A kötet szerzője „egykönyvű nyelvész”, az elsősorban könyvtárosként, a könyvtárügy megbecsült fejlesztőjeként ismert Sebestyén Géza (1912. március 14. Nagyvárad – 1976. április 5. Budapest). A gimnáziumot Veszprémben, az egyetemet Budapesten végezte el, itt szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet. 1936–37-ben ösztöndíjjal a bécsi Collegium Hungaricumban tanult. 1937-ben az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központba került, a könyvtárosi gyakorlatot az intézménnyel egy épületben levő Egyetemi Könyvtárban szervezte meg. Eredetileg általános nyelvészettel akart foglalkozni, de hamarosan megszerette a könyvtárosi pályát. 1944-ben átszökött a fronton, és Debrecenben szolgálatra jelentkezett az Ideiglenes Nemzeti Kormánynál. Egy ideig ő volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyetlen tisztviselője. A kormány Budapestre költözése után a művelődéspolitikai osztályt vezette – itt kidolgozta a demokratikus művelődéspolitika alapelveit –, majd az újonnan szervezett könyvtári osztály vezetője lett. Megpróbálta az egymástól elszigetelten működő könyvtárakat hálózatban egyesíteni, és 1947-ben elkészítette az első könyvtári törvényt, amely azonban nem került országgyűlési tárgyalásra. 1948–49-ben az Országos Könyvtári Központ osztályvezetője volt. 1949-től a Műszaki Egyetem könyvtárában dolgozott, irányította a teljes anyag újbóli katalogizálását, megtervezte a tájékoztató munkát, és megkezdte a tanszéki könyvtári hálózat megteremtését. Ennek érdekében készítette el az Útmutató tanszéki könyvtárosok számára (1953) című füzetét. Közben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen könyvtártant adott elő, ennek anyagából állította össze a Sallai Imrével közösen írt A könyvtáros kézikönyve (1956) című alapvető művet. 1958-ban kinevezték az Országos Szécsényi Könyvtár helyettes főigazgatójának. Itt megszervezte és egy ideig vezette a Könyvtártudományi Módszertani Központot, ahol elméletileg tanulmányozták a helyes módszereket, tanfolyamokat szerveztek, kiadványokat jelentettek meg és általában koordinálták a könyvtári munkát. 1959-ben határozta el a minisztertanács, hogy az Országos Szécsényi Könyvtár az újjáépítendő budavári palotában kap új otthont. Sebestyén terveket készített a várbeli elhelyezésre (Új nemzeti könyvtárunk a Várban, Farkas Lászlóval, 1960), és felkészítette a könyvtárt a költözés után igényesebb szolgáltatásokra. Az építkezés elhúzódása miatt a részlettervekkel haláláig foglalkozott. Sokat tett a nemzeti bibliográfia rendszerének kibővítése érdekében, megindította a Magyar Folyóiratok Repertoriuma mellékleteként a Hungarica. Külföldi Folyóiratszemlét és a Külföldi Magyarnyelvű Folyóiratok Repertoriumát. Sok éven át elnöke volt az Országos Dokumentációs és Könyvtári Szabványosító Bizottságnak, tagja a Nemzetközi Tudományos és Műszaki Információs Rendszer magyar tanácsának és főszerkesztője a Könyvtári Figyelőnek. Számos tanulmánya jelent meg a szakfolyóiratokban. További, a könyvtártan szempontjából jelentős művei: A könyvtári utasítások problematikája a külföldi szakrendszerek tükrében (1962) és Könyvtártan (Sallai Istvánnal, 1967).

Sebestyén Géza

„S ha öreg csontjaid oly sokszor fájnak,
Ez is csak ígérete egy újabb csodának.
Gyermekkorodban is fájt a növekedés,
Most benső, drágább lényed növekedik, és
A lelked nemsokára szárnyát bontogatja,
S hogy merre szállj, az utat megmutatja.”

