Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom.
Oly réteges a fájdalom,
s egymás fölé gyűrűzve gyűlik.
Mit számlálgassam magamon
a szomorúság évgyűrűit?

Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.

Szerelempárti vagyok. Hogy mi a különbség a szerelem nemisége és a puszta nemiség közt, azt annak, aki nem tudja, úgyis hiába magyaráznám. Ha angyaloknak nyelvén szólnék is, akkor sem értené. Az a különbség, ami a marharépa és a manna, a rossz vers és a jó vers között.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. április.

Két szó. Két idegen, mégpedig latin eredetű, de már szinte mindenki által ismert szó, amelyet többen is próbáltak magyarítani, de sikertelenül. Olyannyira sikertelenül, hogy az utóbbi évtizedben mindkettőnek még egy-egy fontos új jelentése is kifejlődött. Írásomban nemcsak a két új jelentést mutatom be olvasóinknak, hanem azt is, miért éppen ezt a két szót állítottam egymással párhuzamba.

A mustrát éppen annak megvilágításával kezdem, amire fenti „előzetesemnek” a legvégén utalok. Azért illik nagyon is egymás mellé pontosan ez a két szó, mert az a jelentésbővülés, amely alig pár év alatt végbement bennük, történetesen éppen ellentétes irányú. Tudvalevő, hogy nyelvünkben megkülönböztetünk tárgyas és tárgyatlan igéket. A tárgyas igének van – vagy legalábbis lehet – nyelvtani tárgya, a tárgyatlannak nem. Tárgyas ige pl. a lát, mert számos nyelvtani tárgy kapcsolódhat hozzá (álmot lát, látja a filmet, mindent lát stb.), de tárgyatlan a nyugszik ige, mert tárgyas bővítménye nem lehet, legföljebb határozói, pl. békében nyugszik, keze a szék karfáján nyugszik stb. Más kérdés, hogy számos ige tárgyas és tárgyatlan egyaránt lehet. Történetesen a lát ige is lehet tárgyatlan bizonyos jelentésekben, pl. munkához lát, de most ebbe ne mélyedjünk bele! Mondanivalóm szempontjából most az a lényeges, hogy a regisztrál és a kommunikál az utóbbi hat-nyolc évben éppen egymással ellentétesen bővítette jelentéskörét. Az első tárgyasból vált tárgyatlanná (is), az utóbbi, a kommunikál pedig éppen fordított utat jár(t) be. Ennyi bevezető után most vessünk rájuk egy-egy pillantást külön-külön is!

Regisztráció a Facebookra

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. március

A napjainkban futó televíziós vetélkedőkben az elmúlt hónapokban többször is találkozhattunk a paszternák nevű növénnyel. A játékban éppen részt vevők – pl. „A kód” címűben más-más kérdésben s más alkalommal ugyan, de kétszer is – nagyjából tudták, bár inkább csak sejtették, mi is ez voltaképpen, mégis úgy vélem, e rovatban érdemes egy rövid cikk erejéig foglalkozni vele. Természetesen elsősorban a nyelvész szemével nézve!

Kezdjük mindjárt a nevével! Én a paszternák alakot választottam, de nem kis részben azért, mert a vetélkedőkben rendre ez a névváltozat fordul(t) elő. Szótáraink, kézi- és szakkönyveink, lexikonjaink azonban kb. egyenlő arányban választják fő címszóul a paszternák, illetve a pasztinák formát, s az is gyakori, hogy a két szót már eleve vagylagos változatként jelölik meg. Mindjárt hozzáteszem, hogy mindkét elnevezés helyes, illetve védhető, mivel mindkettő a latinból származik: a pastinaca, illetve a pasternata alakból, ezek pedig egyaránt a ’kétágú kapa’ jelentésű latin pastinum szóra vezethetők vissza. Hozzánk a szó, immár növénynévként, a németből került, közvetlen forrásként elsősorban a középfelnémet pastornac, illetve a bajor Pastinak jöhet számításba. Botanikai szakelnevezése egyébként Pastinaca sativa.

