Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2011. május.

A média szó használatában mutatkozó sokéves bizonytalankodás után ma már szinte minden író, olvasó, (rádió)hallgató, tévéző, internetező ember számára világos, egyértelmű, hogy a média nem valamilyen tömegtájékoztató eszköz, hanem a létező tömegtájékoztató eszközöknek, hírközegeknek az összessége. Tehát beletartozik a hagyományos sajtó is, a rádió is és a televízió is. Elárulhatom, ezek nyelvezetéről szólva beszélhetnék együttesen is sajtónyelvről, mert ebbe a legtöbben beleértik az összes fent említettet, sőt „a negyedik médiumot”, az internetet is. Voltaképpen azt mondhatjuk, csupán annyi a média és a sajtó elnevezés közti különbség, hogy a sajtó szó elsősorban az írásos médiaformák felé tereli figyelmünket, míg a média elnevezés inkább az élőszóbeliekre utal. Én a következőkben nagyobbrészt a nyomtatott sajtóból merítem példáimat, teljesen azonban az élőszóbelieket sem hagyom figyelmen kívül. Ezek előrebocsátása után pedig most haladéktalanul a tárgyra térek.

Azt bátran megállapíthatjuk, hogy a médianyelv (vagy ha úgy tetszik: sajtónyelv) a köznyelv része, annak igényes változata, egyúttal pedig közérdekű része. Hozzátehetem: fontos része is, mert bár napjainkban az olvasás többé-kevésbé válságban van, ez a válság elsősorban a szépirodalmi műveket, a költői alkotásokat fenyegeti; a szakmai kiadványokat már kevésbé, az újságokat pedig még kevésbé. A bulvárlapok pl. – persze nem véletlenül, hanem bizonyos, itt most nem részletezendő társadalmi, szociológiai okok és körülmények következtében – népszerűbbek, mint valaha. Ebből egyértelműen következik, hogy a lapokkal, újságokkal szoros kapcsolatban állóknak – mindazoknak, akiknek riporterként, oknyomozó újságíróként, szerkesztőként vagy bármilyen minőségben a zsurnalisztika a kenyerük, a hivatásuk – mindent el kell követniük, hogy tevékenységüket e munka fontosságának tudatában a lehető legmagasabb színvonalon végezzék.

Mint olyan nyelvésznek, akinek szívügye, egyúttal pedig hivatása is a mai magyar nyelvhasználat figyelemmel kísérése, az e nyelvvel élőknek hasznos tanácsokkal való segítése, itt voltaképpen szólnom is kellene lapjaink nyelvi színvonaláról, kezdve a helyesírással, amely azért rendkívül fontos, mert a sajtó írásgyakorlata mintául szolgál az olvasóközönség számára, de folytatva a nyelvhasználat többi sarkalatos kérdésével is, a szóalkotással, a szóhasználattal, a mondatalkotással, sőt még a címadással is, amely a sajtónyelvben rendkívül fontos, hiszen számtalanszor egy-egy újságcikk címétől függ, hogy az olvasó, aki az újságokat többnyire csak átlapozza, kedvet kap-e a címből az egész cikk elolvasására. Munkám során meg is tettem ezt már olykor. Legutóbb talán „A mai magyar sajtónyelv” című tanulmányomban, amely a „Kommunikáció és nyelvhasználat” című, H. Varga Gyula által szerkesztett kötetben (Eger, 2004) meg is jelent. Most azonban úgy gondoltam, nem elsősorban az anyanyelvápoló szemével veszem szemügyre sajtótermékeinket, hanem azt vizsgálom s mutatom be néhány példa segítségével, hogy a sajtóban megjelenő cikkek – részben felületesség, részben tudatlanság következtében –nemegyszer milyen durva pontatlanságokat, tévedéseket tartalmaznak, s okos gondolatok, helyes megállapítások helyett milyen csacskaságokat ültetnek be olvasóik fejébe. A példák, amelyeknek nagy részét egy rendkívül művelt, lelkes tanárnak, Balogh Lajosnak köszönhetem, frissek (legfeljebb egy-két évesek) és pontos, ellenőrzött példák [2011 májusához képest frissek! – a szerk.]. Megjelenésük helyét és idejét fölösleges volna közölnöm. Tanulságai azonban megszívlelésre érdemesek.

