Kiss Lajos akadémikus, a szlavisztika, az etimológia, a névtan, a lexikográfia, a nyelvtudomány-történet, a magyar–szláv nyelvi kölcsönhatások és a térképészet kimagasló képviselője 1922-ben Debrecenben született és 2003-ban Budapesten hunyt el.

1940–41-ben katonaként tíz hónapot töltött Munkácson, szlavisztikai tanulmányai kezdeteinek színhelyén. 1941 és 1943 között a honvéd Ludovika Akadémián tanult. Tisztinövendékként szerzett ruszin ismeretei alapozták meg orosznyelv-tudását. Tüzér hadnagyként eltöltött egyéves szolgálatot követően 1945-ben szovjet hadifogságba került. A Kaukázusban fekvő hadifogolytáborban három évet volt kénytelen eltölteni. 1948 őszén beiratkozott a debreceni egyetemen a német–orosz szakra. 1952–1954-ben már tanársegédként működött az egyetemen. 1950-től kezdve az orosz műfordítónak száműzött Németh Lászlónak is rendszeresen segített, többek között az Anna Karenina fordításában. Harmadik aspiranturapályázatát 1954-ben elfogadták, amely 1957-ben lejárván az ELTE szlavisztikai tanszékén megkezdte a lengyel nyelvtörténet oktatását. Munkáját az egyetemi tanács azonban aggályosnak tartotta, majd az 1956-os forradalmat követő megtorlás keretében a katonai hatóságok lefokozták az addigi tartalékos hadnagyot. Az állás nélkül maradt 35 éves tudósjelölt végül az MTA Nyelvtudományi Intézetében kapott 1957 végén kinevezést, és negyven esztendőn át e kutatóintézet volt a főállású munkahelye. Lehetősége nyílt tehát arra, hogy idővel nagyszabású lexikográfiai szintézisek meghatározó szerepű munkatársává, sőt később egyszemélyes szerzőjévé válhasson. Először a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának (= ÉrtSz I–VII., 1959–1962) nagyszabású kollektív munkálataiban vett részt. Az 1960-as években – kerek egy évtizedig – A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának (= TESz I–II., 1967–1970) egyik legfoglalkoztatottabb, meghatározó jelentőségű szerzője és társszerkesztője, majd a Magyar értelmező kéziszótár (= ÉKSz, 1972) tömör etimológiai utalásainak összeállítója (nem egy szómagyarázata a szófejtés fő forrásává vált a TESz későbben, 1976-ban napvilágot látott III. kötetében). A múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben egyedül dolgozott legjelentősebb művén, egy hatalmas, azóta hézagpótlónak bizonyult névfejtő lexikográfiai munkán, és az 1978 és 1997 közötti két évtizedben a nyilvánosság elé került a Földrajzi nevek etimológiai szótárának (= FNESz) előbb egykötetes 1–3., majd a kétszeresére növelt terjedelmű 4–5. kiadása, becslések szerint összesen mintegy 40 000 példányban.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

A Bánk bánban az idő pontosan, de a hely gyéren meghatározott.

Aforizma = olyan izom, amely egy különleges lény, nevezetesen Afor testén látszott.

Aforizma = virágfüzér.

Javasoljuk, hogy utcánk nevét László térre változtassák át.

Az 5. versszakban megjelenik a mű szerkezete.

Amikor Bánk Gertrúddal verekszik, Ottó kioson az ajtón.

A lovagregény = hősi dráma.

Tegyünk róla, hogy mindig olvassuk el az alapművet, és saját alkotású véleményünkkel üljünk le a színházi székekbe!

A magyar nyelvnek ezt az egyik melldöngető mítoszát főleg olyanoktól lehet hallani, akik angolul tanulnak, és úgy találják, hogy bizonyos igei kifejezésekre, amelyet anya­nyelvük egy szóval megold, arra az angol jóval több szót kénytelen pazarolni.

Lám csak: Meghívathatnám – I could have you invited. Aki németül tud, hasonló eredménnyel járna, egy szó helyett öttel: Ich könnte Sie eingeladen lassen. Franciául se jönne jobban ki belőle, sőt: Je pourraie vous faire y inviter, az összesen hat szó.