Pastinaca sativa, avagy paszternák

Legyen vállalható
aki átlátható.

Puszta világra
jön a tél,
árvaságomra
nincs födél.

Szerelem, jaj, te szerelem,
dadogást hoztál, tébolyt,
életem, telivér életem:
jég alatt alvó vérfolt.

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. február.

E néhány bevezető sor után egy rövid téli sétámról számolok be olvasóimnak. Elismerem, kis tudósításom nem mindenben felel meg a valóságnak, s nem is minden szavát használom rendszeresen, de kérem, nézzék ezt el nekem. Még a cikkben mindent megmagyarázok!

„Tegnap, amikor egy kicsit kisütött a nap, kószáltam egyet a belvárosi lakóhelyem közelében levő, még télen is szinte mindig népes, ún. sétálóutcában, s itt-ott le is ülve egy-egy padra figyeltem az embereket. Voltak köztük fiatalok és öregek, azaz fruskák is és aggastyánok is. Volt köztük magamutogató, feltűnést kereső ripacs, volt esetlen, nehézkes mozgású melák vagy kárörvendő kaján figura, továbbá feltűnt egy magában dünnyögő, imbolygó járású huligán is, akivel nem szívesen találkoznék sötétben. Az egyik mellettem elhúzó, bánatos képű paliról lerítt, hogy csak az nem csapja be, aki nem akarja. Egy másik muksó, aki szembe jött velem, nem nézett rám, csak a nőkön járt a szeme. Feltűnt egy háromtagú férfitársaság is, s arra figyeltem föl, hogy mindig csak a középső beszélt, de az annál hevesebben, hangoskodva. Nem lehetett nem észrevenni, hogy ő a kis csoport központja: ő a jani. De, miként a többi is, ő is beleillett a képbe. Így van ez jól – gondoltam. Így kerek a világ.”

A melák, a fruska, a muksó meg az aggastyán az utcán

Tulajdonnévből személyminősítő szavak

Nos, mindössze ennyi a kis beszámoló. Az idézőjelekkel, amelyek közé fogtam, ugyanazt igyekeztem jelezni, amit cikkem legelején már említettem is, vagyis hogy ez nem az én stílusomat tükrözi. Hát akkor miért hoztam ide? – kérdezhetik olvasóim, s nem ok nélkül. A válaszom: azért, mert e kis helyzetjelentésemben olyan, általában embereket megnevező, sőt valamelyest minősítő – a szövegben dőlt betűsen olvasható – szavakat gyűjtöttem csokorba, amelyek mindegyike egy-egy tulajdonnévből származik, s így vált köznévvé. Lássuk csak őket egyenként!

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. január.

Kisiskolás koromban az volt a szokás, hogy ha valamelyikünk olyasmit mondott, amit nemigen lehetett elhinni, a hitetlenkedők egyike gyorsan megkérdezte: Nincs hazugság nélkül? A füllentő ilyenkor, hogy bizonyítsa igazát, azonnal rávágta: Nincs, persze hogy nincs! Abbeli igyekezetében, hogy elkerülje a leleplezést, szinte gépiesen, nyomban válaszolt, s csak a többiek harsány kacaja ébresztette rá a valóságra; arra, hogy éppen ezzel a válaszával tagadta meg saját korábbi szavait.