Egy megyei napilap kis híre így kezdődik: „Az 1444-es várnai (rigómezei) csata helyén felépített Emlékmúzeumban akár magyarul is meghallgathatjuk az Európa sorsát eldöntő ütközet történetét, és büszkék lehetünk Hunyadira.” – Elég furcsa tanítás! Az 1444-es várnai csatáról tudunk, de Várna Bulgáriában van, Rigómező (= Kosovo-polje) azonban Kosovóban!

Egy különös pakisztáni hagyományról számol be szintén egy megyei lap a következőképpen: „Pakisztánban nagy hagyománya van a bikaviadaloknak. Bár elsősorban a nyári hónapokban hódolnak a helyiek e versengésnek, a napokban is tartottak egy összecsapást Punjab tartományban, Mithial településen. Ahogy a felvételen is látszik, a párba befogott állatokat egy fura fémtálcán utazó zsoké hajtja, aki egy kötélbe kapaszkodva, egy bot segítségével ösztönzi minél gyorsabb haladásra a marhákat. A versenyt végül az nyeri, aki a rajttól valamivel több mint 500 méterre lévő célig a legrövidebb idő alatt jut el.” – A cikkecske alatt látható felvétel csakugyan megfelel a leírtaknak, de ezek alapján szabad azt a tévhitet elhinteni az olvasók fejében, hogy ez voltaképpen bikaviadal? Ennek a bikafuttatásnak a bikaviadalhoz az égvilágon semmi köze sincs!

Az újságokban – részben helytöltés végett – gyakoriak a pár soros kis viccek is. Íme, ezek közül is egy: „Görögországban összefut két magyar turista: – Láttad a Laokoón-csoportot? – Nem, de az IBUSZ- meg a Neckermann-csoportot láttam.” – Ez a kis élc egy újságban lazításul jól el is megy, de nem úgy, ahogy itt olvasható. Ugyanis a Laokoón-csoportot nem Görögországban szemlélheti meg a turista, hanem a római Vatikáni Múzeumban!

Ha már médiát emlegettem, álljon itt egy rádiós példa is. Egy népszerű rádióműsor vezetője egy amerikai gyermekdal szövegét így tolmácsolja: Szeretnék egy hipotalamuszt karácsonyra! – Csakhogy a hipotalamusz a köztiagynak a látótelep alatti részét jelentő orvosi műszó, és ez egészen más, mint a Hippopotamus, amely vízilovat jelent, s csakugyan beleillik a gyermekdalba. Nem mindegy, hogy – ha nem is szándékosan – mire oktatjuk hallgatóinkat!

Végül rövid részlet egy napilap Fedezze fel! című turisztikai cikkéből: „A várpalotai főtérről északi irányban elindulva piros-fehér nemzetközi turistajelzés vezet a Várvölgy harminc méter magas sziklafalakkal szegélyezett szurdokába.” – Itt most szó szerint idézem a példa hozzám eljuttatójának sorait: „Inkább nem a cikkírót választom vezetőmnek a felfedezésben: mire számíthatok attól, aki még azt sem tudja, hogy a fehér csak alap, minden turistajelzést erre festenek.”

Az eredetileg papi pályára készülő, de végül íróvá lett s e minőségében szép pályát befutó Samuel Butler (1835–1902) írta le egy helyütt ezt a meghökkentő mondatot: „Én nem bánom a hazugságot, de gyűlölöm a pontatlanságot.” Azt nem tudom, hogy olvasóim miképpen vélekednek e megállapítás első részéről, de meggyőződésem, hogy a pontatlanságot s ezáltal mások megtévesztését ugyanúgy nem szívelik, mint az író. S igazuk is van. A sajtó, a média csakugyan tanítónk legyen, anélkül, hogy a belőle merített bármelyik megállapítás helyességét kétségbe kellene vonnunk!

Grétsy László