„A fény harcosa kitart a vágya mellett, de tudja, hogy ki kell várnia a legjobb pillanatokat.” (Paulo Coelho)

A türelem olyan fa, amelynek keserű a gyökere, de édes a gyümölcse – így szól a perzsa mondás, de ott találjuk Kresznerics Ferenc reformkori szótárában is, ami Aranyigazságok címmel jelent meg a Tinta Könyvkiadónál Kiss Bernadett, Kiss Gábor és Miksné Mátyási Eszter összeállításában: Keserű a tűrés, de édes a gyümölcse. Ám miért legyünk türelmesek? Jogos a kérdés, viszont a válasz szinte ugyanaz, mint az élet többi nagy megvalósítandó pozitív tulajdonság miértjének a fölvetődésekor: a harmonikus, nyugodt, teljesebb élet elérése érdekében.

Mondhatnánk, a türelem pejoratív fogalom, hiszen alapja valaminek az eltűrése. Ám jóval bonyolultabb a fogalom, hiszen a türelem – bár sokszor így ítélik meg – éppen nem alávetés, gyávaság, tétlenkedés, határozatlanság, gyengeség, megadás, elvtelen engedékenység. A türelem, a tolerancia egy olyan magatartás – sőt akár egy teljes életen át megvalósítandó cél –, amely az elfogadásnak a gyakorlata, és ez nem más, mint a szellemi szabadság tiszteletben tartása. A türelmünk alkalom lehet az erőforrásaink összegyűjtésére, figyelhetünk arra, amit mozgásba lendítettünk. A dalai láma szerint „a türelem gyakorlásához tulajdonképpen ellenség szükséges. Ellenségünk tettei nélkül nincs lehetőség arra, hogy kialakuljon bennünk a türelem és a tolerancia. Normális esetben barátaink nem teszik próbára türelmünket, azt csak ellenségeink tehetik meg. Ebből a nézőpontból ellenségünket legnagyobb tanítónknak tekinthetjük, és hálásak lehetünk neki, amiért alkalmat adott a türelem gyakorlására. Ezzel válik lehetségessé a lelki nyugalmunk fenntartása, és ez teremti meg azokat a körülményeket is, amelyek között örömteli életet tudunk élni. Segíthet ebben az Om mani padme hum mantra”.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 107–108. oldal.

A hazánkban legismertebb almafajta meghonosodásának, neve közismertté válásának hosszú története van. Ezt a tetszetős piros színű, jó ízű, bőven termő és könnyen szállítható almafajtát először az Egyesült Államokban tenyésztették ki még a múlt század elején. A New York állam fővárosában, Albanyben működő Jesse Buel mezőgazdász és lapszerkesztő, aki 1829-ben ezt a fajtát már szaporította is, nevezte el gyümölcsészeti nomenclaturájában Jonathan-nak. Az elnevezést valószínűleg azon Jonathan Hasbrouck tiszteletére alkotta, aki elsőnek hívta fel a figyelmet erre a fajtára, melynek magról kelt őseredetijére egy woodstocki farmon (New York állam) bukkant egy-két évtizeddel előbb.

Ma Magyarországon mindenki törvényileg van kötelezve kételemű név viselésére. Első eleme a vezetéknév, második a keresztnév. Ez a helyzet is történeti fejlődés eredménye.