Több példáját láttuk már, hogy a magyar ember lehetőleg mindenről szereti kijelenteni, jó esetben csak a szíve mélyén meggyőződéssel dédelgetni azt a véleményt, hogy mi vagyunk a világon a leg…

No persze igazán úgy szeretjük, szeretnénk folytatni, hogy …jobbak, …okosabbak, …kitartóbbak stb. Alighanem sokan felfigyeltek már rá, hogy a folytatásnak nem okvetlen szükséges dicsőítő jelzőnek lennie, az igazán fontos a leg. Hogy valamiben mindenki mást megelőzünk. Jól emlékszem, milyen derűt keltett vagy fél évszázada, amikor híre terjedt nálunk, hogy mit mondanak a köztük élő magyarokról az amerikaiak: „A magyar az, aki mögötted lép be a forgóajtón, és előtted lép ki belőle.” Persze mindnyájan értékeltük a kiszólás humorát, de nekem az volt az érzésem, hogy sok honfitársamat igazán büszkeség is töltötte el a hallatán: lám, ilyen élelmes, furfangos, rátermett csak a magyar lehet! Mintha nem mindenki értette volna meg a mondat igazi jelentését, hogy ti. a magyar a legpimaszabb, a legtolakodóbb, és lehet, hogy ebben van túlzás, én mindenesetre nem büszkélkedném vele.

Ez jut eszembe, ha a címben szereplő kijelentést hallom. Majdnem mindenki tudja, hogy nem volna meggyőző, ha szeretett nyelvét a világon a legnagyobb vagy a legősibb, vagy épp a legszebb nyelvként emlegetné, de szinte mindig ott van helyettük a magabiztosan büszke kijelentés, hogy: de bezzeg a mi nyelvünknél nincs nehezebb!

És ki ne hallotta volna egy-egy idegen ismerősétől, aki történetesen német, francia, orosz vagy spanyol, hogy ő megpróbálkozott a magyarral, de aztán letett róla, vagy ismerőseinek az ismerőséről, aki vért izzadott, amíg… esetleg olvasta valamely idegen hírességnek az interjújában, ha az illetőnek valami dolga akadt a nyelvünkkel, hogy még ilyen nehézségekkel nem találkozott…

Nem szép tőlem, tudom, hogy olvasóimban még ezt a szerény vigaszt nyújtó hitet is meg akarom ingatni, de az igazság kedvéért kénytelen vagyok ezt megkísérelni.

Elsőként kijelentem, hogy a fenti címben rejtőző versengés egyfelől értelmetlen, másfelől eldönthetetlen.

Az a helyzet ugyanis, hogy nincsenek könnyebb és nehezebb nyelvek. A hétmilliárd ember ugyanis a sok ezer nyelv valamelyikét, az anyanyelvét élete első három-négy évében lényegében mind megtanulta vagy épp most tanulja, tehát nagyjából ugyanannyi idő alatt. Hogy jól vagy jobban, kisebb vagy nagyobb szókinccsel, az a különböző körülményektől, értelmi képességektől, környezeti hatásoktól függ, a lényegen nem változtat, a nyelv esetleges nehézségéhez semmi köze.

A nyelvi nehézségről tehát csak abban az esetben van értelme beszélni, ha később, tanulás útján, új idegen nyelvként kell egy idiómát elsajátítanunk. Ez általában jóval nehezebb és tovább tart, mint a gyermek anyanyelvi tanulása – de nem feltétlenül. A gyermek tízegynéhány éves koráig is megőrzi adottságát, hogy egy idegen nyelv környezetébe csöppenve akár egy év alatt megtanulja az új nyelvet. Nem ritka, hogy az iskolába kerülve akár még a helyben születetteket is lepipálja tanulmányi eredményével.

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Radnótin kívül más költők csak akkor írtak a halálról, de csak akkor, amikor már meg szerettek volna halni.

„Romlásnak indult hajdan erős magyar. Nem látod, Árpád vére miként fajul?” – nem látod? Az eddig leírtakból már megláthatjuk!

Noszty Feri ránézett Tóth Marira, és szíve bizsergett.

Ritkán nyílik módunk rá, hogy olyan, Győr-Moson-Sopron megyéhez erősen kötődő tudóst szólítsunk meg, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a Rábaközi nyelvjárás kutatásában, és a nyelvjáráskutatás megújításában. Dr. Kiss Jenő Széchenyi-díjas magyar nyelvészprofesszor, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja ráadásul új kötetén dolgozik, amelynek középpontjában Mihályi község áll. Gyűjtési munkájáról kérdeztük.

