Az írás eredeti megjelenési helye: Fordítástudomány 23. (2021) 1. szám 149‒151.

1. A kollokációszótár

A Tinta Kiadó két szépséges kötete fekszik előttem az íróasztalon, melyek hasznos és szórakoztató perceket, órákat hoznak majd az angol nyelv iránt érdeklődő olvasóknak. Az egyik, a sárga-fehér színvilágú a Híd szótárak sorozatban megjelent Angol–magyar nagy kollokációszótár. Mint a fülszöveg írja, a mű hiánypótló a magyar szótárpiacon, mert míg angol egynyelvű kollokációszótárak polcnyi sorából válogathat az olvasó, Nagy György, az amerikai Troy város egyetemének professzora vállalkozott először arra, hogy az angol nyelvben tipikusan előforduló szavakat magyar megfelelőjükkel adja közre. Az Egyesült Államokban élő szerző több évtizede szerkeszt angol–magyar és magyar–angol szótárakat, publikált már szókapcsolatokat, szólásokat, közmondásokat, vagy elöljárószavas kifejezéseket tartalmazó kétnyelvű szótárat. Csupa olyan terület, amelyen formulákat, több szóból álló kifejezéseket kaphat listába szedve az olvasó, és bővítheti ismereteit az angol nyelv és kultúra sajátos elemeiről. De ki is lehet a szótár olvasója, használója? Az angol nyelvvel csak felületes kapcsolatot ápoló műkedvelőtől a nyelvtanulókon és angoltanárokon át a fordítókig sokaknak szerez majd örömet a szótár. Lehet csak úgy, élvezetből olvasgatni az 17 750 kollokációt, 1826 angol címszót, és ezen belül 950 idiomatikus kifejezést tartalmazó, majd 400 oldalas könyvet, mint én tettem, mielőtt leültem megírni az ismertetőt.

Nagyszerű pillanata a magyar nyelvtudománynak, amikor egy-egy klasszikus téma újra napirendre kerül. A tudományos madártan mellett létezik népi is, azaz etnoornitológia, amelynek még művelője volt a XIX–XX. század fordulójáig a tudományos madártant megalapozó Petényi Salamon János után Lázár Kálmán, Herman Ottó és Chernel István. Éppen ők voltak azok, akik a madártani nevezéktant igen tökéletes fokra emelték. Mindannyian értettek koruk szintjén a nyelvészethez is, Herman Ottó pedig több, kifejezetten nyelvészeti munkát is írt. Népszerű, nagy hatású, sok kiadást megért, a tudományos nevezéktant értőn terjesztő, ám a népi nevekről sem megfeledkező monográfiája (A madarak hasznáról és káráról. Bp.: Franklin 1901¹, Bp.: Gondolat 1960⁵) mellett nevezetes egy, a madaraknak a XIX. századi költészetben való megjelenését tárgyaló műve is (Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága. Bp.: Szépirodalmi 1983). A későbbi etnoornitológiának jelentős képviselője volt Lakatos Károly (A régi szegedi halászok jelképes madarai. Ethnographia 21, 1910, 2: 82–90, 3: 147–154), majd az 1930-as években Lovassy Sándor (Az Ecsedi-láp és madárvilága fennállása utolsó évtizedeiben. Bp.: Magyar Tudományos Akadémia 1931), Hankó Béla (Hankó Béla: A darumadár a magyarság életében. Debreceni Szemle 7, 1933, 6: 245–250) és Schenk Jakab (Magyar solymászmadárnevek. I. Turul–Zongor–Kerecsen. Bp.: Magyar Királyi Állami Nyomda 1939).

„Az egész világ helyett imádlak,
Te hű, te jó, te boldogtalan,
Te szép, kit a buták meg nem láttak:
Te: Én, szegény Magam.”
                                                  Ady Endre

Figyelemre méltó összeállítás az önbecsülés tíz alapigazsága:

1. Az önbecsülés nem egyenlő az egoizmussal.
2. Egészséges gondolkodással a megoldások foglalkoztassanak, de nem vagy mindentudó.
3. Légy büszke arra, amit elértél, és ne kritizáld magad azért, ami nem sikerült.
4. A sikertelenségeidet tekintsd tanulási folyamatnak, és haladj túl rajtuk.
5. Fogadd el magad olyannak, amilyen vagy.
6. Ne kérj többet magadtól, mint amit nyújtani tudsz.
7. A hibáidat ne rejtsd el, általuk tapasztalatot szerzel és tanulsz.
8. Foglalkozz magaddal és a szükségleteiddel kellő mértékben.
9. A saját szemüvegeden keresztül nézd a dolgokat, ne a másokén.
10. Először mindig pozitív visszajelzést adj. Csakis utána jöhet a negatív.