Nevek azóta vannak, mióta az ember beszél, azaz bizonyos hangokhoz bizonyos meghatározott képzetet kapcsol. A beszéd kezdetleges fokain a nevek is kezdetlegesek voltak: egy szótagúak. Nyelvünk tökéletesedésével, azaz a képzett szók szaporodásával és a képzők bizonyos funkcióra való állandósulásával a név is két vagy több szótagúvá vált, illetőleg külön kedveskedő-becéző képzők alakultak ki. Legrégibb lejegyzésű neveink már ezt a fejlődési fokot mutatják: Árpád, Ézelő, Bulcsú stb. A kereszténység felvétele sem változtatott lényegesen ezen az állapoton. Eltérés csak annyiban történt, hogy az addigi, többé-kevésbé értett nevek helyére – az európai művelődési körbe való bekapcsolódásunk természetes következményeként – keresztény nevek is kerülhettek. Mivel azonban az egyház, a közhiedelemmel ellentétben, a középkorban nem szorgalmazta különösebben a szentek neveinek felvételét, az Árpád-korban a keresztény nevek aránylag lassan terjedtek. (Csak a XVI. század derekán tartott tridenti zsinat rendelte el, hogy a keresztelendőnek valamely szent nevét kell adni, illetőleg számára védőszentet kell választani.) Az eredeti magyar nevek visszaszorulása csak a tatárjárás után következett be, s mint az előbbiekben láttuk, nem egyházi utasításra, hanem világi hatásra. A kereszténységnek az alsóbb néprétegek által való befogadása és a kolduló rendek működése vonta maga után ezt a – természetesen az egyház szándékával is egyező – irányzatot.

A Mihály keresztény név, a tatárjárás után lett népszerűbb

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.” (Örkény István)

Mottónk gondolata egybecseng a római mondással: Dum spiro, spero = Míg élek, remélek. „Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet.” Hankiss Elemér azonosítja a remény és a hit fogalmát. Egymás mellett vannak már a Korinthusbeliekhez írt I. levél 13. rész 13. versében is, kiegészülve a szeretettel: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három”. Pál apostol a reményt a keresztény élet alappillérének nevezi. Azt írja róla, hogy örökkön-örökké létezik, magának a létezésnek a része, tehát jelentősége messze túlmutat az anyagi világon. Kegyelem által kapjuk, és a kinyilatkoztatásban való éltetőerőt sugározza belénk, ezt is ünnepeljük pünkösd fényében. Átéljük azt a végtelen szakadékot, amely köztünk és Isten között mélyül, sötétül, és amit a remény erejével lehet és kell áthidalnunk. Friedrich Schiller így vall erről:

„Álmodnak egy szebb, jobb hazáról,
Ez álom minden emberé:
Lihegve tör a földi tábor
Egy felragyogó cél felé!
A föld tavaszra, télre válik –
Az ember remél mindhalálig.”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 106–107. oldal.

Ez a szó eddig sem volt ismeretlen nálunk, azonban a közelmúltig csak könyvekben, a serdülőkorú fiúk olvasmányaiban élt. Hat-nyolc évvel ezelőtt a divat szeszélye a szót egy új értelemárnyalattal gazdagította, és széles körökben elterjesztette nyelvünkben. Kisdiákkorunkban Cooper és May Károly regényeiből megtudtuk, hogy ez a neve az észak-amerikai indiánok bocskorának. Már 1813-ban azt írta Horváth Zsigmond csöngei ev. prédikátor Amerikának haszonnal mulattató esmértetése című, Győrött megjelent könyvének 268. lapján az indiánokról: „Némelly mesterségeket jól értenek, kivált azon munkák, mellyeket az Aszszonyok a lábbelik (Mocossins) kivarrása, tűzése és tzifrázása körűl tesznek, tsudálkozásra méltó.” Öt évvel később Baranyay Ferenc alsóbüki ev. prédikátor Weld Izsák Utazásai Éjszaki Amerikának Státusaiban és Felső s Alsó Canada Tartományaiban 1795, 1796, 1797-dik esztendőkben című Pesten megjelent fordításának 237–8. lapján már részletesebb tájékoztatást adott. „A Mokkasinok (botskorok) jávorszarvas- vagy bialbőrből tsináltatnak, mellyet a füstön setétbarnára szoktak festeni. Tsak egy darab bőrből állanak: egyik varrás a lábhegytől a szorító felé megy, a másik, valamint a mi tzipellőinknél, hátul van; s újjal kötik öszve azokat a bokán alól; a szíj felett függ egy keskeny hajtóka le felé, és ez, valamint a varrások is, szépen ki vágynák tzifrázva tüskés disznónak a tüskéivel és klárisokkal. Ezeket a tzifra mokkasinokat tsupán innepi alkalmatossággal viselik, mivel a tzifraságok drágák és a bőr nem tartós; minden napra más oltsóbbakat viselnek. Sok fejérek is, a kik a határokon laknak, élnek illyen lábbelivel; de jól hozzá kell az embernek szokni, hogy egyenes földen mehessen azokban, mivel a bőrek igen puha és enged; a szobában ellenbe igen kellemetes viselet. Az Indusok általjában viselik.”

Indián mokaszin

Az alábbi írás a Magyar Nyelvőr folyóirat 144. évfolyamának 3. számában (2020. július–szeptember) jelent meg (374-377 o.).

Új erőt, célokat, területeket kívánt a retorikába lehelni Chaïm Perelman (1912–1984), a lengyel származású, 1925-ben Brüsszelbe emigrált filozófus, a brüsszeli egyetem professzora, akit olykor a „huszadik század Arisztotelészének” is neveznek. első magyar nyelvű könyve, A retorika birodalma nemrég (2018) jelent meg.

Perelman a filozófiai hagyományokra alapozva jelöli ki a retorika helyét a modern társadalomban. Következtetése az, hogy most egyenesen a retorika birodalmába érkeztünk: a retorika mindenhol, mindenben ott van. Nem véletlenül nevezi W. Jens tübingeni egyetemi tanár a retorikát a humán tudományok régi és új királynőjének (179). De mi is ez az új retorika? A meggyőző diskurzus elmélete: „mihelyst a kommunikáció arra törekszik, hogy egy vagy több személyt befolyásoljon, irányítsa a gondolkodásunkat, felszítsa vagy lecsillapítsa érzelmeiket, hogy egy cselekvésre ösztönözze őket, az a retorika területéhez tartozik. […] [A] retorika a nem formális gondolkodás hatalmas területét fedi le: ezért beszélhetünk a retorika birodalmáról” (179). Ahogy az idézetből kitűnik, ez a modern retorika voltaképpen kiterjesztett, részben alkalmazott kommunikációelméletnek is felfogható.

„Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban,
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.”
(Babits Mihály: Második ének)

Az egész univerzum és földi létünk szerves eleme a ritmus. A szabályos ismétlődések jellemzik – csupán néhányat kiemelve – a bolygók pályáját, a Hold és a Föld kapcsolatát, az évszakok váltakozását, a bimbózást és hervadást, az élőlények szervrendszereinek működését egyaránt. A ritmus tehát azonos vagy hasonló folyamatok, történések, jelenségek időbeli rendszere; szabályos váltakozása, ismétlődése. Természetes, hogy minden művészeti alkotásnak lényegi összetevője, érzékszerveinkkel fölfogható, és művészeti áganként, műfajonként és alkotásonként eltérő módon nyilvánul meg.

Giorgione: Koncert a szabadban (1510 körül)

Döntő fontosságú a zenében, ahol a dallam mellett a belső forma fundamentális összetevője, a hangok és hangsúlyok időbeli elosztásának rendje.

Márku Anita írása eredetileg az Anyanyelv-pedagógia folyóirat XIII. évfolyamában, a 2020. évi 3. számban jelent meg.

