Az írás rögzítésére szolgáló közvetítő anyagok közül még ma is legfontosabb a tinta (atramentum). Magyar elnevezése a latin tincta (ti. aqua) 'festett' (ti. víz) átvétele.

E kifejezés elég korán meghonosodott nálunk, korai közmondások igazolják: „A biblia bőtsüllésben nem a tentát, papirossat, hanem azt bötsüllyük, akinek szavát magában foglallya. – A mély okoskodás a téntán nyalakozók dolga. – Ténta és a penna a szégyent nem tudgya.”

A papiruszon való írás már tintával történik. Ez a tinta mézgában felkavart és vízzel higított szénkorom volt. A 12–13. századi okleveleinket jó minőségű, színtartó fekete tintával írták. A 13. századi Conradus de Mure szerint okleveleket csak „aliis coloribus exclusis”, azaz fekete tintával szabad írni. Ezt a szabály szigorúan be is tartották. A tinták alapanyaga valószínűleg enkaustum volt, amit a kancellária íródeákja, mivel az nem volt vásárolható, bevált módszerek szerint maga készített. Az enkaustum szőlővenyige, borseprő és törköly, valamint bengebogyó szenesített, porított keveréke volt. Borseprő- és törkölykoromból készítették az ún. frankfurti vagy vegyigefeketét, törkölyből, sárga- vagy őszibarackmagból a párisi feketét, csontkoromból a csontfeketét, papírkoromból a papírfeketét és parafakoromból a spanyolfeketét.

Tintatartó és penna

A tintakészítésnél valószínűleg a kínaiaknál már régóta alkalmazott és az arab kereskedők közvetítésével elterjedt tuskészítési eljárás volt használatos. Ennek készítési módja azonban körülményes volt, mert a fent felsorolt növényi termékekből előbb az e célra épített kormosító kamrában kormot, majd különböző elegyítési módszerekkel a tintát kellett előállítani. Minthogy a növekvő ügyintézés következtében mind gyakrabban volt szükség tintára, kísérletezni kezdtek a kormot helyettesítő megoldással, más növényi termékekből előállított, tintához használható kivonatokkal azért, hogy a tintakészítést meggyorsítsák, megkönnyebbítsék. Ez a kutatómunka vezethetett el azután a 14. század során a gubacshoz.

A gubacs sajátos növényi termék. Tintadiónak is nevezik. Kétfajta légy szúrásából származik. Az egyik a tölgyfalevél-fúró – mint a neve is mutatja: a tölgyfa levelét szúrja meg fullánkjával, hogy petéit letegye –, a másik a gubacsfúró – amelyik a tölgy virágába vagy a még éretlen gyümölcsébe (makk) teszi le petéit. A tápnedv megakasztása következtében képződik a levélen, virágon vagy makkon a daganat, vagyis a gubacs. A magyar nyelv a kétféle gubacsot nem különbözteti meg, a német igen. A levélen képződöttet Gelläpfelnek nevezi – innen a gallustinta elnevezés –, a másikat Knoppernek. Mivel e két légy csak bizonyos hőmérsékleten tenyészik, így Európában kb. csak a 48. szélességi fokig terem a gubacs. Legjobbnak a levanteit tartották, majd a magyar- és horvátországit.

Gubacs

A történeti receptek jelentős alapanyaga a gubacs, rézgálic, vitriol, bor vagy sör, sőt az ecet is. A tinta házi előállítása következtében sokféle recept alakult ki. E 17-18. századi receptek közül egy: „Tövisfáról végy fakérget, helyezd vízbe azért, hogy a festékanyagot kivonja, szárítsd meg, ha tintát akarsz tedd azt borba, tegyél hozzá valamely szénné égett feketítőt (vitriol)."

A fekete tinta mellett szükség esetében, de inkább kivételesen piros, zöld, sárga és kék tintát is készítettek. Nemcsak a hideg eljárási módokat alkalmazták, hanem főzték is a tintát. Ezt a módszert valószínű csak a színes tintáknál alkalmazták. Íme egy színestinta-recept: „Ha az ember vörös tintát akar készíteni úgy vegye a következőket: 4 lót (9,36 dkg) berzsenyfát, tegye ezt egy új, fényes edénybe, öntsön rá egy pint (1,21 l) bort és ezt egy éjszaka hagyja állni és ülepedni. Másnap gyenge tűzön, egész lassan fel kell főzni és beletenni kb. 1½ krajcárért vásárolt összetört timsót. Mikor ezt a tűzről leveszi, kihűti és leszűri tegyen hozzá 9 krajcárnyi bíborfestéket és 1 ½ krajcárnyi apróra felvágott gummit (mézga).”

