Forrás: innovacio.hu

"Dr. Schubert G. H. ismeretes és kedvelt természetrajzi tankönyvének elrendezése nyomán, a második magyar kiadást átdolgozta Borbás Vince középisk. rendes és egyetemi magántanár. 53 ív finomul szinezett rajzzal s magyarázó szöveggel" - áll a könyv klasszikus szépségét megelőlegező címlapon.

Az a fajta könyv, amely, ha belenézünk, már a tartalmával való ismerkedés előtt megragad gazdag képanyaga elegáns szépségével. Kicsit retró is ez a látvány: a modern nyomdatechnika csillogó ábrázolási módja előtti igényes-szép könyvekben látjuk ezt a színezésében kicsit visszafogottabb, s talán így még hitelesebbnek érződő képi világot.

A Tinta Könyvkiadó ajánlójából: "A Növények természetrajza képekben c. nagyméretű képeskönyv a magyar könyvkiadás egyik legszebb növényalbuma. A mostani reprint kiadás alapjául szolgáló magyar könyvet 1882-ben adták ki. A növénytanilag ma is szakszerűnek mondható könyv dr. Borbás Vince egyetemi tanár, a 19. század legnagyobb magyar botanikusának a munkája. A könyv árveréseken ritkán bukkan fel, ha nagy néha mégis, magasra verik fel az árát a szenvedélyes licitálók. Az eredeti magyar mű kiindulási alapja a dr. Schubert G. H. S. professzor 1870-ben megjelent német nyelvű népszerű képeskönyve (Naturgeschichte des Planzenreichs) volt. (Kiemelések tőlem)

Jó író csak az lehet, ki azért ír, hogy gondolatait kifejezze; ki azért gondolkozik, hogy írjon, jó mesterember lehet, de való művész nem lesz soha.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földjét termékenyítve hamvad el;
És szelleme a sír körül marad,
Tettekre intvén az utódokat.

Minden nemzetben nagy erő szendereg, de szendereg csak, és a pallérozás serkenti fel.

Minden hegy csúcsban végződik. Emelkedjetek bátran, s kik kiindulva, a hegy alján távol álltatok egymástól, fenn a tetőn találkozni fogtok.

Nem pihenhet meg senki önárnyékában.

Lehet-e életünkben két nőt valóban szeretni, nem tudom; két hazát bizonyosan nem.

Ki a mát csak arra használja, hogy a holnap s tegnapról gondolkozzék, s kinek jelene csak emlékekből s reményekből áll, az soha megelégedve nem érezheti magát. Ki nem tud vagy nem akar felejteni, s a jelen szűk lapjain egész múltjának szomorú történetét följegyezve hordja, ne panaszkodjék, ha arra semmi más nem fér.

Nincs szomorúbb gondolat, mint ha az jut eszünkbe, hogy valószínűleg még jönni fog oly idő is, midőn jelen napjainkra, melyek annyira szomorúaknak vagy ízetleneknek látszanak, vággyal fogunk visszatekinteni.

Nincs emlék e földön, melynek idővel nem vesztenéd el éppen legkeserűbb részét.

Sorsjáték az élet, melynél nem a legnagyobb számokkal nyerjük a legnagyobb összeget.

Az emberek nagy része azért szerencsétlen, mert nem magától, hanem másoktól kíván tökéletességet, és az emberi gyarlóságokat, magán kívül, senkinek sem bocsátja meg.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. május.

