A reklámok, mint mindnyájan nagyon jól tudjuk, hihetetlen mértékben elszaporodtak. Elszaporodtak az utcákon, amelyeken járva minduntalan valamilyen óriási poszter tűnik szemünkbe, nem szólva a falragaszok ezreiről, de elszaporodtak a sajtóban, a rádióban és a televízióban, sőt még a postaládákban is, hiszen manapság már megszokottak, mindennaposak a reklámújságok meg a különféle szórólapok, levélreklámok is.

A reklámoknak ez a nagy népszerűsége persze nagy felelősséggel is jár. Aki reklámot szövegez meg vagy terjeszt, népszerűsít, annak tudnia kell, hogy a reklámnak nemcsak a kereskedelmi, hanem a nyelvi hatása is óriási. Egy-egy szellemes elnevezés, szófordulat akár napok alatt elterjedhet valamilyen ügyes reklám nyomán – ez természetesen jó –, de egy nyakatekert, torz alkotású kifejezés, hibás helyesírású vagy téves, rossz kiejtésű formula úgyszintén, ami már korántsem öröm. Tanulságos példát küldött nekünk épp ez utóbbinak, a rossz kiejtésnek a szemléltetésére Vass Tamás budapesti levélírónk. Ezt írja levelében:

„A Magyar Rádió reklámműsoraiban rendszeresen hallható a Dreher sör reklámozása, azonban sajnálatos módon mindig helytelen kiejtéssel, Dréher formában, vagyis a h-t is kiejtve, sőt jól megnyomva, holott ez a név tudomásom szerint Dréer-nek ejtendő.”

Dr. Nyerges Gábor egyetemi tanártól kaptam azt a kedves hangú és igen tartalmas, több nyelvhasználati kérdést is felvető levelet, amelyből idézek egy rövid részt.

„Én tudom, hogy napjaink közszereplőinek többsége nem tanulta nyolc évig a latin nyelvet, mint Ön vagy én, de nagyon sérti a fülemet, ha a TV2 egyik – egyébként magyarul nagyon szépen beszélő – műsorvezetője azt mondja, hogy a hőségtől a sínek eldeformálódtak. Azt hiszem, ugyanakkor, ugyanabban a műsorban hallottam azt is, hogy valakit (vagy valamit) ledegradáltak. Ma a rádióban hangzott el, hogy valamit valahova beintegráltak, és egy jeles vezérkari tisztünk valamire azt mondta, hogy kiexponálták. A szóvivőket és nyilatkozókat nem is hibáztatom, de szövegeik íróit igen. Miért kell állandóan olyan idegen szavakat használni, amelyeknek jelentését a használó nem ismeri eléggé, s ezért ragaszt eléjük fölösleges előtagot? Még a jól használt idegen szónál is jobb a magyar, mert azt mindenki megérti, de ha valaki saját maga sincs tisztában az idegen szó jelentésével, s mégis él vele, mégpedig rosszul, kétszeresen is vét.”

Egyszer valaki méltatlankodva azt mondta nekem: nyelvünk nem elég szabatos, nem elég egzakt, mert íme, itt van daru szavunk, amelynek a többes számát kétféleképpen is használjuk: hol daruk-at, hol darvak-at. mondunk. Hát hol itt a rend, a pontos szabály?.

A kérdésre egy-két mondattal válaszolok. Igenis, van rend, mivel a darvak változat csakis a hosszú nyakú és lábú, jellegzetes madarat jelentő daru szó többes számaként fordul elő, az ’emelőgép’ jelentésű daru többes számú formája csak ez lehet: daruk. Ennek a daruk – darvak kettősségre vonatkozó kérdésnek a megkapásakor döbbentem rá: hogy szólnom kell nyelvünknek arról a hallatlan termékenységéről, amely e szóalakburjánzásban megnyilvánul. Most itt az alkalom, élek vele.

Megdöbbentett egyik szomszédom nemrégiben.

– Mária hol van? – kérdezősködtem a felesége után.
– A mennybe ment – felelte közönyösen.
– Hogyhogy? – hápogtam ijedten.
– Péntek a bevásárlónapja – hangzott a nyugodt válasz.

Akkor kaptam észbe. Persze: Itt van a téren a nagy csemege, s azt mindenki csak így emlegeti: a Mejn. Tehát: a Mejn-be megyek, mert a Mejnel meg vagyok elégedve. – Igaz: írva l-lel van a végén; de azt nem szokás kimondani.

Böngészni kezdtem a rádió szalagtárában. Nem eredmény nélkül. Csak egyet-kettőt hallgassunk meg. Nem azt figyelve: ki mondta, hanem azt, hogy hogyan. Íme: mely a Krem harangjaiból árad. – Ahogy a moszkvai Kremt építették – S a híres angol gyerekregény főszereplőjével: Doktor Dulit kalandjai. Lám: Krem és Dulit! Ragozva: a Kremt, s akkor a Kremben, és talán Dulitnak? Netán a Kremmel szemben, és Dulittal együtt?!

Aki azt kérdi tőlem: „használjunk-e idegen szavakat?”, azt arra szoktam kérni: mondja meg előbb, hogy „együnk-e gombát?”. A kérdés ugyanis, bármilyen világosnak tűnik, rosszul van feltéve.

