Megjelent: Magyarország 1974/28, 22. o.

„Balga mérnök találmánya” — mondta felszólalásában egy magyar mérnök azon a szakmai tanácskozáson, amelyen egyebek között belga műszaki újdonságokról volt szó. Ha Freud elmélete az elszólásokról erre a nyelvbotlásra is érvényes, akkor nem éppen hízelgő lehetett a magyar szakember véleménye belga kollégájának alkotásáról. Egy másik tudományos ülésen történt, hogy a felszólaló „a tudósok élettől való elragaszkodásáról”. beszélt. Az „elrugaszkodásba” vegyülő „elragadtatás” és „ragaszkodás” egy egész magatartásforma lényeges jegyeit sűríti magába.

A nyelvbotlások azonban nemcsak a lélek mélyére, hanem a nyelv, a beszéd kialakulásának folyamatába is bepillantást engednek. Victoria A. Fromkin, a Kaliforniai Egyetem nyelvészeti tanára öt éven át több mint 6000 spontán nyelvbotlást jegyzett fel és elemzett nyelvészeti-beszédtechnikái szempontból (Scientific American 1973/12). Annál is inkább érdekes vállalkozás, mert a beszéd folyamatában csak a hangképző szervek működését, a nyelv- és szájizmok mozgását, a hangszalagok rezgéseit, az artikuláció módját s a beszéd hangzását, a hangok színét, dinamikáját lehet egzakt módon vizsgálni; az agyba nem tudunk bepillantani, hogy tetten érjük a gondolat születését és beszéddé alakulását.

Kódolás és kódfejtés

Minden információ az agyban keletkezik, s onnan indul el a parancs az idegpályán át a hangképző szervekhez a megfelelő izmok összehúzására, mozgatására, hogy létrehozzák végül a hangosan kiejtett szót. Ezt a hangjelet a másik félnek, a hallgatónak meg kell fejtenie, hogy hozzájuthasson a beszélő agyában keletkezett eredeti információhoz. Mindez egy információátviteli rendszerként fogható fel, amelynek adójából a kódolt információ mint hangok sorozata jut a vevőbe, s ezt a jelet a vevőnek vissza kell alakítania a másik fél agyában megszületett gondolatokig. A kódolást és a kódfejtést, a gondolat szóban való kifejezését és annak megértését a nyelv ismerete, a nyelvtani szabályok alkalmazása teszi lehetővé. Ez az oka annak, hogy az információátviteli rendszer hibáinak, a véletlen nyelvbotlásoknak, elírásoknak, szótévesztéseknek is megvan a maga törvényszerűsége. Mivel a legtöbb „baki” a nyelvtani kódolás és kódfejtés közben keletkezik, V. A. Fromkin szerint ezek a hibák sokat elárulhatnak a beszédfolyamatnak arról a szakaszáról, amelyről egyébként semmilyen egzakt módszerrel nem lehet felvilágosítást kapni.

Rudolf Meringer volt az első, aki Karl Mayer pszichiáterrel közösen írott könyvében (1895) kimondta: a nyelvbeli botlások okai között csaknem mindig ott lappang a szóelemeknek egymással vagy a szomszédos szók elemeivel való hasonlósága. Ranschburg Pál „Az emberi tévedések törvényszerűségei” című munkájában (1939) is ilyen alapon csoportosította az elszólások, téves olvasások, elírások és sajtóhibák különféle formáit. Szerinte a leggyakoribbak a sorrendi felcserélések („kristálytiszta” helyett „tisztálykrista”); a keverések („hamutárca” vagy „orofánt” az „oroszlán” és az „elefánt” összevonásából); a szóhelyettesítések (könyvek — könnyek); a hangzók előreejtése (anyaghiány helyett hanyaghiány); a betűk felcserélése (korreláció helyett koleráció).

Nem orofánt, csak oroszlán és elefánt...

Dr. Grétsy László „A szótévesztés lélektanáról” című tanulmányában (Magyar Nyelv, 1964/3.) szigorú határt von a véletlenül elkövetett és a tudatlanságból eredő hibák között, hiszen ez utóbbiak csak abból erednek, hogy valaki egy szót, fogalmat nem ismer, vagy rosszul ismer. A véletlen hibákat megnyilvánulási formáik szerint (nyelvbotlás, félrehallás és félreértés, írásbeli botlás, félreolvasás, hibás szedés), nyelvtani rendszer szerint (helyesírási, kiejtési, szóhasználati, szófűzési, mondatszerkesztési stb.), a szótévesztés szempontjából (hangalaki, jelentésbeli vagy mindkettő), a zavaró hasonlóság foka és jellege szerint, valamint elterjedtségük szerint osztályozza. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a legtöbb hiba egyedi jellegű, egyénhez kötött, de vannak olyan szótévesztések, amelyek a nyelvi fejlődés során társadalmi érvényre tettek szert, így ma már nem is számítanak hibának. Ilyen például az „ildomos” szavunk, amelynek eredeti „ravasz” jelentése a hasonló hangzású „illedelmes” szó hatására átalakult; vagy a „tarka” jelentésű „iromba”, amely az ugyancsak hasonló hangzású „otromba” jelentését vette át.

