit a kancellária íródeákja, mivel az nem volt vásárolható, bevált módszerek szerint maga készített. Az enkaustum szőlővenyige, borseprő és törköly, valamint bengebogyó szenesített, porított keveréke volt. Borseprő- és törkölykoromból készítették az ún. frankfurti vagy vegyigefeketét, törkölyből, sárga- vagy őszibarackmagból a párisi feketét, csontkoromból a csontfeketét, papírkoromból a papírfeketét és parafakoromból a spanyolfeketét.

Sok szó esik – kell is, hogy essék – az idegen szavakról, kevesebb az idegenszerűségekről. Azok – a felesleges idegen szók – többen vannak, ezek – az idegenszerűségek – veszélyesebbek. Mindkét csoporttal az a fő gondunk, hogy elaltatják, elsorvasztják a nyelv, a nyelvet használók nyelvteremtő erejét, hiszen a saját – kiküzdött – megnevezés helyett készen kapjuk őket; de az idegenszerűségek még belülről bomlasztanak is: nemcsak a kényelmes megoldás képviselői, hanem ellentétesek is a nyelv alaptermészetével.

Néhány évtizede makacsul él a nyelvhasználatban az alultáplált, újabb a leépít, kivált valamit, a Valentin-nap, az indián nyár. Mivel nyelvünkben sokáig használatos volt az alulról táplál ige, bizony először egy pillanatra engem is félrevezetett az alultáplált, aztán rádöbbentem, hogy ez a német unterernährt ige szó szerinti fordítása, s jelentése ’rosszul vagy gyengén táplált’. Ilyen még az alulfejlett, azaz gyengén fejlett, az alulszámláz, azaz: kevesebbet számláz. – A leépít ugyancsak tükörfordítás a németből, az abbauen igéből; ott a jelentése ’elbocsát, csökkenti a személyi állományt’. Nálunk is ebben az értelemben használják, elég régóta, de – az iméntiek szerint – van rá régi jó magyar szavunk.

Eszembe jut a leépíttel kapcsolatban egy humoros történet. Az egykori Prágai Magyar Hírlap szerkesztője mesélte, hogy – míg hivatalos úton más országban járt – lapja címoldalán az a meghökkentő hír jelent meg, hogy lebontják a bécsi Szent István-dóm tornyát. Ijedten kérdezte – hazatérése után – helyettesétől, honnan e meglepő, hihetetlen hír. – A bécsi Kurírból – hangzott a válasz. És csakugyan, a Kurír hírül adta: „Der Türmer des Stephansdoms wird abgebaut”, azaz: a Szent István-dóm toronyőrét elbocsájtják. A magyarul fogalmazott hír a leiterjakabok, a humoros sajtóbeli elírások egyik példája volt. A Türmer jelentése ugyanis toronyőr, nem pedig torony; az abbauen pedig ’leépít’ ugyan, s ha akarom, ’lebont’, magyarul azonban elbocsájt.

Ezen íróeszköz megnevezésére a 12–18. században nem a magyar toll, hanem a latin penna kifejezését használták. Ezt igazolják a fennmaradt emlékek, közmondások: „Mikoron írna, harom pennat töre el. – A Balduinus pennáját megélesíté a magyar arany. – Eris pennája által jót. – Híremet nem chak keresem pennámmal, hanem rettenetes bajvivó szablyámmal. – Micsoda penna írhatná le Erdélynek nyomorúságát. – Egyikhez is nem hasonlítom pennámat. – Ténta és penna szegyent nem tudgya.”

Az országgyűlési tudósítások szerkesztői még a 19. század elején is pennamártással mérték a beszédeket, azt mondván: ez egy, két, három stb. mártásos beszéd volt. Az országgyűlési gyorsírók igen vékony hajszálvonalakat író pennát használtak, egy pennamártással meglehetősen hosszú kijelentéseket tudtak leírni.

A tollat eleinte nádból, később madártollból készítették. Íráshoz bármely madár tollát fel lehet használni, alkalmasnak azonban csak a varjú, legalkalmasabbnak pedig a lúdtoll bizonyult. De a lúd szárnytollai közül sem mindegyik volt megfelelő, hanem csak a 2. és a 3., az azt követők vékonyabbak és lágyabbak. Hazánkban az 5. században találunk először említést róla, és a 19. század közepéig használták.

Erdély nevét hallva sok magyar embernek feldobog a szíve, s töméntelen történelmi, földrajzi, irodalmi emlék kezd kavarogni benne; utazások, emberi kapcsolatok emléke – valami csodálatos melegség, melyhez hasonlót akkor érzünk, ha idegenben élő testvérünkkel, barátunkkal találkozunk.

Egy kedves könyvecskét tartok a kezemben, Murádin László A hely, ahol élünk c. művét. Alcíme: Barangolások Erdély helynevei között. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem egykori, ma már nyugdíjas oktatója korábbi írásaiból állította össze ezt az érdekes, izgalmas olvasmányt, mely erdélyi települések, városok, hegyek, völgyek nevét, ezek keletkezését, jelentését magyarázza. Hogyan?