A tollkés

A toll megvágására az ún. tollkést használták. A tollkés latin kifejezését, a penicilust használták nálunk, majd a nyelvújítás korától ismeretes új megjelölése, amely a német Federmesser szó szerinti fordítása.

A tollkést nem házilag készítették, hanem vásárolták. Már elég korán, 1545-ben, majd 1548-ban a Nádasdiak számadásaiban találkozunk tollkés vásárlására vonatkozó adatokkal, az alábbiak szerint: „Posonban 1545. márc. 16. Az nap vöttem az uram clamarisahoz cisuralist (tollkést) 4.-den-ért”, 1548. aug. 16-án „item vöttem cisuralist (tollkést) hozza es port 6 den.-ért”. Arra vonatkozóan, hogy a tollkést mennyire megbecsülik, bizonyítékul szolgál önálló leltári tételként való felvétele. Pl. a Rákóczi árvák 1688-ban Munkács várában maradt és Patakra vitt ingóértékeinek lajstromaiban „4 pennacsináló késecske” is szerepel.

Toll metszése Adriaen van Ostade festményén

A tollkés darab, pár és tucatszám, tokkal vagy anélkül került kereskedelmi formalomba. Ára is természetesen ennek megfelelően változott. Feltételezhetjük, hogy a kettős tollkés hosszabb ideig volt elég, mint a korábban forgalmazott egykéses, s azért tértek át ennek készítésére. Arra vonatkozóan, hogy ki foglalkozott ezek előállításával, egyelőre nem állnak rendelkezésünkre adatok. Itt is csak azt lehet megállapítani nagy valószínűséggel, hogy a kereskedő csak a közvetítő szerepét tölthette be a készítő és a fogyasztó között, s nemcsak hazánkban, hanem külföldön is működtek tollkéskészítők, akiknek a termékeit a kereskedő értékesítette.

Tollkés használat közben

A kalamáris

A toll és a tinta tárolására a kalamárist használták. Magyar neve is ez volt. Kinevezése valószínűleg a nád latin nevéből (calamus) származik. Az írnok a papirusz megírásához használt, saját kezűleg megvágott nádtollát a tintával együtt állandóan magával hordta az övére kötött, fából vagy bőrből készült kis tokban. A kalamáris gyakran egyszerű szarv (cornu) volt, amit az írópolc nyílásába dugtak, vagy az írópolc mellett a falra erősítették. Később az írópulpitusra feldőlés nélkül is állítható formára alakították ki. A rézből, sőt a főuraknál ezüstből, díszes kivitelezésben készült kalamárist már nem házilag készítették, hanem kereskedőtől vásárolták. Az utóbbi különleges kivitelezése miatt az írószoba dísze lehetett.

Díszes kalamáris

A kalamáris nem csak dísze volt az írószobának, valószínűleg komoly leltári értéket is képezhetett, s mivel örökölték is azt, így feltételezhetjük, hogy nem csak egy emberéletet szolgált ki. Ezt bizonyítják I. Rákóczi György és Brandenburgi Katalin között folyt tárgyalások iratai, amit az 1629–1636. években a fejedelemasszonyt illető ingóságokról felvettek: „13. láda egy kis kalamáris, 15. láda a legalsó fiában egy kis ezüst kalamáris ezüst porozóstól, egy ezüst téntásládacska, ezüst kalamáris, ezüst porozóval.”

A porzó

A középkor elejétől a 18. század végéig a tinta felszárítására a porzót használták. A porzó a mi só- vagy cukorszórónkhoz hasonló kis tartály volt, amelybe különféle anyagból készült finom port helyeztek, és ezzel a nedves írást behintették. A port leggyakrabban homokkő törmelékéből szitálták, vagy sárga homokot használtak e célra. Az arany- és ezüstszínű porzót különféle csillámporból készítették, vagy a homokot aranyfüsttel vegyítették. A porzó a kalamárishoz hasonlóan díszes kivitelezésű tárgy lehetett.

Porzó

A Nádasdiak 1548-as számadásaiban találkozunk azzal, hogy a port nem házilag készítették, hanem vásárolták azt: „Ittem vöttem cisurabst (tollkés) hozza es port den. 6”. Azt, hogy a porzót és hozzá a port hol és kitől vásárolták, források hiányában nem lehet megállapítani. Valószínű, hogy a többi írószerhez hasonlóan ezeket is a vegyesáru-kereskedő hozta forgalomba.

Forrás: Horváth Jánosné: "Adatok az írószerek használatához Magyarországon a 12–18. században". In: Levéltári Szemle, XIV évf. 4.szám, 1964. október–december.

A Régi írószerek sorozat korábbi bejegyzései:

• A toll
• A tinta