Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2009. március.

Szeged felé visz az intercity, s a kényelmes ülésen elterpeszkedve lapozgatom az utasok okítása/szórakoztatása végett több példányban is „kihelyezett” tetszetős kiadvány, a Mix Magazin legújabb számát. Éppen közismert embereknek egy karácsonyi szokásaikat, a karácsonynak hol, hogyan, kivel-mivel való eltöltését firtató körkérdésre adott feleleteit olvasgatom, amikor megakad a szemem egy szón. A Duna Televízió elnökének válaszából idézek néhány sort: „Amióta az eszemet tudom, nagy ünnep nálunk a karácsony. ... A szobát ellepik a haszontalan és hasznos ajándékok, felcicomázott pakkok, mert mindenki mindenkinek ad, de a felnőttek számára a legnagyobb élmény ezúttal a két új családtag visibálós álmélkodása lesz.”

Visibálós! Milyen különleges, mégis kifejező szó! Szótáraink nem ismerik, de mégis teljesen nyilvánvaló, hogy a szóban forgó két kis unoka boldog visongására, visítozására, kiabálására utal vele a használója. A „kétéves Lackófickó és a kilenc hónapos, örökmozgó szépség, Luca” visibál, azaz visong, visítozik, kiabál, kiáltozik örömében.  Bennem, a nyelvészben ugyanakkor az tudatosul egy pillanat alatt, hogy íme, egy aránylag ritka, de nagyon is beszédes szóalkotásmódunk egyik érzékletes példájával találkoztunk, s egyúttal gazdagodtunk is általa. Ez a szóalkotásmód a szóvegyülés, amely azt a nyelvi folyamatot jelöli, amelyben két rokon vagy azonos értelmű szó egyszerre nyomul a beszélő tudatába, ezért aztán kimondásukkor a két szó hangalakja összevegyül, egymásba fonódik. Első, pillanat szülte előfordulásakor ez voltaképpen úgynevezett hapax legomenon, egyszeri, egyedi forma, amely csupán a véletlennek köszönheti létét, de hogyha meg is ismétlődik, másnál is felbukkan, majd egyre többen élnek vele, akkor társadalmi érvényűvé válik, köznyelvünk teljes értékű szava lesz belőle.

Van ilyen szavunk, nem is egy. Ilyen például csupasz melléknevünk, amely a csupa és a kopasz keveredésének terméke, s amelynek több mint két évszázados múltja van nyelvünkben. Ilyen a rémisztő, amely a rémítő és az ijesztő szavak vegyüléke, s szintén előfordult már a 18. század második felében is. Valamivel kevésbé ismert, de szótárainkban már szintén szereplő szó a kissé bizalmas, illetve kissé finomkodó hangulatú csokréta, amelynek két összetevője a csokor és a bokréta. A 19. század végétől kezdve vannak rá adataink. Ugyancsak a 19. századtól, de már annak első felétől kezdve él nyelvünkben a zargat ige, amely a zavar és a kerget vegyülésének köszönheti létét.

Csokrétasor

Külön bekezdést érdemel a kutyagol szó, amely szintén szóvegyülés útján jött létre, mégpedig a kutya és a gyalogol keveredésének „eredményeként”. Első adatunk a szóra 1833-ból való. Ez sajátos szóvegyülést mutat, mivel a kutya szóhoz a gyalogol végződése, a -gol rész kapcsolódott, minden valószínűség szerint tréfás jelleggel, azt igyekezve érzékeltetni, hogy valaki lógó nyelvvel, kutyaként caplatva, nehézkesen lépked. Ezt látszik igazolni az is, hogy Ballagi Mór 1873-ban megjelent nagy értelmező szótárában ezt a jelentését olvashatjuk a szónak: ’kutya módjára gyalog megy, gyalogol’. De nem is csupán ennek a vegyülésnek a formailag sajátos volta miatt ítéltem úgy, hogy ez a szó külön bekezdésbe kívánkozik, hanem azért is, sőt főleg azért, mert ez a -gol szóvég voltaképpen képzőként vonódott el a gyalogol igéből, s bizonyos képzői funkciót be is töltött, illetve be is tölt. Nem lovagol szavunkra gondolok, mert az már évszázadokkal a kutyagol kialakulása előtt, a 15. század közepétől kezdve élt, s így nem tartozik ide, hanem azokra a szavakra, amelyek a kutyagol ihletése nyomán jöttek létre! Elsősorban a szamaragol szóra, amelyet már a Magyar értelmező kéziszótárban is megtalálunk ’szamáron lovagol’ jelentésben, s annak jelzésével, hogy a szó szintén tréfás jellegű, hangulatú. És még két más, a kutyagol-éhoz hasonló módon alakult szavunkról is tudok, bár ezek – nyilván ritkaságuk, alkalminak tűnő jellegük miatt – egyelőre nem szerepelnek szótárainkban, legalábbis az ismertebbekben. Egyikük a ’teveháton utazik’ jelentésű, ugyancsak tréfás színezetű tevegel, másikuk a még ennél is ritkább elefántogol. Feltűnhet azonban, hogy e szavakban a képzőszerű szóvég funkciója más, mint a kutyagol-éban. A szamaragol, tevegel, elefántogol jelentése ugyanis: szamáron, tevén, elefánton ülve utazik, ám a kutyagol nem azt jelenti, hogy kutyaháton utazik, hanem azt, hogy kutyaként utazik, vagyis: lihegve gyalogol.

Tevegelés a sivatagban

De menjünk tovább, ugyanis van még egy példám, amelyet szándékosan tettem felsorolásom végére. Ez az ordibál. Nem kétséges, hogy ez is szóvegyülés útján keletkezett, mégpedig a hangutánzó eredetű ordít és a szintén hangutánzó kiabál keveredéséből. Első adatunk a szóra 1890-ből való. A Magyar Nyelvőr című, idén már 133. évfolyamában járó, patinás folyóiratban olvashatták nagy- vagy dédapáink ezt az adatot a következőképpen: „egy kolozsvári ember mondta a beszéd hevében: ordibál.”

Milyen érdekes! Egy kolozsvári embertől származik az első adatunk az ordibál-ra, s most, csaknem 120 esztendővel később ugyancsak egy – legalábbis a Ki kicsoda? szerint – kolozsvári születésű személyiség egyik mondatából kerül szemünk elé a nyilván a visít és kiabál vegyüléséből keletkező visibál, illetőleg abból továbbképzett visibálós szó. Az ordibál már jó ideje köznyelvünk elismert szava. A visibál még nem az, mert egyelőre kevesen ismerik, de – talán részben azért is, mert itt szóba, sőt egy cikk élére került – még az lehet. Én szurkolok neki.

Dr. Grétsy László