Cserháthalápy Ferenc: Az alcímben azt a szót olvassuk, hogy kiadóvezető. Mi a feladata egy kiadóvezetőnek?

Kiss Gábor: Tréfásan mondhatnám, hogy vezetni a kiadót. De félre a tréfát. Kettős a feladatom. Mivel a TINTA Könyvkiadó nyelvészeti szakkönyv- és szótárkiadó, ezért először is a feladatom a profilunkba tartozó és megjelentetni kívánt kiadványok kiválasztása, kijelölése. Másodszor pedig úgy kell irányítanom munkatársaimat, hogy ezeket szótárakat magas szinten megszerkesszék, a könyvek elkészüljenek, megjelenjenek.

Kiss Gábor és Kiss Gyula a Budai díjjal

Cserháthalápy Ferenc: Sok TINTA-s szótáron látjuk nevedet, mint szerkesztő. Ekkor leveszed a vezetői sapkádat, és felteszel egy másikat, vagyis vezetőből szerkesztővé változol át?

Kiss Gábor: Hát igen. Több, de legalább két sapkám is van. Megmondom őszintén mindkét sapkát – a vezetőit és a szerkesztőit is – szívesen viselem.

Magyar szótárak 18. Kiss Gábor rovata

Mindnyájunk fülében ott cseng jó néhány felülmúlhatatlanul pazar rím József Attila Születésnapomra című verséből: csecse – becse; az ám – hazám; szegény – legény; fura – ura; sekély – e kéj. Aztán irodalmi tanulmányainkból felrémlenek Tinódi Lantos Sebestyén verssorainak furcsa végei:

Az Eger vára rossz kőfal vala
Nagy helyen vala szakasztva vala
Szép lakó helye püspöknek vala
Drága monostor közepette vala.

Micsoda mesterségbeli különbség van a majd négyszáz év különbséggel született két vers között! Tudjuk, hogy a mai olvasó számára a vers a ritmusától, no aztán elsősorban a rímeitől az, ami; költemény és nem próza. Csokonai a verseiben ösztönösen használt rímek mibenlétéhez úgy próbált közelebb jutni, hogy gondolatait 1799-ben A magyar prosódiáról című tanulmányában összegezte. Érdekes, hogy a rím szó egyszer sem szerepel az írásában, ő a rímes verselés szakszavak helyett a sarkalatos terminust használja, de gyakran a kádencia latin szót is leírja. Majd aztán maga a rím szó a nyelvújítók íróasztalán francia mintára születik meg 1808-ban. A legklasszikusabb magyar költő, Arany János is foglalkozik a rím és rímelés elméletével. Gondolatait 1854-ben teszi közzé a Valami az asszonáncról című írásában.

A német rímszótár kívülről és belülről

Míg idegen nyelveknek, az angolnak, a franciának és a németnek tucatnyi rímszótáruk van, nyelvünknek csak három és fél. (A felet megmagyarázom kicsit lejjebb). A magyar rímszótár összeállítónak legfőbb gondja abból ered, hogy a magyar nyelv ragozó nyelv, így ragokkal könnyen lehet unalmas rímelő szavak tömkelegét alkotni, hiszen pl. minden -ban raggal ellátott szó rímel egymással. Az első, aki a magyar szavakat végtagjaik szerin rendezte, Verseghy Ferenc volt, ő 1805-ben a Tiszta magyarság című könyvének függelékében adta közre a Kádenciák lajstromát. Nem sokkal később, 1809-ben Simai Kristóf jelentette meg Végtagokra szedett szótárát. A magyar nyelvnek csupán egyetlen modernnek nevezhető rímgyűjteményét publikálták 1903-ban. A szerzője Füredi Ignác középiskolai tanár, mint szótárának alcíme jelzi: Tanulók, verselők és nyelvészek használatára szánta. A bevezetőben írja: „A rímszótár közrebocsátásával a kezdő verselőknek igyekeztem némi szolgálatot tenni.” 50 oldalon hozzávetőleg 8000 szót sorol be rímelő társai közé. Példaképp néhány ly végű szó Füredi szótárából: gally, padmaly, tavaly, bivaly, karvaly, guzsaly; vagy néhány a t végűek közül: ecet, ecset, mecset, liget, sziget, német, keret, követ.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 95. évf. 1971., 365–366. oldal.