Az önbecsülésünknek létezik egy alapszintje: mintha öröktől fogva éreznénk önmagunk alapértékét. Olyannak éljük meg magunkat, akinek fix pozíciója van egy láthatatlan belsőérték-skálán, ami a nagyon értéktelentől az igen értékesig terjed. Ez a belső mutató mintha különböző minőségeink összesítését mutatná. Idegrendszerünk kezdettől nagy súllyal raktározza el az én stabilizálását támogató élményeket.

Ferenczy Károly: Madárdal

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. március.

Szeged felé visz az intercity, s a kényelmes ülésen elterpeszkedve lapozgatom az utasok okítása/szórakoztatása végett több példányban is „kihelyezett” tetszetős kiadvány, a Mix Magazin legújabb számát. Éppen közismert embereknek egy karácsonyi szokásaikat, a karácsonynak hol, hogyan, kivel-mivel való eltöltését firtató körkérdésre adott feleleteit olvasgatom, amikor megakad a szemem egy szón. A Duna Televízió elnökének válaszából idézek néhány sort: „Amióta az eszemet tudom, nagy ünnep nálunk a karácsony. ... A szobát ellepik a haszontalan és hasznos ajándékok, felcicomázott pakkok, mert mindenki mindenkinek ad, de a felnőttek számára a legnagyobb élmény ezúttal a két új családtag visibálós álmélkodása lesz.”

Visibálós! Milyen különleges, mégis kifejező szó! Szótáraink nem ismerik, de mégis teljesen nyilvánvaló, hogy a szóban forgó két kis unoka boldog visongására, visítozására, kiabálására utal vele a használója. A „kétéves Lackófickó és a kilenc hónapos, örökmozgó szépség, Luca” visibál, azaz visong, visítozik, kiabál, kiáltozik örömében.  Bennem, a nyelvészben ugyanakkor az tudatosul egy pillanat alatt, hogy íme, egy aránylag ritka, de nagyon is beszédes szóalkotásmódunk egyik érzékletes példájával találkoztunk, s egyúttal gazdagodtunk is általa. Ez a szóalkotásmód a szóvegyülés, amely azt a nyelvi folyamatot jelöli, amelyben két rokon vagy azonos értelmű szó egyszerre nyomul a beszélő tudatába, ezért aztán kimondásukkor a két szó hangalakja összevegyül, egymásba fonódik. Első, pillanat szülte előfordulásakor ez voltaképpen úgynevezett hapax legomenon, egyszeri, egyedi forma, amely csupán a véletlennek köszönheti létét, de hogyha meg is ismétlődik, másnál is felbukkan, majd egyre többen élnek vele, akkor társadalmi érvényűvé válik, köznyelvünk teljes értékű szava lesz belőle.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 94. évf. 1970., 235–236. oldal.

Hatvan évvel ezelőtt, a Magyar Nyelv 1910-i évfolyamában Bérezik Árpád A magyar szókincs pusztulása c. cikkében még szomorúan állapította meg, hogy a spanyol eredetű lasso a városi nyelvben kiszorította a magyar pányva szót. Ugyanezt jegyezte meg a harmincas évek közepén a Magyarosan 4. évfolyamban a B. G. jelzésű cikkíró.

A helyzet azóta teljesen megfordult. A lasszó szót ma már egyre ritkábban halljuk. Talán csak az idősebb nemzedék tagjainak él még az aktív szókészletében, azokéban, akik harminc-negyven éve voltak fiatalok. Akkoriban a szót serdülő ifjúságunk körében a vadnyugati filmek és a cowboytörténetek terjesztették el. Azóta, jó huszonöt éve, ez a fajta szórakoztató anyag kiszorult mozijainkból és ponyvairodalmunkból, ami által a szó elvesztette táptalaját, és ritka idegen elemmé vált. Siettette ezt a folyamatot az is, hogy a Magyarországon valaha használatos pányvát csikósaink és lótenyésztési szakembereink sohase nevezték lasszó-nak, tehát hiányzott a szó életben maradásához a mesterségbeli megszokottság tárgyi alapja is. (Ez utóbbinak fennállása biztosítja mindmáig a tipli, spachtli, slicc, glejchni és hasonló mesterségszók szívós továbbélését.)

