Arany János-breviárium

ARANY JÁNOS (1817–1882)
nagyepikus, költő

„Egy dologért biztosan érdemes magyarnak születni: azért, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatjuk.” (Nemes Nagy Ágnes)

„Nagy elmédet csak nagy szíved múlta felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igazi kultuszát egyesítéd műveidben. A magyar nyelvművészet felülmúlhatatlan mestere, a népköltészetből merítéd ihleted.” (Gyulai Pál)

„Míg ily Aranyunk van, nincsen itt elveszve
a remény, az élet, az Ige, az Eszme,
a magyar Jövendő!” (Juhász Gyula)

Öleljük meg egymást, szívesen, meghitten,
És szeressük egymást: úgy áld meg az Isten.

Szegénynek drága kincs a hit,
Tűrni és remélni megtanit.

Isten a jó tettet jóval koronázza!

Gyönge az a lélek, mely az élet súlyát
Nem bírva, leroskad a pálya felén.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz,
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb.

Nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az "Egy gondolat”.

Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utol-
Érhetném
Az anyai vágyat.

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomjú gyepre,
Mi a balzsam égő sebre,
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben,
S mire nincs szó, nincsen képzet,
Az vagy nekem, ó, költészet!

Vágyaid elérhetetlen
Tartományba vonzanak:
Az, mi után futsz epedve,
Csalfa, tünde fényalak.

Költő hazudj, de rajt ne fogjanak.
Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.

Csakhogy nem, ami rész szerint igaz,
Olyan kell, mi egészben s mindig az.

Nem a való hát: annak égi mása
Lesz, amitől függ az ének varázsa.

Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.

Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjúsága!

Kél és száll a szív viharja,
Mint a tenger vésze.
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze.

Álmaim is voltak, voltak.
Óh, én ifjú álmaim!
Rég eltűntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain!

Istenem, istenem, mily jó volna ennyi
Gyötrelmes valóból szebb álomra kelni!
Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?

Ha a fa élte megszakad,
Egy percig éli túl virága.

********

Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.

Vásár az élet: a földnek lakosa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa.

Közönyös a világ, az ember
Önző, falékony húsdarab.
Miképp a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s – harap.

Boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?

A hír, ha kivált rossz, mint levegő, terjed,
Nehéz kikerülni, hogy bé ne lehelljed.

Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér,
Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.

Mindenki gyanús nekem, aki él!

Egyszer volt egy leány,
Ki csak úgy játszott a legénnyel,
Mint macska szokott az egérrel!

*********

Nekem áldott az a bölcső,
mely magyarrá ringatott.

S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék,
Ki törzsömnek élek, érette, általa;
Sorsa az én sorsom.

Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen a hazát.

Hallottad a szót: "rendületlenül".
Oh, értsd is a szót, és könnyelmű szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak.
Isten óvja nagy csapástól
Mi magyar hazánkat!

Arany János balladái Zichy Mihály rajzaival
Szeresd a magyart, de ne faragd le - szóla,
Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.

Ha megromlik a nép régi jó erkölcse,
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?

Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár –
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.

Ha minket elfú az idők zivatarja:
Nem lesz az istennek soha több magyarja.

Az ember tiszte, hogy legyen
Békében, harcban ember.
Méltó képmása istennek,
S polgára a hazának,
Válassza ott, válassza itt
A jobbik részt magának.

Előtted a küzdés, előtted a pálya,
Az erőtlen csügged, az erős megállja
És tudod: az erő micsoda? - Akarat,
Mely előbb vagy utóbb, de borostyánt arat.

Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.

Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé finomul,
Mely fennmarad, s nőttön nő tiszta fénye,
időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

Oh, remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ.

Bízvást! Mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közülünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor, fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ősi hírnevének,
Hej! Csak úgy böngész már valamit - mesének.

********