Sík Sándor

„Nem az a fontos, hogy mennyi év volt az életedben, hanem hogy mennyi élet volt az éveidben” -Abraham Lincoln az öregkort értékőrzőnek jelöli. Simone de Beauvoir azt tartja, hogy az öregekkel kapcsolatban majdnem mindenkinek rossz a lelkiismerete, és ezért a hallgatás összeesküvése veszi körül ezt a témát. Könyvének célja, hogy megtörje ezt a hallgatást, és olvasóit is kéri, nyújtsanak neki segítséget. Ezt írja: „Hogy megnyugtassák lelkiismeretüket, az ideológusok különböző, egymásnak ellentmondó mítoszokat gyártottak, amelyeknek célja: elhitetni a felnőttekkel, hogy az öregember nem olyan, mint ők. Az aggastyán tiszteletre méltó Bölcs, aki magasan fölötte áll ennek a földi világnak, vagy fecsegő, szenilis bolond, akivel ezért nem kell törődnünk: akár többre, akár kevesebbre becsüljük önmagunknál, mindenképpen száműzzük a társadalomból. De a valóság elleplezésénél is kényelmesebb módszer: nem venni róla tudomást. Az öregség szégyenletes titok, nem illik szóba hozni. Sokan rosszallották, hogy könyvet írok róla: »Micsoda ötlet! Milyen szomorú, milyen morbid téma!« És éppen ezért írtam meg. Be akartam mutatni, milyen körülmények között, hogyan élnek, azt akartam, hogy meghallják a hangjukat: kénytelenek leszünk elismerni, hogy emberi hangon szólnak hozzánk.”

Oravecz Imre írása a kendőzetlen szembenézés keménységével szól, amit a még időhatározószó könyörtelensége fokoz föl: Még – részlet

„Még visz a lábam, még engedelmeskedik a kezem,
még jólesik az étel, még elvégzem a munkám,
még nem szorulok támaszra, még nem hanyagolom el a külsőm,
még rendszeresen tisztálkodom, még rendben tartom a lakásom,
még tudok logikusan gondolkodni,
még nem keverem össze a képzeletet a valósággal,
még megkülönböztetem a jót a rossztól, még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes,
még érdekel a világ, még nem gubóztam be egészen,
még vágyom a magasabb rendűre, még van bennem érzés, gyengédség,
még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta, még megértő vagyok és könyörületes,
még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz, még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében,
még érdemes élni.”

Az öregedés egy életfolyamat, amelyet nagyban befolyásol a saját magunkhoz, illetve a környezetünkhöz való biológiai, pszichológiai, valamint a szociális viszonyulás. Fokozatosan és természetesen megy végbe, a születéstől kezdve minden életszakaszban tart, magában foglalva a fejlődés pozitív és a hanyatlás negatív hatásait. A WHO (World Health Organization = Egészségügyi Világszervezet) az időskor szakaszolását az alábbiakban állapítja meg: az 50–60. év közötti időszak az „áthajlás” kora, a 60–75. év időintervalluma az „idősödés”, a 75–90. év között van az „időskor”, a 90–100 év közöttiek az „aggok”, végül 100 év fölött van a „matuzsálemi kor”.

Az emberi élet, bár a halál fenyegetése vetül rá, mégis Isten ajándéka, ezért a magas életkor és a szép öregség kívánatos. Ez föltételezi az Isten iránti szeretetet és engedelmességet, az irgalmasság gyakorlását. A hosszú élet, melyre az kap ígéretet, aki tiszteli szüleit, „korona” az igazak számára. Ezek így abban az örömben részesülnek, hogy megláthatják gyermekeik gyermekeit. „Az idős emberek legyenek mértékletesek, tisztességesek és józanok, a hitben, a szeretetben és az állhatatosságban egészségesek” – figyelmeztet a Tituszhoz írt levél (2,2). Amint Ábrahám, úgy az igaz ember is boldog és termékeny öregség után, békében és abban a tudatban halhat meg, hogy élete teljes volt. „Mi örömöt tartogat még az élet? (Tartogat-e valamit egyáltalán?) A mások örömét, örömeinkből fakadottak örömeit (az öröm megmaradásának elve, ha mi már meg nem maradhatunk)” (Szilágyi Domokos: Öregek könyve).

