Megjelent: Magyarország 1964/33: 23. o.

Milyen nyelven beszélnek majd az emberek 400—500 év múlva? Az egyes népek megőrzik-e ma is használt nyelvüket? Vagy az emberiség közös akarattal kiválaszt egy közös nyelvet, és feledni engedi a többit? S ha létre is jön ilyen megegyezés, vajon melyik nyelvre esik a választás? Egy olyan nagy, természetes nyelvre, mint az orosz vagy az angol? Vagy egy olyan mesterséges nyelvre, mint az eszperantó?

A nyelvek száma az utóbbi századok folyamán szüntelenül csökkent. Abban az időben, amikor Kolumbusz felfedezte Amerikát, a hatalmas ikerkontinensen kilencszáz különböző indián nyelv virágzott. Ezek helyét mindössze négy, Európából származott nyelv, nevezetesen az angol, a francia, a spanyol és a portugál foglalta el. Száz körül járt a helyi nyelvek száma Ausztráliában is, amikor a földrész gyarmatosítása megkezdődött. Ma ezek helyett egy nyelvet beszélnek: az angolt. Joggal gondolhatjuk tehát: a világon jelenleg beszélt nyelvek száma — mintegy 2500 — csupán egy hányada a régebben élt nyelvek tömegének (6—8000?).

Tasmánia ijesztő példája

A gyarmatosítók nemcsak a bennszülöttekben, hanem a bennszülött nyelvekben is szörnyű pusztítást vittek véghez. Nem egy esetben olyan hévvel irtották a lakosságot, hogy mire egy értelmesebb hittérítőnek eszébe jutott: legalább a tudomány számára fel kellene jegyezni a helyi nyelvet, már nem akadt senki, aki beszélte volna. Így történt ez például Tasmániában. A sziget rendszeres gyarmatosítása 1803-ban indult meg. Huszonhét évvel később az őslakosság száma már csak 230 volt, 1854-ben pedig: három férfi, tizenegy asszony és két gyermek. Az utolsó tasmán nyelven beszélő férfi 1865-ben, az utolsó asszony 1877-ben halt meg.

Négy idős tasmániai őslakos az 1860-as évek körül; Truganini, akiről sokáig azt állították, hogy ő az utolsó életben maradt őslakos, jobb oldalt ül (forrás: Wikipédia)

Így pusztult ki, szinte a szemünk láttára, nem egészen egy évszázaddal ezelőtt, egy érdekes, sajátos kultúrát és nyelvet képviselő nép, mégpedig anélkül, hogy nyelvéről megbízható feljegyzés maradt volna fenn.

De tévedés lenne azt hinnünk, hogy a nyelveket csak az efféle brutális történelmi folyamatok tizedelték meg. Számuk csökkenéséhez vezetett a társadalmi fejlődésnek olyan, kevésbé véres korszaka is, mint a polgári társadalom kialakulása. Egységes nemzeti nyelv a középkorban még sehol, egyetlen országban sem létezett. Csak területi nyelvjárások voltak használatban. Franciaországban például volt egy Párizs-környéki nyelvjárás, volt azután picardiai, normand stb.

Nálunk mintegy nyolc nagy nyelvjárásterületre oszlott a népesség, jóllehet az egyes nyelvjárásokat beszélők megértették egymást. A nyelvi szétforgácsoltság a feudális társadalom szerkezetéből következett.

A palócok s a többiek

Ma is vannak ugyan nyelvjárások, nálunk például van tiszai, palóc és sok más dialektus, mégis létezhet és létezik is egy viszonylag egységes magyar köznyelv. Csakhogy ma azok is, akik a tiszai vagy a palóc nyelvjárást beszélik, ha írnak vagy olvasnak, a köznyelvet használják. A középkorban viszont — és itt a lényeges különbség a mai helyzettel szemben — az írásnak, az írásbeli érintkezésnek is a helyi nyelvjárás volt az alapja.

A mai magyar nyelvjárási régiók

Miután a polgári fejlődés kibontakozásával a feudalizmus zárt gazdasági egységeinek helyébe az egységes nemzeti piac lépett, és élénk gazdasági, személyi kapcsolatok keletkeztek korábban egymástól elzárt vidékek között, szükségszerűen egységbe olvadtak a helyi nyelvjárások.

A kapitalizmus a nemzeti nyelv létrehozásával elérte azt a maximumot, amire a nyelvfejlődés, a nyelvi integráció tekintetében képes volt. Nem is törekszik többre, hiszen a tőkés állam végső fokon a népeket elválasztó és szembeállító sorompó, amelynek az a hivatása, hogy az ország tőkés osztályának érdekeit védelmezze, belülről és kívülről egyaránt.

Ám, ha egyszer széttörnek a tőkés rend korlátai az egész világon, a népek és nemzetek közötti érintkezésnek olyan új távlatai nyílnak meg, amelyek az osztálytársadalmakban — a technikai haladás ellenére — elképzelhetetlenek voltak. A nyelvek további integrációja ekkor következik majd be — és ekkor feltétlenül bekövetkezik.

