„Ne szóljatok oly kevélyen, oly nagyon kevélyen, szátokból ne jöjjön kérkedő szó, mert mindent tudó Isten az Úr, a ti cselekedeteiteket Ő ítéli meg.” (1Sámuel 2,2)

Heltai Gáspár: A fenyőfáról és a nádszálról (részlet)

„Egy nádszál állt közel egy egyenes, szép magas fenyőfa mellett. És midőn a szél fú vala, ottan té s tova hajladoza a szél után. Mondá a fenyőfa a nádszálnak: Menj tova innét. Nem vagy méltó, hogy mellettem állj. – Miért? – Mert nyughatatlan vagy és állhatatlan, hol amoda, hol imide hajolsz. Lám, én veszteg állok, akármint fújjon a szél. – Én vékony és gyönge vagyok, és nincsen annyi erőm, mint tenéked: ezért kell hajladoznom. – Bezzeg szép és erős vagyok – húzta ki magát a fenyő. Azonközben egy igen nagy szél támada. És a nádszál meghajola. De a fenyőfa akará erejét megmutatni és állhatatos voltát megjelenteni, de a szél mind gyökerestől kiszaggatá a földből, és ledönté a földre.

Értelme: Ezt a fabulát szerzette a bölcs a kevélyek és a nagy akarók ellen, hogy megmutatná, mint járnak azok, kik kevélyek, és nem tudnak senkinek engedni. Gondoljuk csak, hova löttenek el naponként a nagy ember marók, az igen nagy urak, és az egyéb magabírók, bizony, minden dicsőségök a porban fekszik.”

A kevélységről, gőgről mondják: minden emberben annyi gőg van, amennyi az eszéből hiányzik.

Jelképe a műalkotásokban is toposszá vált, ragyogó, színes tollú páva. Bárdosi Vilmos Itt van a kutya elásva! című kötete (TINTA Könyvkiadó, 2018) több mondást is tartalmaz e tárgyban, egy közülük: „Úgy sétál, mint a páva”.

A Tinta Könyvkiadó új kiadványának szerzőjével, Bárdosi Vilmossal Cserháthalápy Ferenc beszélgetett.

Cserháthalápy Ferenc: Mióta kutatja a szólásokat, közmondásokat, ahogy O. Nagy Gábor nevezte a „nyelv virágait”?

Bárdosi Vilmos: A kérdésre egész pontos választ tudok adni. 1980-ban egy több hónapos Párizsi tanulmányutam alkalmával az École Normale Supérieure könyvtárában került először a kezembe Harald Thun német nyelvész Probleme der Phraseologie. Untersuchungen zur wiederholten Rede mit Beispielen aus dem Französischen, Italienischen, Spanischen und Rumänischen című Tübingenben 1978-ban megjelent remek munkája, amely felkeltette az érdeklődésemet a nyelv többé-kevésbé rögzült, állandósult szókapcsolatai iránt. Azóta szünet nélkül foglalkozom ezekkel a nyelvek talán legantropomorfabb, roppant izgalmas elemeivel.

Cs. F.: Még az átlagembernek is a francia nyelvről, kultúráról beugrik Diderot és d’Alembert nagy francia enciklopédia, amelynek első kötete, már több mint 250 éve jelent meg. Az enciklopédiában írnak nyelvről, vagy netán a szólásokról, közmondásokról?

B. V.: Az Enciklopédia nyelvi-nyelvészeti jellegű szócikkeinek írói César Chesneau du Marsais és Nicolas Beauzée voltak. Az ő figyelmüket sem kerülték el ezek a minden nyelvre jellemző speciális fordulatok. Az Idiotisme és a Gallicisme című szócikkekben találunk részletesebb leírást róluk.

Bárdosi Vilmos szerző portréja

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 228–231. oldal.

