Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: IMP Magazin 2010. október.

A IPM Magazin 2010. augusztusi számából, annak „Varázsigék, palindromok és tiltott betűk” című írásából idézem a szerző, Károlyi Zsuzsa rejtvényszakértő következő mondatait:

„A nyelvi játékot, illetve annak eszperente elnevezését Karinthy Frigyes alkotta az eszperantó szó alapján. Az eszperente jellegzetesen magyar nyelvi játék, ugyanis efféle nyelvi bravúrt – bár próbálkozások akadnak – más nyelveken nehéz előállítani.”

Már amikor olvastam az érdekes írást, elhatároztam, hogy a „Nyelvünk tája” rovatban egy cikk erejéig előbb-utóbb követem a szerző példáját, s magam is bemutatok olyan szavakat, amelyeknek alkotóját is ismerjük. Olvasóink nyilván tudják, hogy túlságosan sokat nem markolhatok, hiszen egy-egy szavunk megalkotójának nevét általában ugyanúgy nem ismerjük, mint ahogy például közmondásaink, szólásaink szerzőinek kilétéről sincs tudomásunk. De ahogy az utóbbi esetekben is vannak kivételek – a szállóigeként nyilvántartott mondások szerzőit történetesen többnyire meg tudjuk nevezni –, úgy, bár jóval kisebb számban, a szavak között is akadnak olyanok, amelyeknek ismerjük a megalkotóját. Egyébként még átmenet is van a szállóigék és a szavak között, hiszen például a csapot-papot (otthagy) szólást akár szónak, nevezetesen ikerszónak is tekinthetjük – nem ok nélkül szerepel értelmező szótárunkban is –, s íme, ennek jól ismerjük, sőt személyhez is köthetjük eredetét. Ez a szó(lás) Petőfi Sándornak Csokonai című tréfás verséből származik. Benne egy kálvinista pap borozgatásra invitálja pincéjébe Csokonai Vitéz Mihályt. A házigazda kidugaszolja a hordót, tenyerét a lyukra nyomja, s a költőt felszalajtja a lakásba az ott felejtett csapért. Csokonai nem találja a csapot, a szomszédba megy kölcsönkérni egyet, s mivel – innen kezdve Petőfit idézem – „A szomszédban valami lakzi volt, / Elébe hoztak ételt és italt; / És ím az étel és bor mellett / És a zenészek hanginál / Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály.”

De hagyjuk a szállóigéket, a továbbiakban beszéljünk csak a szavakról! Mindenekelőtt a 19. századi nyelvújítók alkotásaiból említek néhány példát. Ez voltaképpen nem is könnyű feladat, mert a nyelvújítási szavaknak korántsem mindegyikét tudjuk pontosan egy személyhez kötni. De azért ilyen is van, jócskán. Kétségtelenül Bugát Pál orvosprofesszor alkotta meg a higany szót az ezüstszínű, szobahőmérsékleten folyékony fém megnevezésére a híg melléknév és az -any képző összekapcsolásával. A nyelvújítók számos más kémiai elem nevét is megpróbálták hasonló módon, az általuk nagyon kedvelt -any, -eny képző segítségével kifejezni (éleny ’oxigén’, iblany ’jód’, szikeny ’nátrium’, timany ’alumínium’ stb.), de közülük csak a horgany maradt meg, az is csupán másodkifejezésként a cink mellett. Az egyéb nyelvújítási szavak közül kettőt említek még meg mint olyat, amely mindenképpen egy bizonyos személyhez köthető. Kisfaludy Károly használta először a honvéd szót, mégpedig 1821-ben, „Az élet korai” című versében, amelyben ezt olvashatjuk: „Nem csügged s honvéd tisztét teljesíti / Míg győz, vagy testhalmok közt sírt talál.” S mindenképpen Kazinczy Ferenc alkotása a könnyelmű melléknév, amelynek lángelmű, szabadelmű társai kihullottak a nyelvből, de a könnyelmű ma is vígan él. Igaz, ennek megmaradásában jelentős szerepe lehetett Jósika Miklós Könnyelműek című, 1837-ben megjelent regényének is.

A higany Bugát Pál szóalkotása a nyelvújítás korából

Most pedig evezzünk 20. századi vizekre! Tudomásunk szerint először Kosztolányi használta a ’kicsit beteg, érzése szerint beteg’ jelentésű breteg szót, amely értelmező szótárainkban nem szerepel, de a Google keresőprogramja szerint napjainkban is elég sokan ismerik, használják. „A lélek beszéde” című, a Pesti Hírlapban 1933. április 30-tól május 28-ig öt részben megjelent írásából idézem a jeles stílusművész, Kosztolányi fejtegetésének azt a részét, amelyben leírja, hogy ha történetesen ágyban fekszik és láza van, hogyan válaszolhat egy éppen betoppanó barátjának, aki megkérdezi, hogy beteg-e.

„Beteg. Felelhetném azonban azt is: Igen, semmisen és közönyösen, vagy: Aha, kedélyesen, a betegségem jelentéktelen voltát hangsúlyozva, vagy: Ühüm, kesernyés dévajsággal, vagy: Breteg, csibészesen, vagy: Ojjé, diákosan, vagy: Cefetül, ízléstelen vaskossággal, vagy ezt is felelhetném: Dögrováson vagyok.”

A bretegről Sárközi Mátyásnak 2005-ben napvilágot látott „Mit is jelent?” című szótárából arról olvashatunk, hogy e szó megalkotásában Karinthynak is lehetett szerepe. Erre azonban most már nem térek ki, mert még jó néhány szót szeretnék megemlíteni. Ugyancsak Karinthynak van még egy maga alkotta, játékos szava, a halandzsa. A szó az értelmes beszédnek ható, de valójában értelmetlen, zagyva szövegeknek a szemléletes megnevezése. Karinthy nemcsak a szót alkotta meg, hanem ő a halandzsaszövegek első mestere is. („A pő, ha engemély, kimár, / de mindegegy, ha vildagár…” stb.) Jeles költőink közül többen is írtak esztétikus halandzsaszövegeket: Vas István, Kálnoky László, Weöres Sándor stb. A szónak ma már ’mellébeszélés’ jelentése is van.

A mozi szó egy író, Heltai Jenő nevéhez fűződik. A szó ún. játszi szóalkotással keletkezett a hivatalos és nehézkes mozgóképszínház összetétel első tagjából, annak -i kicsinyítő képzővel való ellátásával. Nem bizonyítható, hogy Heltai használta először, de az kétségtelen, hogy az ő egyik kedves s akkoriban igen népszerű sanzonjának következő sorai révén terjedt el: „Mert a Berta, mert a Berta nagy liba, / sokat járt a mozi-mozi-mozi-mozi-moziba…” A maszek szót pedig Kellér Dezső író és konferanszié, a pesti kabaré népszerű alakja alkotta meg a múlt század ötvenes éveiben, az akkor divatozó magánszektor szó elemeinek tréfás összevonásával. Egyik konferanszában el is mesélte, hogy az ötletet egy barátjától merítette, aki magát priszeknek nevezte a magánszektorral azonos jelentésű privát szektor hasonló összerántása révén. A priszek szó egyedi, alkalmi maradt, Kellér maszekja azonban szép pályát futott be, noha napja ma már leáldozóban van.

A mozi szó Heltai Jenő nevéhez fűződik

Végül a sokak által mindmáig idegennek érzett grépfrút megmagyarítására szánt citrancs szót említem meg, amelyet a citrom és a narancs összeházasításával az 1977-ben elhunyt, matuzsálemi kort megért költő, Falu Tamás alkotott meg. Bár szótárainkban benne van a szó, aránylag kevesen használják. Alkotója azonban büszkén vállalta az apaságot, olyannyira, hogy még verset is írt róla. Úgy érzem, ezzel érdemes zárnunk felsorolásunkat.

 „A citrancs szót én alkottam, / grape-fruit volt a neve, / mert a magyar szónak is van / vitaminos leve. / Költő vagyok, sok szót írtam, / nem vagyok névtelen, / de lehet, hogy majd csak egy szó / tartja fenn a nevem.”

Grétsy László