Sajnos, a sajtóban is gyakran bukkanok olyan mondatokra, megállapításokra, amelyekkel szerzőjük mást mondott, mint a valóság, sőt amelyeknek épp az ellenkezője igaz. Nem szándékos torzításokra, csúsztatásokra, valótlan megállapításokra gondolok – az efféléket a gyakorlott újságolvasó könnyen észre is veszi, azaz átlát a szitán –, hanem olyan megtévesztésekre, amelyeknek a fogalmazó figyelmetlensége, hanyagsága áll a hátterükben. Efféle, tehát félrevezető, az olvasót, hallgatót ideig-óráig megtévesztő megfogalmazás főleg annál fordul elő, aki – persze, nem szándékosan – saját magának állít csapdát a tagadást, tiltást, a valamitől való megfosztást, valaminek a hiányát kifejező képzők, névutók, igék, szerkezetek halmozásával. Mert ahogy a „Nincs hazugság nélkül?” kérdés is megzavarhat bárkit a maga tagadó igéjével és valaminek híján levést kifejező névutójával, úgy az olyan mondatok is megtéveszthetik mind a megfogalmazót, mind a befogadót, amelyekben szándéktalanul keveredtek össze s hatnak egymásra a különféle tagadó, tiltó és egyéb „negatív” formulák. Az évek során több száz ilyenre bukkantam, de most, szemléltetésül, legyen elég összesen három! Bennük a bajkeverésre alkalmas részeket szemléltetésül már eleve dőlt betűkkel emelem ki.

Betörősztori

Idézet egy megyei lapunkból: „Nem a mértéktelenség jellemezte bűncselekményeinek elkövetésében … 32 éves pécsi lakost, hisz több mint fél év alatt alig akadt olyan hónap, hogy ne tört volna be valahova.”

Nem a mértéktelenség jellemezte? Mértéktelen csak akkor lett volna, ha mindennap betör valahova? Ezt aligha hihetjük el a cikkírónak. A valóság nyilván az, hogy áldozatául esett a tagadószót és fosztóképzőt egyaránt tartalmazó kifejezésnek, s nem vette észre, hogy épp az ellenkezőjét írta annak, amit közölni akart. Ezt kellett volna írnia: Nem a mértékletesség jellemezte…

A kulcsjátékosok hiánya

Részlet egy sportlapból: „a kék-fehérek … vannak olyan erősek, hogy akár a kulcsjátékosok hiányát is nélkülözni tudják”.

Azt készséggel elhisszük, hogy a kulcsjátékosok hiányát általában szívesen nélkülözik, ez ugyanis azt jelenti, hogy a kulcsjátékosok is ott vannak, nem hiányoznak, nincs híjuk. A tudósító azonban föltehetőleg nem ezt akarta közölni velünk, hanem azt, hogy a kék-fehérek még a kulcsjátékosok hiányát is kibírják, azaz – másképp fogalmazva – még a kulcsjátékosokat is nélkülözni tudják. A két megfogalmazásforma egybekutyulása azonban arra mutat, hogy a cikkíró eltévedt a negatívumok sűrűjében.

„a kék-fehérek … vannak olyan erősek, hogy akár a kulcsjátékosok hiányát is nélkülözni tudják”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. december.

A spontán mindennapi beszéd tele van olyan szavakkal, amelyek magyarnak látszanak ugyan, de mégsem közismertek, csak bizonyos rétegekre jellemzőek. Fő területeik a diáknyelv, a katonai szakzsargon, az alvilág nyelve, a sportágak szaknyelve s még egy-kettő. Együtt talán leginkább az angolból átvett szleng szóval nevezhetjük meg őket. Ma ebből a körből emelek ki két újsütetű szót.

Behúz

Magát a szót természetesen ismerjük, csak éppen nem abban a jelentésében, amelyikről most szólok. Az eddig is ismert jelentések közül íme néhány: 1. Fedett helyre, valaminek a belsejébe húz. 2. Ruhát, kelmét megszűkít, összehúz. 3. Kéziféket fékezőre állít. 4. Valamit valamivel bevon, beborít. 5. Vonalat, rovást húz, ír valamibe. 6. Valakinek alaposan odavág, erősen megüti.