A nagyotmondások, túlzások, stílusosan szólva szuperlatívuszok korát éljük. Nagyotmondás mindenhol, mindenben, legkivált pedig a társalgási szlengben, valamint a kereskedelmi reklámokban, hirdetésekben, ahol csak úgy hemzsegnek az olyan, jobbára idegen eredetű jelzők vagy összetételi előtagok, mint hiper-, ultra-, mega-, extra-, s talán mindezek előtt: szuper-. Önmagában, tehát hozzá kapcsolódó utótag nélkül azt jelenti: ’nagyszerű, kiváló, remek’. Napjainkban ez a „trendi” dicsőítő jelző. Mindennapos párbeszédek az effélék: „Milyen volt a buli? – Szuper!”; „Hogy ízlik ez a süti? – Szuper!”. S természetesen nemcsak a sütemény helyét veszi át s tölti be napjaink szóhasználatában mindinkább a játékosan megrövidített, becéző – s iménti példamondatomba szándékosan belecsempészett – süti, valamint a cseresznyéből, mogyoróból, salátából, uborkából hasonlóképpen alakult-alakított cseri, mogyi, sali, ubi, sőt kombinálva, „ragozva” koviubi, ubisali, öri hari (az örök harag helyett!) stb., hanem a szuper is egyre gyakrabban szupi formát ölt, főleg a fiatalok száján.

"Szuper ubisali"

Nem önmagában, hanem összetételi előtagként úgyszintén triumfál, sikert sikerre halmoz a szuper. Nem is csoda, hiszen voltaképpen ez az igazi területe. A szuper melléknév a szuper- előtagú összetett szavakból önállósult. Ez a szuper előtag pedig, amely valójában nem is összetételi előtagként, hanem inkább túlzást, fokozást kifejező előképző szerepben kapcsolódik az utótaghoz, a ’fölött, fölé” jelentésű latin super elöljárószóhoz vezet el bennünket. Jól mutatja ezt néhány, már korábban átvett szavunk, pl. a szuperintendens, amely felvigyázót, felügyelőt, illetve református vagy evangélikus püspököt jelent. A 20. század azután már több, főleg szakmai jellegű szóval gazdagított bennünket, olyanokkal, mint szuperbenzin, szupernóva, szuperszonikus, szuperlektor stb.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. május.

Az Anyanyelvápolók Szövetsége folyóiratának, az Édes Anyanyelvünknek frissen megjelent, áprilisi számában olvasom azt a cikket, amelynek címe: Megszületett a coach magyar megfelelője. Hogy világosabb legyen, miről is van szó, idézek is egy mondatot a cikkből:

„Néhány napja került sor a Business Coach Szakmai Közösség országos fordítási pályázatának eredményhirdetésére és a díjak átadására is: a coach kifejezésre kerestek ötletes és használható magyar megfelelőt.” Ehhez még hozzáteszem: a bírálóbizottság a legjobb magyar megfelelőnek az üzleti edző elnevezést találta.

Az új szónak, illetve kifejezésnek e helyről is sikert kívánok, én azonban a következőkben nem a pályázatról, hanem az angol szó eredetijéről szólok. A kocsi szóról.

Igen, a kocsi-ról! A szó ugyanis Magyarországról indult diadalútjára, s került be különféle jelentésmódosulásokkal számos európai nyelvbe. A német Kutsche hintót jelent, az olasz cocchio fogatot, a francia coche lófogatú személyszállító postakocsit (ez ma már régies), az angol coach pedig több mindent is: hintót, vasúti kocsit, (távolsági) autóbuszt, de edzőt is, amely jelentés szintén többszörös jelentésmódosulással alakult ki, s vezet el bennünket egészen a Business Coach Szakmai Közösség fordítási pályázatáig. A kocsi szó gyökere a Tatáról délnyugatra elterülő, Komárom megyei Kocs község neve. E névre a 13. századtól kezdve vannak adataink. A község neve eredetileg személynév volt, mint számos más község neve is, s talán a ’kos’ jelentésű török eredetű szóval függ össze. A helynév -i képzős származékára a 15. századtól van adatunk, mégpedig attól kezdve egyre több, ugyanis Kocs nemcsak szekérgyártásáról és szekereseiről nevezetessé vált település volt, hanem – már Mátyás korában! – a Buda és Bécs közötti kocsijáratnak egyik állomása is. A 15-16. századi hazai és külföldi történelmi adatok egyaránt azt tanúsítják, hogy a kerekeken gördülő, lóvontatású járművek személyszállításra legalkalmasabb fajtája ezen a tájon alakult ki, és innen terjedt nyugatra.

Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban.

A lelkemben sok melódia
csak felhangoló kézre vár.
Mennyi színes szép szimfónia,
eljátszatlanul hagyni kár.

Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!

Fáj a földnek, és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!

Szerettem volna adni,
de nem volt: mit.
Szerettem volna kapni,
de nem volt: kitől.

Megjelent: Irodalmi Jelen, 2024. szeptember. 11.

Már gyerekkorában megismerte a nyomdák, szerkesztőségek, kirakatrendezők, grafikusok világát. Az Akadémiai Kiadónál több száz könyvet, rangos sorozatot szerkesztett. Manapság otthoni dolgozószobájában érzi magát elemében, és sorra jelennek meg páratlanul izgalmas tanulmányai – az utóbbi években elsősorban a csend és a hallgatás témakörében. Az idén hetvenéves E. Bártfai Lászlóval pályájáról, esszéírói észjárásról, a nem-cselekvés titkairól, a befolyásolás hatalmáról és még számos izgalmas kérdésről beszélgettünk.

– Egyszer említetted, hogy a „Csikágóban” nőttél fel. Abból a néhány mondatból számomra idilli kép rajzolódott ki a gyerekkorodról. Pedig az ötvenes évek végéről, hatvanas évek elejéről sötétebb világ jut eszébe az embernek. Gyerekként ezek szerint boldog időket éltél, harmonikus családban?

– Gyerekkoromban a Dembinszky utcában laktunk, a „Csikágóban” nőttem fel. A Damjanich utca, Aréna (Dózsa György) út, Csömöri (Thököly) út, Rottenbiller utca határolta, nagyjából négyszögletes területet nevezik így. A millenium idején, a telekspekuláció virágkorában felvásárolták az itteni földeket, amelyeken akkoriban zöldségféléket termesztettek. Fékeveszett amerikai ritmusban nőttek ki a földből a házak. Úgy tudom, innen az elnevezés. Mások a chicagói maffiával vontak párhuzamot, de Chicago csak az 1920-as évek elején, a szesztilalom bevezetése után keveredett igazán rossz hírbe, magyar „testvérvárosán” pedig már az első világháború előtt megszáradt a vakolat. Mi szerettük ezt a nevet. Sokkal jobban hangzott, mint az Élmunkás tér vagy a Lenin körút. Vagány csengése volt, nem volt olyan otromba, nem volt olyan kommunista.

Bár voltak Pesten sokkal veszedelmesebb környékek, egy-két pofont azért itt is könnyen be lehetett gyűjteni. A hatvanas évek elején még érvényben volt a lovagiasság néhány szigorú szabálya. Ha két fiú összekülönbözött, szólóztak, első vérig, a többiek nem avatkoztak bele, csak köréjük gyűltek. Ha pedig valaki egy lánnyal sétált, legádázabb ellenfelei is udvariasan köszöntötték, nem bántották.

A mi házunk a homlokzata alapján úgy fest, mint egy téglaberakásos reneszánsz palota, az udvarban mohos szobrokkal, de a hátsó traktuson, ahol a barátomék is laktak, nyomorúságos lakásokkal, a folyosó végén közös vécével. Mi az utcai fronton laktunk egy kétszobás, napos lakásban a szüleimmel, apai nagyszüleimmel, nővéremmel. A ház és a környék társadalmi összetétele híven tükrözte az akkori társadalmat. Mindenféle ember lakott itt: megszeppent hivatalnokok és nagydumás vagányok, öltönyös-szemüveges párttitkárok és ringó csípőjű asszonyszemélyek, részeges szenesemberek és összeroppant auschwitzi túlélők, szótlan szabadságharcosok és még egy öntelt vérbíró is. Úgyhogy akarva-akaratlan mi gyerekek is alapos társadalomismeretre tettünk szert, és azt is hamar megtanultuk, hogy kinek mit szabad mondani.