- A köznyelvtől való eltérések mennyiségét nézve a székely és moldvai nyelvjárások a palócot és a rábaközit is megelőzik. A rábaközi nyelvjárás azonban valóban nagyon változatos, amit a történelemnek köszönhet. Ez a vidék ugyanis eredetileg határvédő szerepet töltött be a „gyepü” belső oldalán, és a fő átjáró-, egyszersmind védőhely, azaz Kapu (a későbbi Kapuvár) mellett Mihályi is határvédő település volt. Mint ilyen, sok nyelvi archaizmust megőrzött. Később, a német nyelvű szomszédokkal aktív kereskedelmi és egyéb kapcsolatban állt Rábaköz, ennek nyomán pedig sok bajor-osztrák jövevényszó került át hozzánk. Területén egy nagyváros sem volt, így nem hatott rá a városi nyelvhasználat, így nagy mértékben megőrizte eredetiségét.

2002 augusztusában a svéd Ove Berglundnak jutott a Tóth Árpád-díj, amelyet egy budapesti kerület önkormányzata adományoz műfordítóknak. Páros években olyan külföldieknek ítélik oda, akik magyar műalkotások népszerűsítésében szereztek fordítói érdemeket. Berglund kiváló biológus és kutató orvos, aki pályája vége felé beleszeretett a magyar költészetbe, és önálló kis kötetben József Attila verseiből adott közre válogatást svéd nyelven, emellett Babits, Radnóti és Kányádi verseiből is fordított.

Ove Berglund merő ügybuzgalmáért is kiérdemelte a magyar kitüntetést, vagyis azért, hogy hazájában magyar költőknek és magyar verseknek híveket szerzett. (Inkább úgy mondhatnánk, hogy további híveket, mert oda emigrált honfitársaink, Csatlós János és Thinsz Géza a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben már elvégezték az úttörés nagy munkáját, és sok kötetben megjelent versfordításaikkal a svéd kritikusok elismerését is kivívták.) És kijárt Ovénak a sajtó szerény figyelme is idehaza.

A Magyar Nemzetben egy interjú jelent meg vele, amelyben az érdemes svéd fordító elmesélte, hogyan született a vonzalma a mi költészetünk iránt. A riporter megkérdezte tőle egyebek közt, hogy mi a véleménye a magyar nyelvről. „A magyar az istenek nyelve, és azért teremtették, hogy az emberek költeményeket írjanak rajta” – felelte Berglund mosolyogva, majd kevésbé poétikusan így fogalmazott: „Ma már, hogy van fogalmam a nyelv struktúrájáról, az a véleményem, hogy a magyar nyelv az emberi logika csúcsterméke.”

Annak idején a sajtóban és az elektronikus nyilvánosságban is sokan hivatkoztak büszkén erre a nyilatkozatra. Többen idéztek fel hasonló értelmű kijelentéseket más neves külföldiektől is a régebbi időkből. Ilyen idézetekből, amelyek a magyar nyelv szépségét, erejét, gazdagságát és lenyűgöző hangzását magasztalják, egy impozáns gyűjtemény található az interneten. E kijelentések közül a mi szempontunkból egy érdemel figyelmet, már csak azért is, mert a legnagyobb német nyelvészek egyikétől származik: Jacob Grimmtől, akinek a nevét sokan inkább a német népmesék nagy gyűjteményéről ismerik, azt ugyanis öccsével, Wilhelmmel együtt szintén ő adta ki.

„A magyar nyelv logikus és tökéletes felépítése felülmúl minden más nyelvet”, mondta vagy írta Grimm – állítólag, mert hogy hol vagy kinek, azt mindmáig nem sikerült kideríteni.

Jacob Grimm

Hosszú és többrétű pedagógus pályámon nem kevésszer találkoztam a diákok megmosolyogtató elírásaival, tévedéseivel és tévesztéseivel. Gyűjteni kezdtem őket a dolgozatokból, az érettségi munkákból, a felvételi vizsgák anyagából. Aztán a mások által közzétetteket is csatoltam a szépen gyarapodó anyaghoz. A hibák sokfélesége a pedagógusokat szembesítheti tanításuk hiányosságaival; a tanulókat figyelmeztetheti a pontosabb gondolkodásra, kifejezésre, stílusra; az olvasónak néhány derűs percet adhat ebben a szomorúan kavargó világban.