A gerontológia, geronto-andragógia az idősekkel való foglalkozás tudománya, az időskor sajátosságai közé sorolja a következőket: biológiai állapot romlása (mozgás, hallás, látás), az alkalmazkodó képességek szűkülése, és a nagyobb változtatások kerülése minden téren. Csontváry Kosztka Tivadar Az öreg halász című képe megdöbbentő részleteket mutat mindebből, míg Hemingway, a Nobel-díjas író világhírű regénye, Az öreg halász és a tenger a tudását érettsége révén mozgósítani képes ember erejét eleveníti meg.

A huszadik századot szokás a fizika századának nevezni, hiszen a fizikusok addig el sem képzelt újszerű elméletek segítségével és új részecskék felfedezésével haladták meg a klasszikus fizika addigi eredményeit. De a fizikához hasonló forradalmi változások történtek ugyanabban az időszakban a nyelvészet terén is. Az addigi kutatások eredményeit gyakran tagadva, a nyelvészek gyökeresen új elméleteket állítottak fel, újszerű módon fogalmazták meg a nyelv fogalmát, új módon írták le a nyelvhasználó és a nyelv kapcsolatát, újraértelmezték a nyelv történetét. Erről a forrada­lom­ról szól Bencédy Józsefnek a napokban megjelent kis könyve, a Nyelvtudományi elméletek és nézetek a 20. században. A szerzővel, a magyar nyelvészek doyen­jével a Tinta Könyvkiadó igazgatója, Kiss Gábor beszélgetett.

Hol tanult nyelvészetet?
A budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen – a mai Eötvös Loránd Tudományegyetem elődjén – és az Eötvös Kollégiumban.

Kik voltak a tanárai?
Szerencsésnek mondhatom magamat kortársaimmal és évfolyamtársaimmal, mert amikor felvettek hallgatónak és kollégistának, nagy professzori nemzedék tanított az egyetemen és a kollégiumban. Csak a bölcsészkart nézve ott oktatott Szekfű Gyula, Mályusz Elemér történelmet, Prohászka Lajos pedagógiát, Eckhardt Sándor franciát, a magyar nyelv és irodalom szakon Horváth János, Pais Dezső, Bárczi Géza, Keresztúry Dezső, hogy csak néhányat emeljek ki a nemzetközi hírű tanárok közül.

Volt-e nyelvész a kortárs kollégisták között?
A kollégiumot középiskolai tanárok képzésére hozták létre, így nehéz nyelvész hallgatókról beszélni. Nyelvészekké váltak azonban nem is kevesek, bár voltak néhányan, akik szinte elsőéves koruktól arra a pályára készültek. Említhetem Balázs János általános nyelvészt, Lőrincze Lajost, Deme Lászlót, Elekfi Lászlót és Rácz Endrét, akiknek a munkásságát szinte minden magyar szakos tanár ismeri. A nyelvésszé vált kollégisták tipikus pályája valamelyik gimnáziumból indult, s azután folytatódott az egyetemen vagy egy tudományos intézetben. Ez nem kis példát, vonzerőt jelentett a következő nemzedéknek.

Bencédy József: Nyelvtudományi elméletek és nézetek a 20. században

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 339–340. oldal.