Gyerekkoromat a közeli Városligetben töltöttem. Ha sütött nap, a barátaimmal fociztunk, pihenésképpen lábtengóztunk, ha esett, otthon gombfociztunk. Ősszel és télen indiános könyveket olvastunk. Arra nem emlékszem, mikor tanultunk. Anyukám a háború előtt szabásznő volt a Váci utcában, de a nővérem megszületése után otthon maradt. Főzött, mosott, velünk foglalkozott. A játékainkban a legjobb pajtásként vett részt. Apám grafikus volt, nyugdíjazásáig az Állami Könyvterjesztő Vállalat dekorációs osztályát vezette. Sok időt töltöttem a munkahelyén, a Révay közben, ahol grafikusok, kirakatrendezők, asztalosok dolgoztak. Az ő irodájában alkottam meg első műveimet egy régi Remington írógépen pötyögtetve. Nagyapám Murányi utcai lakatosműhelyében is sok időt töltöttem. A műhelyek festék-, fa- és vasszagát ma is az orromban érzem. Nem volt különösebb kézügyességem, a mesteremberektől egyedül azt tanultam meg, hogy csak becsülettel elkészített munkadarabot szabad útjára bocsátani, olyat, aminél jobbat ott és akkor nem tudok készíteni.

Megjelent: Új Pedagógiai Szemle 2024/5-6, 117-125.

Önarcképemet rendszerint abból a tükörből betűzöm ki, amelyet felebarátaim arca tart elém. Az emberiség, mint egy nagy tükrös galéria, így tanít meg arra, milyen ne legyek, tehát közvetve arra is, milyennek kellene lennem.

A mindennapok hordalékából kell kimosnunk életünk maréknyi aranyát.

Miért érdeke az embernek, hogy saját szenvedését megtoldja felebarátja sebeivel? Hogyha rosszul érzi magát a bőrében, abban teljék öröme, hogy más sem különbül? Ily határtalan az önzés? Nem bírjuk elviselni, hogy a szomszéd jobb erőben van, egészségesebb, fiatalabb, ó, főképp, hogy fiatalabb nálunk?

Az ember az a fajta élőlény, amely élete során szüntelenül reménykedik, jövőjéről képzeleg, s azért küzd, hogy ezt beérhesse. Képlete: a reménybe ágyazott lét.

A szeretet nem nézheti az érdemet, mert különben alkuvá válik.

Bár lényem jobbik felével nem hiszek a halálban, a másikkal, a hitványabbal születésem óta készülődöm rá.

Mi sem üdvösebb az ész fejlődésére, mint a szellemi meglepetések. A csodálkozás a bölcselet anyja.

Fáradságosat, nagyot és boldogtalant alkotott az ember.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. április.

Nyelvünk mindig is gazdag volt rokonságnév-megjelölésekben, de az a megnevezéslánc, amelyet írásom címében megjelöltem, s amelyet a következőkben be is mutatok olvasóinknak, valójában csak a 20. század közepén, sőt, valamivel az után alakult ki. Addig még bőségesen voltak különféle keveredések, átfedések, sőt hézagok, mégpedig általában nem a középső, hanem a felső és az alsó régióban. Jellemző példa lehet erre Czuczor Gergelynek és Fogarasi Jánosnak 1862 és 1874 között megjelent hatkötetes nagyszótárából a dédanya szó, amelynek jelentését (jelentéseit) ilyen hezitáló, a szótár forgatóit bizonytalanságban hagyó módon adják meg a szerzők: „Szélesb értelemben nagyanya, ősanya. Szorosb értelemben nagyanyám nagyanyja, dédük”. Tehát a szótár szerint a dédanya szó jelenthet nagyanyát is, ősanyát is, ükanyát is. Ebben a szerzők még meg is erősítenek bennünket, mivel jelzik, hogy a dédük összetett szó: déd + ük. A 19. század végére azonban – legalábbis dédapától dédapáig – nagyjából kitisztult a kép. A nemzedékváltások láncolatát szemléletesen érzékelteti Gárdonyi Géza abban a költői levelében, amelyet 1897-ben írt, mégpedig az 1797-ben született s száz évet élt, sokoldalú, jeles tudósnak, Brassai Sámuelnek halála alkalmából a Pesti Hírlapba. Idézem is belőle a leginkább ide illő versszakot:

Te születni láttad ezt az agg századot
S térdeden ringattad öreg apáinkat.
A halál azóta négy termést aratott,
Az első termésből fűszál sem maradott,
Te meg ringatod most az unokáinkat.