Elemzendő feladat volt:

Esterházy: Bevezetés a szépirodalomba, részlet: „Besze János hentes és mészárosnak a legerősebb hangja volt a szerepvivő egyéniségek között. Ha egyszer beszélni kezdett, megdördültek a falak. Kiváló népszónoki erényeit értékesíteni vágyta a Fordulat Éva Intéző Bizottsága, sic!, s evégből azzal bízták meg Besze Jánost, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsejéről szónokoljon a spontánul összegyűlt tömegnek. Besze készséggel vállalkozott is. Felállt a lépcső tetejére — rezes orra messzire piroslott, egyszerű kockás ingét, melyet hétszámra nem vetett le, meg-meglobbantotta a szél —, s kiengedte dörgedelmes hangját. Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta: Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt.”

A szereplő rezes orra állandósult alkoholmámort feltételez.

Besze János neve a beszél igével van kapcsolatban, Esterházy ezzel is utal az egyetlen pozitív tulajdonságára, hogy hangosan tud beszélni.

Besze János mint hentes is kiabálhatott, de ott senki nem vette észre.

Besze János erkölcsös ember, mivel mondanivalóját megfelelő keretek közé rejti.

Az irónia legnagyobb hatása a szövegben a sic szó belefolyása.

Egy dörgedelmes mészáros soha nem fogja tudni megismételni, amit egy forradalmár költő, Petőfi véghez vitt.

Besze jelkép. A jellegtelenség szürke sugara nyomasztja és jellemzi a kor társadalmát és a már említett hatalmi ambíciókat.

A nép megszokta, hogy szájába tegyék a saját sorsát.

Besze szónoklata törvényes, hiszen felkérték rá. Öltözködése, külső megjelenése nem bizalomgerjesztő, ugyanakkor groteszkül vadregényes.

Besze János becsületessége már onnan is látszik, hogy egyszerű ember, nem körmönfontan beszél, és az orra nem borvirágos.

Petőfi útleírásainak és prózájának jellegzetességei

A nagy költők prózáját általában csak úgy mellékesen, adalékként szokták tárgyalni. Petőfivel nem így vagyunk: prózai művei ugyanolyan jelentősek, mint költői alkotásai. Az olvasókhoz közelebb hozzák az embert, magyarázzák, elmélyítik művei eszmeiségét, és fontos adatokkal örvendeztetik meg életének kutatóit.

Akárcsak költői nyelve, prózája is az élőbeszéd természetességével friss. Közel érezzük mai nyelvünkhöz, nem tűnik elavultnak. Mindezek igazolására most az 1845-ben, majd három hónapos felvidéki útjáról írt Úti jegyzeteit és a fél éven keresztül Kerényi Frigyeshez, barátjához és költőtársához 1847-ben írt erdélyi és felvidéki Úti leveleit tárgyaljuk.

Volt-e valaha egyetlen közös nyelve az emberiségnek?

A Biblia határozottan ezt állítja: Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala (Ter 11,1), ám ezt az előnyös helyzetet az emberiség eljátszotta, mert istenkísértő vállalkozásba fogott Sineár földjén, és a féltékeny Úr összezavarta a nyelvüket. A naiv hiedelmek mindenhol a világon és minden korban úgy tartották, hogy a boldog ősidőkben egy nyelvet beszélt a világ, és csak istenek vagy démonok büntetése folytán szenved az emberiség a többnyelvűségtől. Ezek a hiedelmek abban is megegyeznek, hogy szinte minden egyes nép a maga nyelvét tekinti a legősibbnek.

Az elfogulatlan, tudományos igényű vizsgálódás legelső lépése az a kísérlet volt, ha megesett valóban, amelyet Hérodotosz elbeszélése szerint egy Pszammetikosz nevű fáraó rendelt el. Két árva gyermeket születésétől fogva elzártan neveltetett néma rabszolgák felügyeletével, és figyeltette, milyen nyelven szólalnak meg legelőször. Állítólag az első szavuk bekosz volt, ami fríg nyelven kenyeret jelent. Ilyesmikkel mások is próbálkoztak az idők folyamán. Eredményeiket persze nem lehet komolyan venni, legfeljebb a bennük megnyilvánuló elfogulatlanság érdemel elismerést.