Az első európai ember, aki ezt az állatot nemcsak látta, hanem le is írta, James Cook kapitány (1728–1779), a Csendes-óceán nagy felfedező hajósa volt. 1770 augusztus 4-én feljegyezte naplójában (nyomtatásban megjelent 1773-ban), hogy Kelet-Ausztráliának azon részében, mely ma Queensland államhoz tartozik, valami különöset észlelt. Művének 1810-ben megjelent magyar fordításában (Cooknak ama’ híres anglus hajós-kapitánynak a’ Föld körűl utazása... Németből fordította Horváth ’Sigmond csengei ev. préd.) ez a passzus a 263–4. lapon így hangzik: „Némellyek közülünk egy olly állatot láttak, melly akkora vólt mint egy agár, egyébaránt karcsú, egérszőrű és felette gyors, noha inkább ugrani, mint futni látszott. Más napra kelvén, sétálni mentem ’s azt az előbbeni esmeretlen állatot magam is láttam. Világos egér színű vólt, formájára és nagyságára az agárhoz hasonlított. Egy két nappal azután Gore Ur egyet agyon lőtt ’s már most tökélletesebben megvisgálhattuk. E’ még csak fiatal vólt ’s azért nem is nyomott többet 38 fontnál. Az első lábai csak 8, a hátulsók pedig 22 singnyieknek találtattak. Ezen alkottatás szerént alkalmatosabb az ugrásra, hogy sem mint a’ futásra. De igen nagyokat ugrik egyszerre; ’s ha megáll, két hátulsó lábaira űl, az elsőket pedig a’ mellyére rakja. Hoszú és vastag farka vagyon. A’ lakosok Kangurunak hívják ’s a’ húsa felette kellemetes ízt ád.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 336–339. oldal.

E két könnyű csónakfajta között vízisportolóink éles különbséget tesznek, a laikusok azonban gyakran összetévesztik őket. Szakíróink szerint a kajak végig teljesen fedett, csak a beülő nyílásnál szabadon hagyott, rendszerint egyszemélyes csónak. Evezőse a csónak fenekére ül, övben befűzi és vízmentesen szigeteli magát, és a menetirányban ülve hajtja kajakját, felváltva jobb és bal oldalon merítve be a két kézben tartott kéttollú evezőlapátot. Csónakját lábkormánnyal irányítja. A kajak elöl-hátul élben végződik, alacsony oldalfala van, és könnyen felbillen.

Inuit fókavadász egy kajakban, szigonnyal felfegyverkezve
(Forrás: Wikipédia)

A kenu orra-fara szintén élben végződik, de a csónak teljesen nyitott, oldalfala magas, s nemritkán több személy is evez benne. A kenus nem ül, hanem fél térden áll a menetirányba fordulva, s egyetlen egytollú evezőlapátját csak az egyik oldalon meríti a vízbe, s azzal is kormányoz. (Tálos–Blahó: A kajakozás és kenuzás kézikönyve. Budapest, 1954.)

„Amikor nem tartunk bűnbánatot, nagyon gyorsan belénk lopódzik a vágy a gazdagságra, és kitalálunk mindenféle mentséget, csakhogy igazolhassuk magunkat. A bűnbánat szellemének gyöngülése lelkünk kárára való.” (Teréz anya)

Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye föl az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki gyermekének koporsójára hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott. Az angyal azt gondolta, teljesítette a feladatot. Isten megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem ért célt. Újból a földre röppent. Gyűjtögette a különböző könnycseppeket: hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, haldokló emberét… Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon! Szomorú volt az angyal. Betért egy templomba pihenni. A félhomályban egy embert vett észre, aki keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Az angyal érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Isten így szólt hozzá: – Látod, nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bűnbánat könnyéről verődik vissza. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza. Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani. Ám ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság.

Egyszerű definícióval a „bűnbánat az elkövetett bűn rossznak tartása, elutasítása” (In: Erdős Attila – Kiss Gábor: Vallási szavak kisszótára, TINTA Könyvkiadó, 2016). Vallási kontextusban jól ismert a bánat szó használata annak a lelki folyamatnak a leírására is, amelynek során a bűnös ember megigazul. Ez áll a 2Korintus 7:10-ben: „Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez”. Balassi Bálint őszintén tárja lelkét Istene elé: Harmincharmadik, Kiben bűne bocsánatáért könyörgett:

„Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát, könnyebbítsd lelkem terhét!

Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
Tőled elíjedett, tudván, hogy vétkezett, akar esni kétségben.

Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad, igen irgalmas úr ez.”

A másik megbánás csupán egy „sajnálom”-ot jelent. Elrontottam valamit, és sem nekem, sem a másiknak nem jó, akkor szánom-bánom – ez nem Isten szerinti szomorúság. Sőt, olykor afféle álarc is, amint Péter Mihály kötetében (A leleplező nyelv, TINTA Könyvkiadó, 2012) olvashatjuk: „amely egyfelől arra szolgál, hogy az egyén meghatározott benyomást keltsen másokban, másfelől meg arra, hogy az egyén igazi természetét elfedje”.

Cornelis van Haarlem: A hiúság és a bűnbánat allegóriája

Az írás eredeti megjelenési helye: Kortárs, 2010. szeptember

Egyes nyelvészek és filozófusok a tulajdonnév és a köznév között a lényeges különbséget abban látták, hogy a köznévnek jelentésfunkciója van, a tulajdonnévnek viszont identifikáló szerepe. Ennek a nézetnek a képviselői a tulajdonneveknek egy speciális csoportját tartották elsősorban szem előtt, a személyneveket. Ezeknek pedig sajátos státusuk van a tulajdonnevek között, mindenesetre a legtipikusabb tulajdonneveknek tekinthetők.

A személynevek kitüntetettségére jellemző, hogy némely nyelvben, így az ausztronéz nyelvek egy részében, a személynevek külön partikulával járnak. Például a tagalogban az ang általános névelővel oppozícióba állítható a si személynevek előtti névelő (például si Pedro ’Pedro’, siná Pedro ’Pedróék’). A szintén névelős malgasban a legsemlegesebb névelő a ny, személynevek előtt áll az i, ennek tiszteleti formája a ra, megszólításokban (vocativus) pedig a személynév előtti ry használatos.

Az említett nyelvtípus azonban meglehetősen ritka – mintha a tulajdonnévnek eltökélt szándéka lenne: ti huncut nyelvészek, engem ugyan meg nem fogtok. Például a magyar -ék szuffixum ugyan tipikusan személynevekhez járul, de személyeket jelölő köznevek toldaléka is lehet – így nem kizárólagosan tulajdonnevekkel alkot konstrukciót, mint a tagalog siná. Hasonló érvvel lehet kizárni a család-, kereszt-, foglalkozás-, rokonságnevekhez és még néhány, személyt jelölő szóhoz (például szomszédni) járuló, némely palóc és székely nyelvjárásból ismert -nott, -nól, -ni családi helyhatározókat.

Egy tulajdonnév, tipikusan személynév elsősorban az „X-et látta” típusú konstrukciókban mutatható ki. Például Az asztalost látta mondat nagy valószínűséggel egy foglalkozás képviselőjére utal, míg az Asztalost látta mondat egy foglalkozásnevet személynévként hordozó illetőre. A valódi tulajdonnevek természete – a névelőt nehezen tűrése – jól tanulmányozható, ha összevetjük viselkedésüket a nekik megfelelő, Grétsy László által névfelidéző szókapcsolatnak nevezett szerkezetekkel: Blaha Lujza – a nemzet csalogánya, Deák Ferenc – a haza bölcse, Debrecen – a cívisváros, a kálvinista Róma, Róma – az örök város, Sopron – a hűséges város stb. (Bárdosi Vilmos, szerk.: Magyar szólástár. Tinta Könyvkiadó, 2003, 393–408.).

Megemlíthető, hogy a személynevek a személyes névmások és a rokonsági elnevezések társaságában, azokban a nyelvekben, amelyekben az élő–élettelen grammatikai megkülönböztetés létezik, ráadásul pedig fokozatai is vannak, a legélőbb szók osztályába tartoznak (Bernard Comrie: Language Universals and Linguistic Typology – Syntax and Morphology. Oxford, Basil Blackwell, 1981, 82., 88.).

