Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2013. március

A napjainkban futó televíziós vetélkedőkben az elmúlt hónapokban többször is találkozhattunk a paszternák nevű növénnyel. A játékban éppen részt vevők – pl. „A kód” címűben más-más kérdésben s más alkalommal ugyan, de kétszer is – nagyjából tudták, bár inkább csak sejtették, mi is ez voltaképpen, mégis úgy vélem, e rovatban érdemes egy rövid cikk erejéig foglalkozni vele. Természetesen elsősorban a nyelvész szemével nézve!

Kezdjük mindjárt a nevével! Én a paszternák alakot választottam, de nem kis részben azért, mert a vetélkedőkben rendre ez a névváltozat fordul(t) elő. Szótáraink, kézi- és szakkönyveink, lexikonjaink azonban kb. egyenlő arányban választják fő címszóul a paszternák, illetve a pasztinák formát, s az is gyakori, hogy a két szót már eleve vagylagos változatként jelölik meg. Mindjárt hozzáteszem, hogy mindkét elnevezés helyes, illetve védhető, mivel mindkettő a latinból származik: a pastinaca, illetve a pasternata alakból, ezek pedig egyaránt a ’kétágú kapa’ jelentésű latin pastinum szóra vezethetők vissza. Hozzánk a szó, immár növénynévként, a németből került, közvetlen forrásként elsősorban a középfelnémet pastornac, illetve a bajor Pastinak jöhet számításba. Botanikai szakelnevezése egyébként Pastinaca sativa.

Pastinaca sativa, avagy paszternák

A paszternák – pasztinák múltja

A számos európai nyelvbe bekerült szó első magyar felbukkanása 1600 körüli: „Az pasztornákot szépen megmossad és metéljed”. A mondat báró Radvánszky Béla „Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században” című, 1896-ban megjelent, de jórészt két-háromszáz évvel korábbi adatokat tartalmazó munkájából való, én azonban nem az eredetiből, hanem Rátz János „Növénynevek enciklopédiája” című remek könyvéből idéztem (Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2010). Magáról a növényről azonban már fél évezreddel korábbi adataink is vannak. Íme, egy leírásrészlet róla az első század (!) közepéről: „…a pasztinák, amelynek egyik fajtája a mezőn vadon is előfordul, a másik fajtáját Görögországban gyökérről szaporítják vagy magról, kora tavasszal vagy ősszel vetve… Íze ősszel a legkellemesebb, különösen serpenyőben párolva…” E leírás szerzője az a római természettudós és író, Caius Plinius Secundus, aki 79-ben, a Vezúv nevezetes kitörésekor mint flottaparancsnok, engedve tudós szenvedélyének, egy gyorsnaszádon igyekezett az öböl másik oldalára jutni, megfigyelni a Vezúv fölött gyülekező furcsa füstfelhőket, s ennek következtében halt meg, lett a Vezúv kitörésének áldozata számos más környékbeli polgárral együtt.

Szerepe mai életünkben

Jelentését hétkötetes, nagy értelmező szótárunk így adja meg: „az ernyősök családjába tartozó, fűrészes levelű, sárga virágú, réteken igen gyakori növény; leves ízesítésére használt, répaszerű gyökeréért néhol termesztik is”. Két fő elnevezése mellett a népnyelvben számos alakváltozatban is rálelhetünk: paszterna (ez minden valószínűség szerint a többes szám jelének érzett szó végi k elhagyásával keletkezett), paszternát, peszternak, peszternák stb. Az utóbb idézett forma, mint az Új magyar tájszótár című hatalmas munka 2002-ben megjelent negyedik kötetéből megtudhatjuk, még egy nagyszalontai följegyzésű gyermekmondókában is felbukkan a következőképpen: „Rípa, retek, pesztёrnák, Mos(t) jönnek a katonák”.

A növény méltatói hangoztatják, hogy szénhidráttartalma jóval kisebb a krumpliénál, ezért kitűnő fogyókúrás étel, ráadásul fogyasztása cukorbetegeknek is előnyös. Annak érzékeltetésére pedig, hogy bár nagy múltja ellenére még ma sem elég népszerű, de kezd divatba jönni, írásom befejezéséül a Mindmegette című internetes oldalon alig pár hete olvasható „Paszternák, a réparokon” című cikknek idézem csalogató – és nagyon időszerű – bevezető, egyúttal összefoglaló sorait: „A paszternák igazi téli csemege, remek alternatívája a krumplinak, s ahhoz hasonlóan nagyon sok ételhez felhasználható. Nem fehérrépa, de rokona a répának. Nálunk kevesen ismerik és ritkán használják, de érdemes kipróbálni!”

Grétsy László