Ha azt mondom: „A televízió riportere csak kommentálja a futballmérkőzést, rádiós kollégájának viszont narrátorként kell érzékeltetnie”, valószínűleg mindenki megérti, pedig több benne az idegen szó, mint a magyar. Hiába magyarázzák viszont nekem, hogy „Vágathajtásnál a jövesztésnek fontos feladata a meddő leválasztása”, aligha tudom: miről beszélnek ezekkel a csupa magyar szavakkal. A szó választhatóságának tehát nem az a fő szempontja, hogy milyen származású, hanem hogy adott helyzetben segíti-e a megértést, vagy éppen gátolja.

Nos, az akkumuláció, a likviditás, a volumen, aztán az imázs, a szlogen és egyre több társa, nem azért zavaró, mert idegen eredetű, hanem mert a többség számára bizonytalan a jelentése. A toleranciá-nak még a kimondása is nehéz; már el sem mosolyodunk, ha így halljuk: tolarencia. De ami fontosabb: még aki érti, azt is félrevezeti. Legtöbben türelem-nek értelmezik, hogy el kell tűrnünk a többi embert is. Ha magyarul kellene mondanom, nem engedve elhomályosítani az értelmét, én bizony inkább ezt használnám: megértés, együttérzés, esetleg: veleérzés. Ez fejezné ki azt, hogy a másiknak is megadom, amit elvárok tőle; hogy ugyanolyannak nézem őt is, mint magamat.

Az alábbiakban a holló alakját mutatom be, miképpen szerepel – protestáns szemszögből – a Bibliában, továbbá a szólásokban.

A Bibliában a holló dögevő, és ezért tisztátalan (3Móz 11,15; 5Móz 14,14). Közmondásosan fekete madár: „(Az én szerelmesem) fodor haja fekete, mint a hollónak” (Énekek 5,11). Azt tartották róla, hogy amikor hozzálát egy tetemhez, először a szemét vájja ki (Péld 30,17).

Az Edom elleni ítéletes fenyegetésben olvasható: „Pelikán és sündisznó veszi birtokba, gém és holló tanyázik benne” (Ézs 34,11). Noé az ítéletben elpusztult és éledő földre először hollót bocsátott ki (1Móz 8,7). A tisztátalan holló is Isten szolgája, akár tudja és akarja, akár nem. Például gondoskodott Illés prófétáról Kérit patakjánál (1Kir 16,4–6).

Egy magyar nyelv van, ezt mindnyájan így valljuk. Az alapszókincs és a nyelvtani rendszer minden magyarul beszélő számára lényegében azonos.

Lényegében! De a részletekben azért vannak különbségek. Dunántúli és tiszántúli származású katonák nemegyszer összeverekedtek már azon, hogy a szeder terem-e a fán s az eper a földön, vagy fordítva. S azt is tudjuk: bár legtöbben Sándorékhoz megyünk, a tiszamellékiek egy része Sándorék megy, a tőlük északkeletre lakók Sándoréknál mennek, az északnyugatabbra esők meg Sándornyi.

Napjainkban mindenkit a jövő foglalkoztat. Én most mégis a múltra irányítom figyelmüket.

Csaknem hetven éve, 1948-ban indult meg az a több évtizedes munkálat, amely a magyar nyelvjárások akkori állapotát igyekezett felmérni és rögzíteni. Húsz évre rá, 1968-ban jelent meg A magyar nyelvjárások atlaszának első kötete, 1977-ben az utolsó, a hatodik. Egy-egy térképlapján egy-egy szavunk alapformájának vagy toldalékos alakjának változatait találjuk úgy, ahogy abban a négyszáz faluban ejtették, amelyikben – határainkon innen és túl – az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársai gyűjtőútjaikon hallották és felírták.

Magyar Lívia mikóházi pedagógus leveléből idézem: „Rádióban, televízióban számtalanszor hallani, közéleti személyiségektől is, az evvel, avval kifejezést. Szerintem ezek helyes ragozása így hangzik: ezzel, azzal, mivel itt teljes hasonulásról van szó. Kérem, szíveskedjenek tájékoztatni, hogy elfogadható-e beszédünkben a szónak ilyenfajta használata.”

Abban egyetértünk, hogy az ezzel, azzal forma ugyanannak a törvénynek engedelmeskedik, mint a kézzel, házzal, s persze a képpel, pappal, a késsel, hússal, és minden mássalhangzóra végződő szónak minden -val/vel ragos alakja. S ezt valóban teljes hasonulásnak szoktuk nevezni, minthogy a találkozó mássalhangzókból az elsőnek a hosszú változata alakul ki. Persze ez a teljes hasonulásnak alaktanilag kötött formája, hiszen csak a -val/vel és a -vá/vé toldalékok viselkedésére igaz. A szintén -v kezdetű -va/ve és -ván/vén igenévképzőre a szabály nem áll; az így hangzik: húzva, nézve, kapva, lépve, ásván, vésvén.

Egy – hangjából ítélve fiatal – telefonáló nekem szegezte nemrég a kérdést: miért hallani újabban, időjárás-jelentésekben, egyebütt is a – szerinte szabályos – Győrben alak helyett ezt a formát: Győrött.

Hát igen! Egy újszülött csecsemőnek minden vicc új. A Győrött, Pécsett, Vácott típusú helyhatározói alak valóban ritka, de igen régi. Az a helyhatározói -t, illetőleg hosszú -tt rag van benne, amely egész sor névutónk végén: alatt, fölött, mellett, között. Mindegyikükben felsejlik az al-, föl-, mell-, köz- tő; az egytagú alapszó után előhangzós hosszú -tt toldalékkal.