Ez az angol italnév már jó ideje foglalkoztatja az etimológusokat, főleg a műkedvelő nyelvészkedőket. A cocktail ugyanis szó szerinti fordításban a kakas farkát jelenti. Első látásra nehéz megállapítani, hogy mi a köze a kakas farkának ahhoz a manapság nálunk is elterjedő társasági italhoz, mely mindig legalább két, meglehetősen eltérő ízű italféleségnek keveréke. (Ezek egyike általában magas szeszfokú készítmény, amit rendszerint egy kellemesen pikáns másféle italnak kisebb adagjával ízesítenek, s az egészet többnyire jéghidegen szolgálják fel.)

A cocktail szó eredetét angol forrásokban keresve először a cocktailed (azaz kakasfarkú) melléknévre bukkanunk az 1760-as években (Oxf. Engl. Dict.) az olyan lovak leírásában, „melyek farkát annyira rövidre vágták, hogy a farok feláll, mint a kakasé”. A farok levágása nemcsak a hosszú lószőr eltávolításából állott, hanem az utolsó csigolyák, az ún. „répa” barbár megcsonkításából is. Célja az volt, hogy – a lótenyésztők szaknyelvén szólva – a ló „nadrágja”, azaz farpofája jobban mutasson. Már a korai magyar lótenyésztési szakkönyvek, így Térey Pál 1859-ben vagy Kovácsy B. és Monostori K. monográfiája 1889-ben egyértelműen elítélték ezt a hosszú időn át fennállt gyakorlatot.

Az alábbi írás először az Olvass bele! honlapon jelent meg 2015. június 9-én.

Bárdosi Vilmosnak a Szólások, közmondások eredete című könyvét a 2015. évi Ünnepi Könyvhétre jelen­tette meg a Tinta Könyvkiadó. A szerző az ELTE Romanisztikai Intézetének igaz­gatója, egyetemi tanár. A könyv bemutatója alkalmából az MTA Szótári Munkabizottságának elnöke, Fábián Zsu­zsanna kérte beszélgetésre.

Különös érdeklődéssel követtem Bárdosi Vilmos professzor mostani könyvének születési folyamatát. Elsősorban mint szóláskutató és lexikográfus, másodsorban hivatalból – mint az MTA Szótári Munkabizottságának jelenlegi elnöke. Ez a munka korszakalkotónak tekinthető – és ezt mindkét minőségemben hangsúlyozom –, mégpedig azért, mert ilyen jellegű és terjedelmű szótár még nem született – noha történtek kísérletek megszerkesztésére. Éppen ezért rögtön adódik az első kérdés: mely művek tekinthetők a most bemutatott frazeológiai etimológiai szótár fő előzményeinek?
A szólások, közmondások, szállóigék eredete mindig is érdekelte a nyelvvel foglalkozó szakembereket és az átlagembert is. De tudományos megközelítésű monográfiák csak a 20. században születtek a témakörben. Elsősorban Kertész Manó (Szokásmondások. Nyelvünk művelődéstörténeti emlékei, 1922) és Csefkó Gyula (Szállóigék, szólásmódok. Tanulmányok szóláskészletünk köréből, 1930) nevét kell megemlítenünk, akiknek nyomdokain azután megszületett O. Nagy Gábor közismert Mi fán terem? című kötete – és vele együtt a nyelvész körökben „mifántológiának” nevezett tudományág is. Szótáram egyben tisztelgés is O. Nagy Gábor emléke előtt, aki 2015. június 6-án ünnepelné századik születésnapját, ha ereje teljében nem vesztette volna életét egy közlekedési balesetben. E három alapvető monográfia mellett a szóláseredetek szempontjából feldolgoztam a Magyar Nyelv 109 és a Magyar Nyelvőr 142 évfolyamának összes számát, a felhasznált forrásmunkák jegyzéke pedig mintegy 500 tételt tartalmaz.