Angol nyelvterületen született állatin szó, mely a vasút intézményével vándorszóként az egész világon elterjedt. Először alighanem 1816-ban írta le a szót megalkotója, egy angol szerző, aki a latin aqueductus > angol aqueduct analógiájára szerkesztette meg a viaduct szót völgyek, szakadékok, mélyen fekvő útvonalak fölött átívelő közúti híd megjelölésére. Egy korai magyar előfordulása Gorove István Nyugat, utazás külföldön c. művének 1844-ben megjelent 2. kötetében olvasható, de már az angol vasúthálózat kapcsán: „A városokból nagyobbrészt útvezetékek (viaductek) visznek ki, mellyek magasan nyúlnak el emeletes házak fölött” (2: 7). Ugyanebben az évben említette Tóth Lőrinc az Uti Tárcza c. műve 5. füzetében: „Waggonba ülvén, ... a’ merész, Commercial road viaductusán, melly házak ’s utczák felett vezet” (39); „A’ birminghami vasút elég drágás, mert igen sok rajta a’ tunnel ’s viaduct” (179); „Egyéb folyók és az oxford-coventryi csatorna felett nagyszerű hidak ’s viaductusok vezetnek” (181).

Idén 150 éve, 1863. szeptember 20-án hunyt el Jacob Grimm, az a mesegyűjtő, nyelvtörténész, szótárszerkesztő, akinek a neve összetartja a címben lévő három fogalmat. Azért nem olyan egyszerű a helyzet, mert ez a zseni tulajdonképpen kettő, hiszen öccsével, Wilhelm Grimm-mel közösen hozták létre a páratlanul nagy, három pilléren nyugvó életművet. Jacob 1785-ben született a Frankfurttól nem messze található Hanauban, öccse egy évvel később, 1786-ban látta meg a napvilágot. A neves magyar nyelvész, Riedl Szende a Magyar Tudományos Akadémián 1873-ban tartott, Jacob Grimmet méltató emlékbeszédében elmondta, hogy a család öt testvére közül e két fiú szerette egymást legjobban, egyforma ruhában jártak, egy szobácskában laktak, egy ágyban aludtak, és az első oktatást is együtt nyerték.

A Grimm testvérek

A két testvér a világirodalmi jelentőségű népmesegyűjteményét két kötetben 1812–1814-ben adta ki Kinder- und Hausmärchen (Gyermek- és házi mesék) címmel, amelyet szintén két kötetben 1816–1818-ban követett a Deutsche Sagen (Német mondák) gyűjtemény. A népmesék az elmúlt kétszáz évben mélyen beleivódtak az európai kultúrába, gyermekek sok-sok nemzedéke nőtt fel hallgatva a Hófehérke, a Hamupipőke, a Piroska és a farkas, a Babszem Jankó és a Csipkerózsika sokszor vérfagyasztó történetét. Magyarul először 1861-ben jelentek meg a mesék, hogy aztán napjainkra kisebb-nagyobb átdolgozásokkal közel 300 kiadást éljenek meg.

„A világ nem egy véges folyamat, amely kezdődik és egyszer befejeződik, hanem végtelen változások végtelen sora, folyama. És miért lenne az emberi létezés kivétel ebből a folyamatból, a változások sorából?” (Sári László)

A pillangó jelképének használata számos nemzet szimbólumvilágában megjelenik, és gyakran bukkan föl az irodalomban is, más és más jelentéssel. A pillangó átváltozásai párhuzamba állíthatók az emberi élet szakaszaival, a hernyó az élet, a báb a sír, a pille a lélek föltámadása. „Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan átváltozunk” Pál apostol bölcs mondása szerint. A változás életünk szerves része, és soha nem könnyű átélni, gyakorta jár fájdalommal. A pillangó szimbóluma ezt a nehézséget is megjeleníti. Az átalakulás nagy küzdelmei nemigen kerülhetők el. Nikosz Kazantzakisz története erre figyelmeztet. „Egy fán pici lepke bábját vettem észre abban a pillanatban, amikor felpattant a burok, és a lepkévé vált hernyó készült napvilágra törni. Vártam, vártam, de késett, s mivel siettem, ráhajoltam és elkezdtem leheletemmel melegíteni. Erre gyors és természetellenes ütemben kinyílt a burok, és kibújt a lepke. Ám szárnyai ráncosak maradtak, az összehúzódott testecske remegett, s küszködött, de hiányzott neki a türelmes érés és a napfényben lassú kibomlás. Éretlenül bújt ki, reménytelenül mozdult meg, és nemsokára meghalt a tenyeremben.” Böjte Csaba az Ablak a végtelenre című írásában összegzi: „A születés kínja emeli fel a pillangót a kék égbe.”