Egy-két év óta arra figyelhetünk fel, hogy a sportzsargonban a különféle sportágbeli mérkőzések megnyerését jelölik ezzel a szóval. Edzők és játékosok egyaránt arról nyilatkoznak, hogy ha nehezen is, de sikerült behúzni, azaz megszerezni, begyűjteni a győzelmet, azaz megnyerni a mérkőzést. A sportlapok és internetes hírportálok címei tucatnyi – mit tucatnyi, ezernyi! – példával szolgálnak erre. Néhány cím ennek érzékeltetésére: „A másodikat is behúztuk! (Hajrálilák.hu 2009. okt. 30., egy kosárlabda-mérkőzés); „Behúzták a döntő helyosztót a Fradi pólósai” ([origo] sport 2012. ápr. 28.); „Behúztuk! Győzelem a rangadón!” (Zuglói Kinizsi SE 2012. okt. 9.); „A juniorok is simán behúzták!" (DVSC Fórum 2012. okt. 9., egy kézilabdameccs a tét); „Behúztuk a kötelezőt” (SZEGEDma.hu 2012. nov.2.); stb.

„A juniorok is simán behúzták!"

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2012. november.

Már sokszor nekem szegezték azt a kérdést, hogy a szag és az illat rokon értelmű megfelelője-e egymásnak, vagy különbség van köztük, újabban pedig főleg azt firtatják, van-e illatol szavunk is. Most egy füst alatt mindkettőről szólok.

Szag és illat – régen és ma

Először tehát az első kérdésre válaszolok, de már az alcímmel is jeleztem, hogy e két szó jelentését illetően más a múlt, és más a jelen. Mind a szag, mind az illat meglehetősen régi szavunk. Szinte hihetetlen, de véletlenül mindkettőre az első kézzel írott, teljesen magyar nyelvű könyvből, a 15. század közepén született Jókai-kódexből van az első adatunk. Már az első adatok is, de a következő századokbeliek is azt bizonyítják, hogy e két szavunk régen teljesen egyforma értékű volt. Általában szagérzetet jelentettek; kellemeset és kellemetlent egyaránt. A szag és az illat szót tartalmazó nyelvtörténeti adatok között jó néhány olyan is van – és számunkra éppen ezek a legtanulságosabbak, a leginkább bizonyító erejűek –, amelyben egymás közelében, akár ugyanabban a mondatban szerepel mindkét szó lényegében azonos értelemben. Legalább egy példát hadd idézzek erre a 16. század elején keletkezett Sándor-kódexből (a szöveg helyesírását a könnyebben olvashatóság kedvéért a maihoz igazítom): „Illetvén virágokkal a padimentum (= padló), származik csodálatos illatnak nagy nemes szaga.”

Az eligazodási
nehézségek ismételgetése
teszi bonyolulttá
a világot

Szerethetett engem az isten
mert teremtményének
engem is elfogadott
sárból agyagból apám s anyám álmaiból

Nem idomultam
nem azonosultam
ahova nem hívtak
oda nem tolakodtam

Megjelent: olvassbele.hu, 2025. 06. 04.

A közelmúltban jelent meg reprintben Juhász Dezsőnek A magyar tájnévadás című értekezése a Tinta Könyvkiadó Mesterművek sorozatában. Ebből az alkalomból beszélgetett a 2025 januárjában 70. születésnapját ünneplő szerzővel Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: Hogyan lett nyelvész?
Juhász Dezső: Magyar nyelv és irodalom tanárszakra vettek fel az ELTE bölcsészkarára. Ott fedeztem fel a számomra szinte teljesen ismeretlen nyelvészetet is. Akkor értettem meg, hogy a köznyelv mellett megőrzött anyanyelvjárás sokat segít a nyelvtörténet és a dialektológia kérdéseinek megválaszolásában, illetve a vidékről hozott helynévismeret feldolgozásra is érdemes. Tanáraim biztatására pályáztam egy névtani dolgozattal egy kari és OTDK-s versenyen. Ettől kezdve a névtan végigkísért a pályámon, és bár később a nyelvtörténet és a dialektológia lett a fő kutatási profilom, a névtantól soha nem távolodtam el.