A közönséges írótintán kívül használatban volt még a színtelen, ún. simpatheticus tinta, amelynek észrevehető színe nem volt, s a vele készült írást csak bizonyos sajátos módok által lehetett elolvasni. Erre felhasználták a friss tejet, ami ha megszáradt, szénpor vagy korom ráhintésével vált láthatóvá. A közönséges tintából is tudtak simpatheticust csinálni úgy, hogy közé salétromsavat vegyítettek, amivel kivették a színét. Az ezzel írott betűk akkor tűntek csak elő, ha felolvasztott folyó alkalival megnedvesítették. Készítettek olyan tintát is, amely hidegben láthatatlan volt, s a meleg hatására jelentkezett az írás. Ehhez a tintához „safferát” alkalmaztak, melyből választóvízzel kivették a kobaltot, majd vízzel meghigították, hogy a papiros át ne üssön. Íráskor semmi nyoma nem volt, de a meleg hatására zöldeskék lett, s ha lehűtötték, ismét teljesen eltűnt. Ahhoz, hogy a vele írt szöveg megmaradjon, nagyon meg kellett melegíteni.A tintát, hogy színét megtartsa, mindig egyenletes hőmérsékleten tartották, és gyakran (naponként vagy hetenként) más edénybe öntötték, mert a házilag készített tinták könnyen penészesedtek, vagy más hátrányos elváltozást mutattak. A gubacstinta ugyanis a csersavas tinta csoportjába tartozik, festőanyaga a csersavas és gallussavas vasoxid, amelynek parányi szemcséit különféle nyálkás anyagok tartják lebegő állapotban. A gubacstinta festőanyaga a tintában foglalt nyálkás anyaggal együtt sokszor elveszti lebegőképességét, és az edény fenekére száll.

Bizonyos tintával írtak csak melegben váltak láthatóvá

A régi receptekből megtudjuk azt is, hogy a száraz idő volt a legalkalmasabb a tinta készítésére, mert a nedves levegő károsan befolyásolta a tinta minőségét. Figyelmeztetnek egyébként a receptek arra is, hogy ügyelni kell, nehogy a tinta nyúlós és sűrű legyen, hanem könnyen folyjék és híg legyen; a tinta beszáradás, elpárolgás és porosodás miatt gyakran sűrűvé válik, ilyenkor kevés meleg vízzel vagy sörrel kell ismét felhigítani.

A tömeges oklevelezés megindulása után főként a megyék és más kisebb fórumok, valamint magánosok okleves emlékei között sok gyenge minőségű tintával írt szöveget találunk. Ezek az oklevelek a tinta rossz minősége miatt napjainkra megsárgultak, kifakultak, így olvasásuk sokszor nehézségbe ütközik. A tintakészítésnél a 15. századtól kezdve alkalmazott fémelemek eredményezték azt is, hogy az e korból származó oklevelek tintája zöldes, bronzéra emlékeztető patinát kapott.

A 15. századtól kezdve a tintát nemcsak házilag készítették, hanem vásárolták is. 1440-ből Pozsonyban a tintakészítéshez szükséges nyersanyag vásárlására vonatkozóan találunk adatokat. A 16. századtól a számadáskönyvek már rendszeres tintavásárlásokról adnak tájékoztatást.

Íródeák ábrázolása a Képes krónikában

A városi kancelláriák íródeákjai a tintát nemcsak maguk készítették, hanem amikor arra lehetőség volt, főleg vásárok alkalmával készen is vásárolták. Ott, ahol az ügyvitelnek több tintára volt szüksége, pl. a királyi kancelláriáknál a 16. században, később pedig a Habsburg kormányszerveknél, a beszerzési lehetőségektől függően készen vásárolják. Azt, hogy a kereskedők vették, vagy maguk készítették a tintát, eldönteni nem tudjuk, mert nincsenek írott emlékeink. Valószínűbbnek tűnik az, hogy a kereskedő maga készítette, mert a kész tintát a már említett hátrányai miatt hosszan nem tárolhatták. E hátrányosság kiküszöbölésére a kereskedő könnyen tárolható tintaport is árusított, amelyet szükség esetén lehetett megfelelő módon hígítani, továbbá a tinta előállításához szükséges említett nyersanyagokat a vegyeskereskedő amúgy is árusította.

Forrás: Horváth Jánosné: "Adatok az írószerek használatához Magyarországon a 12–18. században". In: Levéltári Szemle, XIV évf. 4.szám, 1964. október–december

A Régi írószerek sorozat korábbi bejegyzése:

• A toll