Mióta dolgozik a könyvön?
A kérdésre egy történelmi távlatokba nyúló és dátumszerűen pontos választ is adhatnék: 1982 novembere óta. Egy párizsi tanulmányutam során az École Normale Supérieure szabadpolcos könyvtárában kutattam, és véletlenül rábukkantam egy német szerző szólásokról szóló friss könyvére. Ez azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és Carl Maria von Weber zongoradarabja címével stílusosan szólva „felhívás volt keringőre”. Azóta gyűjtöm rendszeresen az adatokat a szólások, közmondások eredetével kapcsolatban, amelyeket intenzív napi munkával az utóbbi négy évben rendszereztem a most megjelent könyv formájában.

• Olvass bele!

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 231–233. oldal.

Nyelvünk emez angol eredetű szavának jelentését így írja körül az Értelmező Szótár: 1. Városi típusú lakásokban rendsz. a bejárat közelében levő, gyak. ablaktalan nagyobb helyiség, amelyből a többi helyiség nyílik, s amely az előszobával ellentétben tartózkodásra, vendégek fogadására is haszn. és lakható. 2. Fényűzőbb, nagyobb lakásban, szállóban tágas előcsarnok, amelyben a ház lakói és vendégeik beszélgetés, szórakozás stb. végett gyak. összegyűlnek és ott tartózkodnak.

A hall szó nyelvünkben e két, egymáshoz tartalmában közel álló jelentésben úgyszólván csak a XX. században terjedt el. A hall szónak az angolban létező egyéb jelentései azonban már jóval korábban megjelentek a magyar nyelvben. A több ütemben történő átkölcsönzés menetének felderítéséhez szükséges az átadó angol nyelvbeli jelentéstörténet ismerete is. Az ősi germán eredetű szó az óangolban, a VIII. században csupán tágas fedett helyiséget jelentett, majd a XII. századtól fogva királyi, főúri palota legnagyobb, központi termét, mely étkezésre, fogadásra, nyilvános aktusok céljára szolgált, s melyből a kisebb szobák, kamrák nyíltak. Jelentésbővülés és -szűkülés folytán ebből több speciális jelentés fejlődött ki. Előbb számos földesúri kastély neve lett, majd a XIV. századtól kezdve Oxfordban és Cambridge-ben az egyetemi kollégiumok (lakó-, étkező és tanulmányi épületek) egy szűkebben körülhatárolt fajtája kapta ezt az elnevezést. A polgárosodás egyik tüneteként ugyanezen idő tájt kezdték hall-nak nevezni céhek és egyéb szakmai testületek székházát is. Ezt az elnevezést vitték át a XV. században városházakra, bírósági palotákra, majd később nagyobb előadótermeket magukban foglaló épületekre is. Csak a XVII. század végén jelenik meg az angol nyelvben a nálunk ma használatos jelentés: kisebb magánlakóház belépőhelyisége, mely nappaliként is használatos.

A londoni Exeter Hall

„Az erdő a határtalan kedvesség és jóakarat sajátos szervezete, amely semmit sem igényel a létezéséhez, de védelmet ad minden lény számára. Árnyat kínál még a favágónak is, aki elpusztítja.” (Buddha)

Valójában a jóakarat kifejezése annak, ami jó, annak a teremtő rendnek, aminek lennie kell. Nem keverhető össze a szentimentális vagy különféle érdekeket hordozó szívélyességgel. Dinamikus erőnek kell tekinteni, konstruktív cselekvésnek a világ fölépítésére. Krisztus urunk születésének idejében már jelenvaló: „És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lukács evangéliuma 2,13–14). Isten igéje nem általánosságban az embereknek hirdetett jóakaratot, inkább azokra utalt, akik az őszinte hitükkel örömet szereznek neki, és a Fia követőivé válnak. Ezzel cseng egybe a szó eredete. A héber rá cón és a görög eu-dokia, valamint ezeknek a különféle formái arra utalnak, ami örömet szerez, illetve arra, amikor valakinek tetszik valami, és úgy is fordítják, hogy emberség, gyönyörködés, helyeslés, jóindulat, jólelkűség, jóság, jó szándék, segítőkészség, tetszés és így tovább. A református énekeskönyv 315. zsoltára az evangélium szavait az isteni kegyelem teljességével, az élet legfőbb értékével azonosítja: „A magasságban dicsőség istennek, Békesség légyen földön embereknek, és jóakarat mindenféle népnek és nemzetségnek”.