A hibákat tehát véletlenül követjük el ugyan, de nem véletlenszerűen, hanem bizonyos törvények szerint. Egy nyelv tudása szavaknak és a szóhasználat szabályainak ismeretéből áll. E szabályok alkalmazásával és agyunkban tárolt véges számú szóból végtelen számú és elvileg végtelen hosszúságú mondatot tudunk kialakítani. De még a szavak is jelentéshordozó elemekre tagolódnak, amelyek hierarchikus rendben szerveződnek. Legkisebb egységük, a fonéma (jelentést megkülönböztető hang, például tör — tőr) az adott nyelv szabályai szerint alkot szótagokat; a szótagok morfémákat (a szónak jelentéstani szerepű szerkezeti eleme, toldaléka, illetve a puszta tőszó); a morfémák szavakat, frázisokat, amelyekből végül mondat formálódik. Bár beszéd közben nem érezhetők ezeknek az egységeknek a különálló volta, létezésükre már akkor ösztönösen ráéreztek az emberek, amikor a nyelvészet tudománya még meg sem született. A hindu mítosz szerint Indra isten törte szét elemeire a beszédet, s ezzel teremtette meg a nyelvet.

Indra isten elefánton ábrázolva

Fonalas füzet

Fromkin professzornő a nyelvbotlások elemzéséből arra a következtetésre jutott, hogy az agyunkban elraktározott szótárban nemcsak szavak, hanem a szavak elemei és azok kombinációjának szabályai is külön vannak rögzítve. Amikor hibázunk, a szóalkotás szabályainak alkalmazásában keletkezik valamilyen zavar. A nyelvtani szabály azonban még ekkor is hat, szinte sohasem fordul elő olyan hiba, amely nem illik bele valamiképpen az adott nyelv szerkezetébe. A hangok, hangcsoportok felcserélése, összekeverése, torzítása vagy a szó értelmét változtatja meg, vagy olyan szót hoz létre, amely nem létezik ugyan, de létezhetne. „Vonalas füzet” helyett mondhatunk „fonalas füzetet” — itt mindkét szó értelmes marad; „tajmiri tundrák” helyett „tujméri tandrák”-at, ami teljesen értelmetlen ugyan, hiszen a két szó közül egyik sem értelmes, nyelvtanilag azonban a magyar nyelvben egyik sem képtelenség. A zavar az egész mondatra kiterjedhet; ahelyett, hogy „kidobta az órát az ablakon”, mondhatja véletlenül valaki azt is, hogy „kidobta az órán az ablakot". Többféle hiba halmozása azonban (legalábbis józan állapotban) szinte sohasem szokott előfordulni.

A vonalas füzet akár fonalas füzet is lehetne

A nyelvtani „bakik” is érdekes szabályszerűségeket mutatnak. Olyan ragozási hibák, mint „megkötje a cipőfűzőjét” vagy „kimázoli magát”, arra utalnak, hogy agyunk a szavakat nem ragozott formájukban raktározza el, hanem külön-külön a szavakat, a ragokat, s a ragozás szabályait. Ha az igét kijelentő módban, jelen időben és egyes szám harmadik személyben akarjuk kimondani, nem a ragozott szót vesszük elő a memóriaszótárból, hanem a ragozás szabályait alkalmazzuk az adott igére. így lehet a -ja, -je és az -i ragokat felcserélni; valójában mindkettő szabályos képzési forma, csak rosszul alkalmazzuk őket Efféle hibákat követ el a gyerek, amikor még nem vált benne automatikussá a szabályok helyes használata.

A beszéd: ablak

V. A. Fromkin vizsgálódásai szoros kapcsolatban vannak az úgynevezett transzformációs grammatikával, amely az utóbbi évtizedben szinte forradalmasította a nyelvészetet. A transzformációs grammatika a beszédet jelek olyan sorozatának tekinti, amely jórészt tudattalan szabályok alapján formálódik. Ezek a szabályok pedig voltaképpen minden emberi beszédben azonosak, s a nyelvek csak felszíni szerkezetükben különböznek egymástól. Az alapképlet mindenütt ugyanaz: hang—szó—mondat; minden emberi nyelv értelem nélküli egységekből (hangokból) szerveződik értelmes jelekké, ezek jelentése pedig a környező többi jeltől is függ. Más szóval: a fonémák a nyelvi környezettől kapják értelmüket — s éppen ez az, ami az emberi beszédet megkülönbözteti az állatok „nyelvétől”.

Karl Spencer Lashley, az idegélettan egyik úttörője mondotta: „A beszéd: ablak, amelyen át a fiziológus bepillanthat az agy életébe, működésébe.” Működésének apró zavarai, a nyelvbotlások pedig olyan részletekre vethetnek fényt, amelyek egyébként nehezen volnának felderíthetők. A hibák nyomán elcsíphetjük a nyelv rejtett elemeit, rajtakaphatjuk a nyelvtani szabályokat működés közben, s megláthatjuk, hogy a memóriában őrzött szótár elemei milyen bonyolult törvények szerint szerveződnek értelmes egésszé. Beszéddé, amelynek élettani, lélektani, nyelvészeti vizsgálata, törvényeinek matematikai, kibernetikai megfogalmazása egyúttal hidat ver a humán és természettudományokat elválasztó, oly sokat emlegetett szakadék fölött.

Neukum Lea