A változik szinonimái fölrajzolják a jelentésének árnyalatait: módosul, átalakul, ingadozik, hullámzik, valamivé válik (Kiss G. – Bárdosi V.: Szinonimák, TINTA Könyvkiadó, 2008, 2016). Az emberi viselkedés változása is többlépcsős folyamat. Az igény megjelenése után lépéseket kell tennünk ahhoz, hogy azt realizálni is tudjuk. Ezt általában tanulás útján tehetjük meg, akár a gyakorlat, akár a könyvek, akár tanfolyamok segítségével. Az új ismeretek elmélyítéséhez, rögzüléséhez idő szükséges. Aki türelemmel, odaadással, kellő energia befektetésével végigjárja a rá váró utat, belőle is pillangó válik a folyamat végére, vagyis elérkezik a várva várt változás, az új állapot. Ehhez mindenki a maga tempójában juthat el, siettetni a változást nem lehet. Ám elkerülni sem.

A napokban jelent meg a TOP 2500 francia–magyar szótár és a TOP 2500 magyar–francia szótár a Tinta Könyvkiadó gondozásában. A szerzőt, Bárdosi Vilmos professzort a kiadó igazgató-főszerkesztője, Kiss Gábor kérdezte.

Bárdosi Vilmos és Kiss Gábor

Számos francia–magyar és magyar–francia szótár címlapján olvashatjuk a nevét szerzőként, szerkesztőként. Hol és miért szerette meg a francia nyelvet?

Szombathelyi gimnáziumi franciatanáromnak, Szemző Magda tanárnőnek köszönhetek mindent, aki lenyűgöző személyiségével és tudásával megszerettette velem a francia nyelvet és kultúrát, meghatározva ezzel egyetemi szakválasztásomat és több mint négy évtizedes egyetemi pályámat is. Az ELTE francia szakán pedig olyan tanáregyéniségek mélyítették el bennem ezt a szeretetet, mint például Kelemen Tiborné, Gáldi László, Süpek Ottó, Szabics Imre, Tamás Lajos.

Bárdosi Vilmos

„Forog a szerencse, mit bízunk őbenne?
Semmiben nem állandó, csak ideig kedvez.
Tündöklő üveghez mindenképpen hasonló.
Ki minthogy eltörik, így ő is változik, állapotja romlandó.”
(262. református ének)

Szerencse szavunk már az ómagyarban adatolt szerencsa, zerencs alakban, pl. Ilosvai Toldijában: „Mert ő vele akar kísérteni szerencsát”. Jelentése fordulat, egyes vélemények szerint sorsunk attól függ, hogy az égiek merre fordítják tekintetüket. Így értendő az a definíciója, miszerint a szerencse az a feltételezett hatalom, ami jót hoz az embereknek. Másik meghatározása: az a jó dolog, amely úgy tűnik, véletlenül történik meg velünk, váratlan, előre nem látott, akaratunktól független, kedvező esemény.

Ám talán egyfajta babona, amelyet egyénileg értelmezhetünk. Lehet egyszerűen hit a jó bekövetkeztében, ez a pozitív gondolkodás az egyén választásait is jobbítja. Akik a jó szerencsében hisznek, általában elégedettek az életükkel, jobb a közérzetük. Ez egy egyértelműen öngerjesztő folyamat. Carl Jung a szerencsét szinkronicitásként látja, amelyet úgy ír le, mint „egy értelmes egybeesést”. Mások viszont, mint Sigmund Freud és Jean-Paul Sartre, úgy vélik, hogy a szerencsében való hit menekülés a személyes felelősség elől. Számos kortárs szerint pedig az az egyén szerencsés, aki jó egészségnek örvend; fizikai és a mentális képességei révén eléri a céljait. Ez voltaképpen rokon a magyar népmesék közelítésével, idézve néhány kifejezést: a mesehős szerencsét próbálni indul, a legkisebb fiú/királyfi találja meg a szerencséjét, a gyermek szerencsés csillagzat alatt születik, útját szerencse övezi, szerencsecsillagra talál.

