Legyen vállalható
aki átlátható.

Puszta világra
jön a tél,
árvaságomra
nincs födél.

Szerelem, jaj, te szerelem,
dadogást hoztál, tébolyt,
életem, telivér életem:
jég alatt alvó vérfolt.

Én lélegzek benned,
élsz bennem, te bátor,
vagyunk mi egymásnak
fölvirágzott sátor.

Szerelem, arannyal
befújt hársfa-teknő,
rengess minket, födj be
tüzes bárányfelhő!

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Ez a világ ellobban
Ölelj engem még jobban
Hajamtól a sarkamig
Hajnalig, de hajnalig
Nem hajnalig, örökig
Szakadatlan örömig.

Levert a mindenség szele,
mint őszi fának harmatát,
megtudtad, hogy a két karom
köre az egyetlen hazád.

Nélküled hol laknék?
– megborzong a lélek –
Hajnaltüzes hajlék
a te közelséged.

Te szivárvány-szemöldökű,
Napvilág lánya, lángölű,
Dárdának gyémánt-köszörű,
Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,
Megdicsőül a vér s korom,
Galambok búgnak vállamon,
Gyönyörűm, ha segítesz engem.

Szeretni tehozzád szegődtem,
te sírkövet faragsz belőlem!

Köröttem kusza az élet, kusza a sorsom.
Vértezz hittel, hűséggel állig,
akkor én a halálos ágyig
beléd fogódzom.

Létem, ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
A Szerelmet a túlsó partra!

********

Nyílhat a virág
Jöhet a féreg

Ó, halál, te örök telhetetlen,
gyűlöletes, mégis győzhetetlen,
engem mindig zaklató fehérség!
Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem,
ellenséged vagyok rendületlen,
embereknek kell ez a merészség.

S rázkódhat a siratók háta,
a Mindenség nem borul gyászba!

Nyakak, ha nem hajlottak másnak,
megbicsaklanak a halálnak.

Harangok, harangok – számontartanak engem is. Jönnek a harangok értem.
Holtak felkelőben.

Adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet –
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgy is, ha
nem kérem.

A reményt nem szabad feladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiából, katasztrófából csak a remény segít kilépnünk.

********

Létem, ha végleg lemerült,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?

Műveld a csodát, ne magyarázd.

Tűz,
te gyönyörű,
dobogó, csillag-erejű
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,  
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!

József Attila!
Mért játszott a szíved, te szerencsétlen,
rombolva magad szüntelen télben,
építve dalra dalt,
Tudtad, tudom én is:
a nagy: te vagy,
s te, a Mindenség summáslegénye,
részt se kaptál, pedig az egészre
futotta érdemed.
Érdemes volt-e ázni, fázni,
csak a jövő kövén csírázni,
ha ráment életed!

Hogy el ne jussak soha ama síkra:
elém te állj.
Segíts, hogy az emberárulók szutykát
erővel győzze a szív,
szép szóval a száj!

Dolgozik minden,
nincs kegyelem.
Fény zaklatja a földet,
szűköl a táj,
de terem.

Adjon az Isten
szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön.

********

Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska