Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. december.

Alig néhány hete annak, hogy egy tévécsatornán egy pszichológusnak, Bagdy Emőkének előadására bukkanva s ott azonnal le is horgonyozva erre a kifejezésre figyeltem föl: pici hópata. Mint az előadásból kiderült, ezt a szürrealista képzettársításokat idéző kifejezést a jeles pszichoterapeuta egy kisgyerektől hallotta, s azt is megtudhattam, hogy aprócska megalkotója a környezetében gyakran elhangzó pszichopata szót akarta utánozni, kimondani. Ebbeli igyekezetének eredménye a rejtelmes, varázsos pici hópata.

Ahogy meghallottam ezt a naiv gyermeki szóalkotást, elhatároztam, hogy erről írni fogok a Nyelvünk tája rovatban. Nem annyira magáról erről a szóról, amely gyönyörűen megmutatja, hogy a kisgyerek hogyan keres – és talál is – fogódzókat egy általa még nem ismert, többnyire idegen szónak a megértéséhez (pici + hó + pata), hanem inkább erről a témáról, erről az ösztönös kreativitásról s annak nem csupán egyedi, egyszeri példányairól, hapax legomenonjairól, hanem többé-kevésbé társadalmivá is vált alkotásairól.

Tárgyunk tehát a népetimológia, illetve ahogy én szívesebben nevezem, a szóértelmesítés. Ez egy sajátos szóalkotásmód, amelynek eredményeként valamely szokatlan, főleg idegen szót egy vagy több már meglevő, ismert szóhoz hasonlóvá alakítunk. Mindjárt bemutatok példákat is, hiszen olvasóimnak ezzel használok a legtöbbet, de azt a félreértések megelőzésére még előbb megjegyzem, hogy kis felsorolásomban két jól elkülönülő csoportot ezúttal mellőzök. Pro primo: nem szólok a szójátékos indítékú, tréfás, szándékos szótorzításokról, mint nyögdíjas a nyugdíjas helyett vagy közlöködés a közlekedés helyett, mert ezek között akadnak ugyan szellemesek is, de nem ide tartoznak, és pro secundo: nem beszélek a népi szófejtésekről, amelyek nem értelmet visznek bele a szóba, amely számukra ismeretlen, hanem értelmet keresnek bennük. Pl. azt, hogy a huszár azért huszár, mert egy elesett huszárnak húsz ellenség az ára, vagy hogy a káposzta azért káposzta, mert egy Káp nevű vitéz hozta be Magyarországra. (Ez utóbbi népi szófejtésnek hatására Babits Mihály Káp Isten címmel egy pompás nyelvészeti humoreszket is írt, de ez már más téma; most nem tartozik ide.) A következőkben néhány olyan példát mutatok be kis szócikkek formájában, amelyek nem tudatos ferdítés eredményei, nem is a nyelvhasználók etimologizáló hajlamának megnyilvánulásai, hanem olyan ösztönös beleérzések, beleértések, amilyen – mint említettem – egy élénk észjárású emberpalántának pici hópata kifejezése a pszichopata megértésére, magához való igazítására. A különbség csak az, hogy az általam idézendő példák, amelyek számát meg is sokszorozhatnám, valamilyen mértékben társadalmiasultak is.

Cinterem. Ez a templom körüli temetőt, templomudvart, később protestáns templom előcsarnokát jelentő, a középkori latin coemeteriumból származó szó népetimológiás hatásra alakult így, mivel a szó használóinak nyelvérzéke a szóvégbe a terem főnevet érezte bele. Ugyanez magyarázza azt is, hogy a 19. században ’lovagterem’ jelentése is kifejlődött, sőt mindezek hatására egy címerterem szó is elkezdte bontogatni a szárnyait. Ez azonban hamar kihullott a nyelvből, míg a cinterem ma már régiesnek minősül ugyan, de életben maradt.

Durrdefekt. Az autósnyelvnek ez a kissé bizalmas ízű szava, amely a gépkocsi, kerékpár kerekén a belső gumi kipukkadását jelenti, a német Durchdefekt első részének önálló, „értelmes” szóvá alakításának köszönheti ezt az alakját. A durr a magyarban a robbanásszerű vagy erős, mély hang utánzására szolgáló mondatszó.

Fullajtár. Német, közelebbről felnémet jövevényszó; a vor ’elöl’ + Reiter ’lovas’ szóelemeket tartalmazó Vorreiter szóból alakult népi értelmesítéssel. Nyelvünkben a 15. század óta él, illetve élt többféle jelentésben (’nagyúr kocsija előtt lovagló kísérő’, ’kocsis’, ’valakinek buzgó kiszolgálója’, ’küldönc’ stb.), de ma már inkább csak népmeséink őrzik számunkra afféle ’kengyelfutó’ értelemben. A vorreiter > fullajtár módosulásnak az a magyarázata, hogy eleink a fut, fullad, kifullad igékkel boronálták össze, holott etimológiai kapcsolat nincs közöttük.

Kárókatona. Ez a nyelvünkben már vagy félezer éve élő szó, amely egy lúd nagyságú, fekete tollazatú vízimadarat jelent, valószínűleg török jövevényszó, amely vagy egy török qara qatna ’fekete madár’, vagy egy szintén törökségi qara gotan ’fekete gödény’ szókapcsolatból fejthető meg. Nem kétséges, hogy a kárókatona népetimológiás alakulat, mivel a szóban forgó madárnak csupán annyi köze van a katonához, hogy nevének eredeti hangalakja, a karakatna, illetve kárókatna némileg emlékeztet a fegyveres vitézek magyar nevére. A kárókatona ma is élő állattani szakszó, a Phalacrocorax carbo magyar neve. Másik megnevezése: kormorán.

Kintorna. Az ausztriai német Werkelből alakult, többjelentésű, de elsősorban zenélő szerszámot jelentő verklinek korábbi elnevezése, amely talán a középkori latin quinterna főnévre vezethető vissza. A quinterna (szó szerint ’öthúrú’) quinterne, kinterne alakban átkerült a németbe, illetőleg az osztrákba, ahol ’öthúros lant’-ot, illetőleg ’citerá’-t jelentett. Mi onnan vettük át. A sokszor kínosan nyaggatott hangszer nevét azután a nyelvérzék a magyar kín szóval kapcsolta össze, holott sem ahhoz, sem a tornához nincs köze. A szóban forgó zeneszerszámra, a verklire egyébként a nyelvújítók is alkottak egy szót. Ez a sípláda.

Pufajka. E szavunk egészen fiatal; alig több mint fél évszázados. Vattakabátot, vattaruhát jelent. Orosz jövevényszó, de az orosz fufajkát a népi nyelvérzék a ’dudorodás’-t, „buggy”-ot jelentő, hasonló hangzású puffhoz meg a dagadást, gömbölyűséget felidéző puffad, puffancs szavakhoz társította, s rövid idő alatt pufajkává formálta.

Tubarózsa. Szép szó, s a jelentése is szép, hiszen a hosszú szárú, fürtös, fehér, illatos virágú dísznövényt jelenti, de azt nem árt tudni, hogy szépségét részben a népi értelmezésnek köszönheti. Ugyanis a virág latin neve Polyanthes tuberosa, s e kifejezésben a tuberosa a ’gumós, gümős, göcsörtös’ jelentésű tuberosus melléknév nőnemű alakja; ugyanarról a tőröl sarjadt, mint a ’gümőkór’-t jelentő tuberkulózis. Azonban a népi szóértelmezés a ’galamb’ jelentésű tuba, valamint rózsa szavunkat érezte benne, s e szerint formálta ki, holott sem tuba, sem rózsa szavunkkal nincs rokonságban.

Íme, az ösztönös szóértelmezés mennyire megváltoztathatja egy-egy szó ízét, zamatát, többnyire hasznunkra! Vagy kárunkra? Mert, sajnos, ha nem vigyázunk, még azt is megérhetjük, hogy egy öt-hat éves lurkó ott kucorog a tévé előtt egy pszichothrilleren ámuldozva, s egyszer csak nekiszegezi a kérdést mellette jóízűen alvó nagymamájának: „Mondd, nagyi, ez a csúnya bácsi egy pici hópata?

Grétsy László