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 335–336. oldal.

E fülünknek idegenszerűen hangzó szó annyira új keletű jelenség nyelvünkben, hogy amikor az idős nemzedék tagjai unokáiktól a bodicsek szót hallják – ha egyáltalán meghallják, tudomásul veszik –, akkor nem tudnak vele mit kezdeni. A legjobb esetben úgy vélik, hogy valami olyanféle játszi képződménnyel van dolguk, mint ami az ő fiatalkoruk idején a rendicsek (= rendben van!) volt, ez a némileg argóízű tréfás mondatszó, avagy tizenkét-tizenöt évvel ezelőtt a hasonló hangulatú üdvözlés: szabacsek! Vagy eszükbe jut, hogy néha-néha hallani, persze megint csak fiatalkorúaktól ilyenféle kicsinyítő képzős alakokat, mint macsek (< macska). Esetleg feldereng bennük kamaszkori irodalmi emlékeikből a hol kisbetűs, hol nagybetűs nemecsek, a halhatatlanná lett Nemecsek Ernő jelképivé vált neve – de e négy szó egyike sem segíti őket közelebb a bodicsek megfejtéséhez.

Ha azonban szorgalmasan hallgatnak helyszíni közvetítést jégkorongmérkőzésekről, vagy böngészik a sportújságokat, akkor hamarosan fülükbe vagy szemükbe ütközik a szó, habár némileg más jelentésben, mint amiben a mindennapi életben s nem sport vonatkozásban ifjúságunk manapság használja. A bodicsek nyelvünk legújabb keletű angol eredetű jövevényeinek egyike. A body check az angol sportnyelvben, s nálunk is, a jégkorongmérkőzésnek azt a bizonyos körülmények között megengedett mozzanatát jelenti, melyben az egyik csapat korongozója a másik csapat egy játékosát mozgásában, haladásában azzal akadályozza, hogy teljes testsúlyával erőteljesen meglöki, félrelöki, esetleg fellöki.

„Ne szóljatok oly kevélyen, oly nagyon kevélyen, szátokból ne jöjjön kérkedő szó, mert mindent tudó Isten az Úr, a ti cselekedeteiteket Ő ítéli meg.” (1Sámuel 2,2)

Heltai Gáspár: A fenyőfáról és a nádszálról (részlet)

„Egy nádszál állt közel egy egyenes, szép magas fenyőfa mellett. És midőn a szél fú vala, ottan té s tova hajladoza a szél után. Mondá a fenyőfa a nádszálnak: Menj tova innét. Nem vagy méltó, hogy mellettem állj. – Miért? – Mert nyughatatlan vagy és állhatatlan, hol amoda, hol imide hajolsz. Lám, én veszteg állok, akármint fújjon a szél. – Én vékony és gyönge vagyok, és nincsen annyi erőm, mint tenéked: ezért kell hajladoznom. – Bezzeg szép és erős vagyok – húzta ki magát a fenyő. Azonközben egy igen nagy szél támada. És a nádszál meghajola. De a fenyőfa akará erejét megmutatni és állhatatos voltát megjelenteni, de a szél mind gyökerestől kiszaggatá a földből, és ledönté a földre.

Értelme: Ezt a fabulát szerzette a bölcs a kevélyek és a nagy akarók ellen, hogy megmutatná, mint járnak azok, kik kevélyek, és nem tudnak senkinek engedni. Gondoljuk csak, hova löttenek el naponként a nagy ember marók, az igen nagy urak, és az egyéb magabírók, bizony, minden dicsőségök a porban fekszik.”

A kevélységről, gőgről mondják: minden emberben annyi gőg van, amennyi az eszéből hiányzik.

Jelképe a műalkotásokban is toposszá vált, ragyogó, színes tollú páva. Bárdosi Vilmos Itt van a kutya elásva! című kötete (TINTA Könyvkiadó, 2018) több mondást is tartalmaz e tárgyban, egy közülük: „Úgy sétál, mint a páva”.