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Cultura.hu, 2014. március 14.

“A történelem során ezerszám születettek és tűntek el nyelvek. Zömükről semmilyen ismeretünk nincs, ráadásul egy eltűnt nyelvről a mai nyelvészet eszközeivel megszerezhető ismeret hiányos marad.”

A napokban (2014 - a szerk.) jelent meg a TINTA Könyvkiadónál Kicsi Sándor András tollából a Kihalt nyelvek, eltűnt népek című könyv. Ebből az alkalomból beszélgetett vele Cserháthalápy Ferenc.

A Kihalt nyelvek, eltűnt népek című könyv 100 kihalt nyelvet ír le. A kötetben ismertetett eltűnt népek és nyelvek között vannak a történelmi tanulmányok miatt sokak számára ismerősen csengők is: akkád, avar, besenyő, dák, etruszk, gót, hun, jász, kun, latin, ószláv, sumer, szanszkrit, vandál. Megtaláljuk jó néhány olyan kihalt nyelvnek is a bemutatását, melyekkel sokan most találkoznak először, hiszen valamikori beszélőik vagy Európától távol éltek, vagy nem voltak a világtörténelem fontos szereplői.

A kötet végén Földrészenkénti mutató található, amelyből megtudjuk, az ismertetett kihalt nyelvek közül hány található az egyes kontinenseken: Afrika 5, Amerika 6, Ausztrália–Óceánia 1, Ázsia 49, Európa 39.

Cserháthalápy Ferenc: Honnan jött a könyv ötlete?

Kicsi Sándor András: Egyértelműen a TINTA Könyvkiadó ötlete volt, Kiss Gábor kiadóvezető keresett meg a felkéréssel. Analógiaképpen persze érdekes, hogy a kihalt nyelvek ügyét Németországban az esetenként merészen újat vállaló müncheni C. H. Beck kiadó karolta fel. Beckék annak idején a kulturális szótár műfajának kialakítói közé tartoztak.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 94. évf. 1970., 235. oldal.

E szónak első előfordulását nyelvünkben a TESz. 1790-re teszi, és Kazinczy Ferencből vett szövegrészlettel igazolja. A szó azonban már jóval korábban, 1612-ben megtalálható a magyarban, egy angolból fordított műnek olyan mondatában, mely szinte értelmező szótári pontossággal körül is írja a szó jelentését: „Democratia, az az: az köznepnec uralkodaʃa.” A műnek, melyben e passzus a 78. lapon előfordul, rövidített címe BAΣIΛIKON ΔΩPON, Az angliai, scotiai, franciai és hiberniai Első Jacob kiralynac, az igaz hitnec oltalmazojanac, &c. Fia tanitaʃaért irtt Királyi Ajandeka. Az Edinburghban ugyanezen görög betűs címmel 1599-ben megjelent, a trónörökös okulására írott munkát Szepsi Korotz György fordította magyarra. Nyilván a magyarországi egyházpolitikai harcokban kívánta fegyverül használni.

A sors iróniája, hogy a demokrácia neve és fogalma azon Stuart Jakab (James) „királyi ajándéka” volt a magyar nyelvnek, aki éppen arról volt nevezetes, hogy nagyon kevés megértést tanúsított a demokrácia eszményei iránt.