De a múltból térjünk vissza a jelenbe, s nézzük meg, hogy napjainkban, most már többé-kevésbé letisztult formában hogyan is fest a jelenünkre érvényes nemzedékváltás-jelző, úgy is mondhatom, rokonságnév-megjelölő lista! Nem kevesebb mint tíz emberöltőnyi időt tudunk áttekinteni, rokonsági fokokban is kifejezni, ami a kezdő és a záró fokot is beszámítva tíz elnevezést jelent. Hogy mindenki előtt világos legyen, miféle megnevezéssor ez, nemcsak felsorolom a tagjait, hanem megadom a 2003-ban megjelent, legfrissebb értelmező szótárban közölt jelentésüket is. Íme!

Szépapa: ’valamelyik dédszülő nagyapja’; ükapa: ’valaki nagyszülőjének nagyapja’; dédapa: ’valaki valamelyik nagyszülőjének az apja’; nagyapa: ’valamelyik szülő apja, illetve olyan férfi, akinek unokája van’; apa: ’az a férfi, akinek gyermeke van’; gyermek: ’szülő(k) közvetlen leszármazottja’; unoka: ’valaki gyermekének a gyermeke’; dédunoka: ’valakik unokájának gyermeke’; ükunoka: ’valaki unokájának unokája’; szépunoka: ’a dédunoka unokája’.

Megjelent: Palócföld, LXVI. évfolyam 2020/3, 107-110. o.

Nem az első nyelvművelő írásokat tartalmazó könyve ez a szerzőnek, aki saját ilyen jellegű művei mellett más, szerkesztői és lektorálási munkálatokkal a szó szoros értelmében vett nyelvgondozást is végez évtizedek óta. 2007-ben négy évtized nyelvművelő írásainak válogatott gyűjtelékét adta az olvasók kezébe. Mostani kötete azt bizonyítja, hogy ugyan évekig a nyelvészet más területe felé fordult érdeklődése, nem szakadt el a nyelvműveléstől. Korábbi kötetében is az volt az álláspontja, hogy a nyelvművelés tudományágként merőben más, mint minden egyéb nyelvészeti diszciplína. Ugyanis a stílusnyelvi kifejezés eleganciáját nem valamely tudományág állapítja meg (és írja le), hanem a mindenkori nyelvhasználók, a nyelvészek és az irodalmárok, illetőleg végső soron a nyelvet használó társadalom egésze, viszont magának a nyelvművelő-irodalomnak a zöme nyelvészektől való, közülök a XX. század közepétől Lőrincze Lajos, Kovalovszky Miklós és Grétsy László említendő.

Az ismereteink szerint első magyar nyelvtaníró, Sylvester János 1539-ben egy helyütt megírja, hogy nem magyar kifejezés a „féllek téged(et)”, amire a latin „metuo te”-t szolgaian fordítják, hanem a „félek tőled” a szokásos magyar kifejezés. Ez voltaképpen nyelvművelő kitétel, hiszen a szokásos magyar nyelvi kifejezésmódot helyesli, és ezáltal védelmezi azt. Az ilyesféle védelemhez és nyelvápoláshoz nem csupán a széles értelemben vett nyelvtan ismerete szükséges, hanem a szépirodalomé is, ugyanis ezeknek nyelvhasználata lényegében olyan, amilyent Dante Alighieri A nép nyelvén való ékesszólásról című munkájában a XIV. században fontosnak tartott. Dante az elokvenciáról értekezik, s tulajdonképpen a magyar kultúra évszázadokon át ugyancsak erre, az ékesszólásra figyelmeztetett. 

Kemény Gábor nyelvész