Minden történelmi tapasztalat amellett szól, hogy a nyelvi egységesülés objektív történelmi folyamat. Ha két, eredetileg külön nyelvű terület között az érintkezés sűrűsége elér bizonyos mértéket, a nyelvi integráció megindul, akár akarják ezt az érdekelt népek, akár nem.

A marxista nyelvelmélet tehát azt vallja, hogy a nemzeti nyelvek csak a kapitalizmus keretei között tekinthetők a nyelvi egységesülés legfelsőbb fokának. Az eljövendő századok egységes szocialista világtársadalmában — annak a folyamatnak feltételeként és eredményeként, amely az emberiséget egységes nemzetté teszi — tovább lépünk majd, kialakul az egységes világnyelv. Ám ahhoz, hogy a ma élő nyelvek elindulhassanak az eggyé olvadás útján, mindenekelőtt egyenlő magas színvonalat kell elérniük. Ma még túlságosan nagy különbségek vannak közöttük. Gondoljunk egyfelől olyan fejlett nyelvekre, mint az angol, az orosz vagy akár a magyar, amelyekben a korszerű technika és civilizáció minden fogalma kifejezhető, másfelől viszont a gyarmati sorból felszabadult afrikai vagy ázsiai népek nyelveire, amelyek közül némelyik most küzd az írásbeliség megteremtésének gondjaival.

Nyilvánvaló, hogy az integráció — még ha egyébként gazdasági és társadalmi feltételei meg is lennének — nem indulhatna meg a nyelvek között ilyen nagy nívókülönbségek mellett. Így a fejlett nyelvek eleve elnyomnák, illetve kiszorítanák a nem versenyképes, fejletlen nyelveket.

Az egységesülés első feltétele az, hogy a világ valamennyi nyelve lényegében azonos színvonalra küzdje fel magát. Míg tehát a kapitalizmus a kis nyelvek pusztításával, az erősebb nyelvének a gyengébbekre való rákényszerítésével munkálkodott a nyelvi integráción, addig a szocializmus rendje előbb egyenrangú testvérekké teszi a világ történelmileg kialakult természetes nyelveit, s csak azután indul majd meg ezek egybeolvadása.

A soknyelvű Szovjetunió

E téren máris van konkrét történelmi tapasztalatunk, legalábbis a folyamat első felét, a nyelvek azonos színvonalra való juttatását illetően. Ez a folyamat a soknyelvű Szovjetunióban ment, illetve megy végbe. Az októberi forradalom győzelmekor számos olyan nép élt az országban, amely még a feudális társadalmi berendezkedésig sem jutott el. Ugyanakkor az orosz nyelv már gazdag irodalom és a korabeli tudomány, technika fejlett nyelve volt. Azóta a Szovjetunió kis népei jórészt végigjárták azt az utat, amelyen a világ különböző nyelvű nemzeteinek a jövőben kell elindulniok. Nyelveik már éppúgy kielégítik a fejlett szocialista társadalom minden közlési igényét; mint az orosz nyelv. Így válik ténnyé az a marxista tétel, hogy a nemzeti nyelvek elhalásához legteljesebb felvirágzásukon át vezet az út.

Elképzelhető, hogy a világ különböző nyelvei, ha már azonos színvonalra jutottak, nem közvetlenül, egyszerre olvadnak össze egy egységes világnyelvbe; hanem először zóna-nyelvek vagy világrész-nyelvek alakulnak ki, s később az öt-hat nyelv olvad majd össze egységes világnyelvvé. Akárhogy is, az eljövendő világnyelv semmi esetre sem lesz azonos egyetlen ma beszélt természetes nyelvvel sem, és nem is valamelyik ismert mesterséges nyelv lesz. Persze, mindaddig, amíg különböző nyelvű népek lesznek, az eszperantó és társai hasznos szerepet tölthetnek be mint a nemzetközi érintkezés segédnyelvei.

Csak az oktatás — kevés

A nyelvi változások objektív történelmi jellegét azért is hangsúlyoztuk az előzőekben, hogy világossá váljék, pusztán tudati tényezők (iskolázás, felvilágosítás stb.) útján egyetlen nyelv sem terjeszthető el olyan mértékben, hogy valamely nép körében a társadalmi érintkezés általános eszköze legyen. Az iskolai oktatás segítheti ugyan ezt a folyamatot, de csak akkor, ha a gazdasági-társadalmi fejlődés is alátámasztja. Indonéziában a kormány a sok különböző nyelvű sziget népeit úgy igyekszik egynyelvű néppé összekovácsolni, hogy előírta: a gyermekek az elemi első osztályaiban még szigetük anyanyelvén (batakul, dajakul, jávaiul stb.) tanulhatnak, de ahogy felsőbb osztályokba lépnek, egyre, növelni kell maláj nyelvű tanóráik számát. Természetesen ez a módszer is csak a szigetek lakosságának társadalmi és gazdasági összeforrásával együtt, ennek alapján vezet oda, hogy a maláji legyen az ország egységes nyelve.

A magyar nyelv is múló — ha még valószínűleg évszázadokra szóló — történelmi jelenség, éppúgy, mint a világ valamennyi nyelve. Szépítésével, tisztaságának védelmével tegyünk meg mindent, hogy annak idején mint teljes értékű ős járulhasson hozzá a világ eljövendő egységes nyelvének kialakulásához.

Antal László