Következetesen tartja magát a laikusok között az a nézet, hogy a nyelvjárások kiveszőben vannak a magyar nyelvterületen, és mára már inkább csak az idősekre jellemző a nyelvjárásias beszédmód. Ezért nem lehet eleget beszélni, írni arról, hogy a nyelv nem egy statikus, megragadható entitás, hanem dinamikusan változó, és változataiban él. A nyelv területi és társadalmi rétegződése nem egy beszűkülő, kihaló jelenség, hanem a változatosság és a változás ma is teljesen természetes, persze az egyes regiszterek változásának dinamikájában lehetnek, vannak eltérések, hangsúlyeltolódások. A digitális kultúra térnyerése, a globalizációs folyamatok talán leglátványosabban a regionális nyelvváltozatokat, dialektusokat érintették. A nyelvjárási beszélők nyelvhasználatában egyre inkább megfigyelhető a regionális változat mellett a köznyelvi változat birtoklása is, „illetőleg kialakult a regionális köznyelviség köztes sávja” (7).

Parapatics Andrea monográfiájában arra vállalkozik, hogy a magyar nyelv regionalitását a közneveléssel összefüggésben tárgyalja. Miért is van erre szükség? Az egyszerűnek nem mondható válasz szerint azért, mert a köznyelv magasabbrendűségébe vetett hit ma is meghatározza a nyelvi viselkedést nemcsak a laikusok, politikusok, de még a tanárok körében is. Kutatások bizonyítják (Jánk 2018 és jelen kötetben a szerző kutatásai is: Parapatics 2019, 2020), hogy a tanárok a tartalmi tudás figyelmen kívül hagyása nélkül rosszabb osztályzatot adnak a nyelvjárásias beszédmódban felelő tanulónak, mint aki a köznyelvi változatot használva mondja el ugyanazt. 

Nagyon sok ember szeretné tudni, hogy miért nevezik úgy a faluját, városát, ahogy nevezik, honnan ered a Duna vagy a Tisza neve, mit jelenthet falujának vagy városának ez vagy az a dűlőneve. Egész természetesnek tekinthetjük ezt a kíváncsiságot. Helységneveink, folyóneveink, dűlőneveink általában földrajzi neveink – éppen úgy, mint a személynevek – az esetek nagy részében csupán megjelölői valamely földrajzi egységnek, de a nevek mögött nincs olyan jelentéstartalom, mint közneveink mögött. Minden magyar tudja, mit jelent az asztal, az erdő, a folyó, a sziget, a fenyves szó, de vajon hányan tudják, hogy mit jelent Debrecen, Szoboszló, Veszprém, Tata?

Vajon hányan tudják, mit jelent Tata neve?

„A tökéletes barátságban a személyek mintegy egybeforrnak; egymásban élnek inkább, mint önmagukban; egyéniségük elvesztése nélkül mintegy egymásba olvadnak: egy lélek két testben.” (Szent Ágoston)

A barátság értéket ad a puszta létezéshez. Nem szabályozza törvény. A barátság önkéntes jellegű. Egy barát kiválasztása szabad cselekvés eredménye, több örömteli találkozás, beszélgetés által formálódik. Sok más emberi kapcsolattól eltérően a baráti viszonyoknak nincs intézményes hátterük, a barátokat nem kötik össze formális kötelezettségek, sem szankciók, és a barát nem helyettesíthető. Viszonosság jellemzi: akit barátomnak választok, az is barátjának választ engem. Nélkülözhetetlen a barátságban az egyenlőség, a bizalom, az intimitás és az együttműködés, de ugyanennyire lényeges szempont a közelség és a hozzáférhetőség is. Fontos eleme a kölcsönös elfogadás, a rokonszenv, a szeretet, a bizalom, a szövetség, az együtt érző képesség, a nyitottság, a törődés. Különösen példaértékűek a művészek, tudósok híres barátságai. Goethe és Schiller kapcsolatát erősítette, hogy Schiller is átköltözött Weimarba 1799-ben. Kettejük együttműködése teremtette meg a felvilágosodásban a német klasszikát. Petőfi ezt írta Arany Jánosnak:

„Te, mikoron nevedet keblem mélyébe leírtad,
Mit tettél, tudod azt? gránitsziklába acéllal
Vágtál életen át múlás nélküli betűket”.

Arany és Petőfi