Szólásokban, formulákban is jelen van: Captatio benevolentiae - a jóakarat fölkeltése, a hallgatóság megnyerése (szónoki beszéd elején), azaz a közbeszéd hatást csak akkor válthat ki, ha annak átadóját jóakarat fogadja. Homo sincerusként emlegetik azt, aki jóakaratú és szabad ember, olyan, akiben a jóakarat a tiszta emberi kapcsolatok, az erkölcs, a közmorál alapja, és benne a szabadság (mind az akarat-, mind a gondolatszabadság) szintézise valósul meg. A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. A legtöbb ember ugyanis eredendően mindent a meggyőződése szerinti legjobban szeretne tenni, miközben nagy igyekezetében észre sem veszi, hogy esetleg mennyit árthat vele másoknak. Ilyen, amikor a hozzánk közel állókat próbáljuk rákényszeríteni arra, hogy akaratuk ellenére az általunk jónak és helyesnek tartott utat válasszák. Tudnunk kell, hogy mások akarata ugyanannyira szent, mint a sajátunk. A TINTA Könyvkiadó 2015-ben megjelent kötetében, a Tulajdonságszótárban Dormán Júlia és Kiss Gábor így definiál: „Jóakaratú, aki készséget mutat arra, hogy lelkiismeretesen, becsületesen, tőle telhetően minél jobban megtegyen valamit.”

A napokban jelentette meg a TINTA Könyvkiadó az Esopus meséi című reprint könyvet, mely alcíme szerint 300 tanulságos állatmese és más történet a tanulóifjúság okulására.

Cserháthalápy Ferenc: Melyek a legismertebb Ezópus-mesék?

Kiss Gábor: Mindenki ismeri a gólya és a róka kölcsönös vacsorameghívását, amelyben a ravasz róka lapos tálban szolgálja fel a gólyának az ételt, a gólya pedig viszonzásképpen, mikor visszahívja a rókát, hosszú nyakú edényben kínálja a vacsorát.

Bizonyára sokaknak ismerős a történet, melyben a fán ülő holló szájában lévő sajtot úgy szerzi meg a róka, hogy mézes-mázos szavakkal hízelkedve dicséri a holló énekét, és ráveszi, hogy szólaljon meg, és így a sajt kiesik a holló csőréből.

[TINTA Könyvkiadó]

Ki ne ismerné a nagyképű nyúl és a teknősbéka futóversenyének a történetét a váratlan eredménnyel?  

Cserháthalápy Ferenc: Ki volt Ezópus? Mit tudunk életéről?

Kiss Gábor: A mesék szerzője, Ezópus valóságos személy, fríg rabszolga volt, kétezer-ötszáz évvel ezelőtt élt. Hérodotosz és Arisztotelész is említi személyét. Neve görögösen Aiszóposz, latinosan Aesopus, magyarosan írva pedig Ezópus. A hagyomány szerint alacsony termetű, púpos ember volt, aki szellemi képességeivel kiemelkedett a kortársai közül, s aztán gazdája szabad emberré tette. A „mesék Homéroszának” is szokták hívni. Már kortársai között a mesemondó tehetségével nagy népszerűségre tett szert. Végül is ő az európai meseirodalom első mestere, alapítója.