Ókori római szerencsekerék bross-fibula

Horger Antal (1872. május 18., Lugos – 1946. április 14., Budapest) nyelvész, az MTA levelező tagja (1919). A történeti-összehasonlító nyelvtudomány művelőjeként elsősorban hangtörténettel, szófejtéssel, nyelvjáráskutatással foglalkozott. Élete folyamán sok konfliktusba került, amelyek közül nevezetesek a Berzeviczy Gizellával, a rálövő feleséggel, a József Attilával való afférok, az Erdélyi Lajossal a székely nyelvjárásokról, a Gombocz Zoltánnal a magyar nyelvtörténetről folytatott viták.

1898-ban a budapesti egyetemen középiskolai tanári, 1909-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett. 1896-tól a Brassói Magyar Királyi Állami Főreáliskola, 1906-tól budapesti leány- és nőiskolákban tanított, 1919–1922 között tanárképző igazgatójaként működött. Tagja volt az 1904-ben megalakult Magyar Nyelvtudományi Társaságnak. 1915-ben 200 korona hozzájárulással egyenesen alapító tag lett, s 1916-ban a harctérről, neje emlékére is küldött 300 korona alapítói adományt. 1914-től a magyar hangtan és szótan magántanára a budapesti egyetemen. 1922–1940 között a szegedi egyetemen a magyar nyelvészet nyilvános rendes tanára, 1927–1928-ban a bölcsészkar dékánja. 1921-es nősülése után felesége már nem akarta Szegedre követni, s vitáik odáig fajultak, hogy az asszony revolverrel rálőtt, megsebesítette, végül elváltak. Horger 1940-től a kolozsvári egyetemen tanított magyar nyelvészetet.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 95. évf. 1971., 207–208. oldal.

Nálunk manapság asztalitenisz néven ismeretes. A pingpong elnevezés szó szerinti átvétel az angolból, újabb keletű magyarított alakja pedig a table tennis tükörfordítása. Az oxfordi nagyszótár az 1900. évet adja a kötőjellel írott ping-pong szó első előfordulási adataként. E megnevezés hangutánzó jellegű játszi kerítésű fantázianév. Alighanem a játék feltalálójának, James Gibb sportembernek a leleménye, aki az akkor még fakeretre feszített pergamen lapú ütőnek a celluloid labda megütésekor keletkezett hangját az angol nyelvben régóta meglevő ping hangutánzó szóval jelölte. De a második tag, a pong elem is hangutánzó szó az angolban, a csattanó ütés hangjáé.

Múzeumi pingpongkészlet

A szó nagyon korán megjelent nyelvünkben. A Sportkedvelő c. folyóirat 1901. július 28-i számában ezt írta: „A játék ping-pong, szoba-tennis, whiff-whaff stb. nevek alatt ismeretes” (139. lap, Csapó József szíves közlése). Ettől kezdve egyre gyakrabban volt olvasható. A Sport-Világ folyóirat 1903. évi 10. számában: „Külföldön nagy a divatja a ping-pongnak” (80. lap) – írta, s ugyanazon évben a Magyar Athletikai Club már az első versenyt is megrendezte. A játék igazi virágkora a húszas évekre esett. Ekkor már tréfás hangulatú származékokat is képeztek. A Nemzeti Sport nevű zöld színű szakújság 1929-ben a pingés-pongás alakot használta, s 1933-ban a játékosait pongos-oknak titulálta. A ping-pongoz ige is megjelent a húszas években. Amikor a játék sporttá, komolyan veendő időtöltéssé, sőt hírnevet is biztosítani tudó elfoglaltsággá lépett elő, akkor háttérbe szorult a játszi eredetű idegenszerű elnevezés, s bekövetkezett a tekintélyesebb hangzású asztalitenisz név elterjesztése egy kis látszatmagyarosítás formájában.

Országh László

A TINTA Könyvkiadót időről-időre meghívják, hogy bemutassa sikeres könyvkiadási tevékenységét. Az ELTE-n is rendszeresek a kiadó előadásai. Most közreadjuk egy korábbi bemutatkozás diasorát, amely részletesen ismerteti a TINTA Könyvkiadóban folyó magas színvonalú munkát.