„Ha életed nem ad örömet másoknak, hogyan is várhatod el, hogy szíved örömet adjon neked?” (Sri Chinmoy)

A magyar nyelv értelmező kéziszótára szerint az ajándék köznyelvi jelentése: valakinek ingyen, főképp szeretetből vagy figyelmességből adott dolog. Választékos kifejezésként: számunkra nagyon értékes, fontos dolog („a sors ajándéka”). Ahogyan Gerald G. Jampolsky fogalmaz: „Minden ember, akivel találkozunk, életünk minden eseménye a javunkat szolgálja, tehát ajándék, jóllehet a maga idejében ezt nem mindig ismerjük föl.” Az ókoriak hite szerint, Hippokratész alapján: „A bölcsnek tudnia kell, hogy az egészség az ember legnagyobb ajándéka, és meg kell tanulnia, miként kovácsolhat hasznot a betegségből a gondolatai révén.” A harmadik jelentéskörben állítmányként, az ajándék kifejezést bizalmas árnyalattal alkalmazzuk a nagyon olcsó árura. Összetett szószerkezetek előtagja is lehet: ajándékbolt, ajándékcsomag, ajándékkosár, ajándékkönyv, ajándékműsor. ajándéktárgy, ajándékutalvány.

Az idők során, mondhatni, intézményesült az ajándékozás szokása. Bizonyos ünnepnapokhoz kötődött, személyes jellegűekhez, mint név- és születésnap, gyermek érkezése, fontos családi, kapcsolati, illetve tevékenységekhez köthető évfordulók, elért siker, pozitív tevékenység.

 A. van Dyck: Önarckép napraforgóval – a napraforgó királyi patrónusát jelképezi, a keresztbe vetett aranylánc pedig a tőle kapott ajándék

Érdekes és tanulságos szellemi utazásra invitálom az olvasót a nyelvek múltjának, jelenének, változásának tanulmányozása során. A tudós szerző 1938-ban kiadott könyvének legtöbb megállapítása ma is érvényes. Ajánlómban kitérek arra is, hogy az első kiadás óta lezajlott világháború, a beállott társadalmi, politikai és technológiai változások milyen befolyást gyakoroltak a nyelvek életére. Mivel a szerző a nyelvtudománynak gyakorlatilag minden vonatkozását elemzi, csak szemezgetni tudok a legfontosabb megállapításokból.

Nyelvnek nevezzük egyrészt az egyén beszélőképességét, másrészt annak a szókészletnek, nyelvtani rendszernek összességét, amely egy nép gondolatait kifejezi. A hangos beszéd azonban nem egyedüli kifejezésmódunk. Az egyén minden olyan tevékenysége, amelynek célja, hogy gondolatait, akaratát vagy érzelmeit más egyénnel közölje, építőköve az emberek közötti kapcsolatrendszernek. Érdekes és fontos kapcsolat áll fenn a nyelv és a gondolkodás között. Gondolkodás nélkül nyelv nem fejlődhet ki. Gondolkodás nélkül nincs meg az a késztetés, amely az egyént beszélésre bírja. A gondolkodás megelőzi a nyelvi kifejezés képességét, mert gondolatainknak nem tudunk szabatos nyelvi formát adni. Azt sem szabd figyelmen kívül hagyni, hogy a beszélt nyelvre lefordított gondolat nem pontosan az, ami tudatunkban volt, mint ahogy egy fordítás sem azonos az eredetivel.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 93. évf. 1969., 481–483. oldal.

1. Sportnyelvünknek ez az egyik legrégibb angol eredetű szava, mely már közel száznegyven éve előfordul forrásainkban. A match szó az angol nyelv ősi germán rétegéből származik, s jelentése a középkorban ’valakinek képességekben méltó párja’, ’valakivel egyenlő értékű küzdőfél’ volt. Ez a jelentése mind a mai napig él az angolban. Csak a XVI. század közepén alakult ki a szónak ’mérkőzés’ jelentésváltozata, két személynek vagy két csoportnak, testületnek versengése valamilyen testgyakorlatban, sportban vagy egyéb, erőkifejtést igénylő műveletben. A reneszánsz kori angol forrásokban még többnyire csak alkalmi íjász match-ekről esett szó. (Ez volt akkor a közembereknek az államhatalomtól támogatott, nemzetvédelmi fontosságú sportja.) A későbbi századokban, főleg a XIX.-ben inkább labdajátékosok (futballisták és krikettezők) állandó egyesületeinek pontosan szabályozott formában lefolytatott küzdelmeiről tudnak az angol források. Nem kevés adat szól Angliában ökölvívó-, golf- és biliárd-match-ekről is. Az amerikai nyelvterületen e korban néha lóversenyeket is neveztek match-nek. A szónak egyéb jelentései e helyütt érdektelenek.

íjász match