Petőfi útleírásainak és prózájának jellegzetességei

A nagy költők prózáját általában csak úgy mellékesen, adalékként szokták tárgyalni. Petőfivel nem így vagyunk: prózai művei ugyanolyan jelentősek, mint költői alkotásai. Az olvasókhoz közelebb hozzák az embert, magyarázzák, elmélyítik művei eszmeiségét, és fontos adatokkal örvendeztetik meg életének kutatóit.

Akárcsak költői nyelve, prózája is az élőbeszéd természetességével friss. Közel érezzük mai nyelvünkhöz, nem tűnik elavultnak. Mindezek igazolására most az 1845-ben, majd három hónapos felvidéki útjáról írt Úti jegyzeteit és a fél éven keresztül Kerényi Frigyeshez, barátjához és költőtársához 1847-ben írt erdélyi és felvidéki Úti leveleit tárgyaljuk.

Az úti levelek divatja Heine híres német költőtől származik. Heine adott rá példát Utazás a Harzban c. útleírásával, amelynek politikai célja is volt: társadalombírálat és a haladás nyárspolgári kigúnyolása. Mintha csak Petőfinek találták volna ki ezt a műfajt: könnyed, fordulatos, kedélyes előadása, közvetlensége, csípős gúnyig terjedő humora, meghökkentő őszintesége és megjelenítő ereje, amellyel embereket, tájakat, élményeket tudott röviden olvasói elé tárni, ennek a műfajnak nagy művészévé teszik őt.

Ezeknek az írásoknak a megszemélyesítései és hasonlatai méltók a nagy költőhöz. Verseiben természetesnek találjuk őket, de prózájából jobban kitűnnek: „Közeledik az éjfél, karján hozza gyermekét, az ólmot, s ez felém nyújtja kezét, hogy kezemből kivegye a tollat.” Természetszeretete érteti meg velünk szép tájleírásait. „A természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka sincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást, és azért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását és a fergeteg üvöltését...” Eperjest így látja a Tábor-hegyről: „Innen néztem szét a vidékre, mely gyönyörködve mutogatta magát előttem, mint a gyermek, kinek édesanyja új ruhát hozott. Mert ekkor jött meg a természet anyja, a gondos tavasz és öltöztette meztelen gyermekét szép, új, tarka köntösbe.” Rozsnyó pedig így jelenik meg a költő előtt: „Rozsnyó völgyben fekszik magas meredek hegyek között, mint az alamizsnakrajcár a koldus kalapjában.”

A Tátrát is csak költő láthatja így: „…másnap korán indultunk: ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig ... mert aztán felriadt — tán a kocsizörgésre — s mintegy elszégyenülve burkolta magát ködpaplanába... a Tátra ... a szép leány.”

De bármilyen szép is a hegyvidék, a hegyek közül sokszor megy vissza gondolatban az Alföldre, az ő szavaival élve: szülőföldje rónáira, édes hazájába, a szép Alföldre.

Útleírásaiban nemcsak a nagy leíró költőt ismerjük meg. Sokszor vall önmagáról, művészi elveiről. A Hortobágy csodálatosan szép leírását már a nyelvészek is elemezték. Mi csak azt emeljük ki, amit a Hortobágy művészi leírásához hozzáfűzött: „Mily egyszerű a puszta és mégis milyen fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?” Erről még később így vall: „Föl nem érem ésszel, hogy vannak a mindennapi emberek között olyanok, kik nem tudják, vagy nem hiszik, hogy az egyszerűség az első és mindenek fölötti szabály, hogy akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs.”

Petőfi Sándor összes költeményei - díszkiadás

Az aggteleki barlang lenyűgöző szépsége is művészi elvet mondat ki vele: „Oh! ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek, és állíttok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt. S mi az a szabály? semmi más, mint a sánta középszerűség mankója.”

Mint már említettük, útleírásait a sok életrajzi adat is értékessé teszi olvasói számára. Szinte életrajzba kívánkozó, tömör fogalmazású összefoglalásokat olvashatunk pl. színész- és katonakoráról. „Mikor még nyomva sem láttam nevemet, csak magamnak firkáltam; mikor még statiszta voltam a pesti nemzeti színháznál, s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb.; mikor még Strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegény társaim számára s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjamhoz fagyott, s mikor a káplár „menjen kend”- je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt.”

Mint kiváló csevegő, sok mindenről nyilatkozik. Írótársairól, a rossz költőkről, kérlelhetetlen és igazságtalan bírálóiról, Goethéről, a francia írókról. Megtudjuk, hogy a magyar írók közül Kazincziért, Csokonaiért, Gvadányiért, Kölcseyért lelkesedik. Elragadtatással beszél a francia Béranger-ről, szerinte a világ új megváltójának, a szabadságnak legnagyobb apostoláról.

Befejezésül gyönyörködjünk benne, hogyan tér rá házassága után az egyes számról a többesre: „Annyi bizonyos, hogy Koltóról eljöttem, vagyis eljöttünk, hála istennek ... de jól megértsük egymást: nem azért hála istennek, hogy Koltóról eljöttünk, hanem azért, hogy eljöttünk, TÜNK; röviden szólva, hogy már nem magam utazom, hanem másodmagammal, tudniillik az én kedves kis feleségecskémmel”.

Kiss István