A szavak között is vannak kapcsolatok és rokonsági fokok, akárcsak az emberek között. A rokon értelmű szavakat tekinthetjük egymás testvéreinek, hiszen a jelentéseik hasonlítanak egymásra. Ki merné cáfolni, hogy a fut, szalad és a száguld szavak nem olyanok, mintha édestestvérei volnának egymásnak? Aztán itt vannak a gyűjtőfogalmak, amelyek úgy viselkednek, mintha egy hús-vér népes családot fognának össze. Például a bútor szó, mint egy család, úgy foglalja magában a szék, az ágy, az asztal és ki tudja, még hány bútorféleség összességét. (Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy a csángó nyelvből hiányoznak az ilyenfajta gyűjtőfogalmak, mint a bútor, szerszám és gabona, mert ezek a szavak a magyar nyelvben a 14–15. században alakultak ki, amikor a csángó nyelv már elvált, aztán elszigetelődött az anyaországi magyar nyelvtől.)

Aztán persze a szavak világában sem olyan békés minden. Nemcsak a valóságos világban vannak jelen az ellentétek, hanem a szavak szintjén is megjelennek. Ki ne vágná rá, hogy a jobbnak a bal, a soványnak a kövér, a háborúnak a béke, a fehérnek a fekete az ellentéte, vagy ahogy idegen szóval mondjuk, antonimája. De álljunk csak meg egy percre! Fehér–fekete, és a fehérnek a színes nem ellentéte? És itt kezdődnek a nehézségek. A nyelvészeknek az ókortól a mai napig nem sikerült egyértelmű meghatározást megfogalmazniuk az ellentét fogalmára.

A fehér két potenciális ellentéte: a fekete és a színes

Az alábbi írás a Magyarságkutató Intézet honlapján jelent meg 2021. 04. 05-én.

Ma 20 éve elhunyt Papp Ferenc nyelvész, akadémikus, egyetemi tanár. A Bolla Kálmán sorozatszerkesztésében megjelent Magyar Nyelvész Pályaképek és Önvallomások 38. kötetében olvashatók Papp Ferenc következő szavai: „Nagyon szeretem a nyílt, mindent örömmel befogadó nyelvtudományt, és nagyon nem szeretem azt, hogyha valamilyen tabuk vannak a tudomány előtt […]. Ki kell tűznünk magunk elé valamilyen meghatározott, erős célt, de ezt biztos, hogy csak akkor érjük el, s akkor tudunk emberek maradni, hogyha egyrészt lelkesek […], másrészt pedig, ha minden iránt nyitottak és érdeklődők maradunk.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Jel-kép, 2002. 1. szám, 89–94. oldal.

Örömmel tapasztaltam, hogy 2001 második felében végre két olyan publikáció is megjelent Magyarországon, magyar nyelven, mely a társadalmi nem (gender) és a nyelvhasználat kérdéseivel foglalkozik. Az angolszász – és kisebb mértékben a német – nyelvterületeken nagy népszerűségnek örvendő és bőséges irodalommal bíró téma egyik első magyarországi megjelenését üdvözölhetjük.

A Replika 2001. novemberi, összevont 45–46. számában Reményi Andrea Ágnes bevezető tanulmányát követve három, a terület legfrissebb eredményeit, kutatási irányait bemutató írást olvashatunk Susan Gal, Mary Bucholtz és Deborah Cameron tollából.

A szigorúan tudományos igényű tanulmányokat jól kiegészíti Deborah Tannenek a laikus közönséghez is szóló, népszerűsítő könyve, a Miért értjük félre egymást?¹. Tannen a washingtoni Georgetown egyetem nyelvész professzora és talán a világ egyik legismertebb, nem csak tudományos körökben olvasott nyelvésze. Ismertségét, népszerűségét azon könyveinek köszönheti – ezek sorában az első az 1986-ban írt Miért értjük félre egymást? –, melyekben saját és kollégái kutatásainak eredményeként megfogalmazódó elképzeléseit nyelvhasználat és társas kapcsolatok viszonyáról mindenki számára érthető, a tudományos szakzsargont mellőző, számos példával, anekdotával illusztrált, izgalmas stílusban, műfajilag az ún. önsegítő (selfhelp) könyveket követve fogalmazza meg.