Ez a riasztó hír időnként fel-felröppen, hallunk és olvasunk róla. És természetesen együtt jár a buzdítással és követeléssel, hogy védjük meg anyanyelvünket a veszélytől. Egyesek úgy gondolják, hogy ez egyenesen nemzetstratégiai kérdés, a hatóságoknak is meg kell tenniük mindent a veszély kivédése érdekében.

A nyelvünkért való végletes aggodalom, amelyet olyan könnyű felszítani a tájékozatlan nagyközönségben, valószínűleg egy régi történelmi epizódban, az úgynevezett Herder-jóslatban gyökerezik.

Johann Gottfried Herder német író egy 1791-ben kiadott történelemfilozófiai művében azt jósolta, hogy a szláv és más idegen nyelvek gyűrűjében szorongó, csekély lélekszámú magyarságnak egy évszázad múlva talán a nyelvére sem fog emlékezni senki. Ma már nem igazán értjük, hogy a nálunk alig ismert szerző egyetlen odavetett mondata, amely valahogy nálunk is közismertté lett, miért okozott akkora és olyan tartós megdöbbenést hazánkban. Mert azt okozott; még Vörösmarty is erre utalt a sírral, „hol nemzet süllyed el”. A megdöbbenés egyszersmind dacot is váltott ki a kortársakból. Vigyázzunk nyelvünkre, mentsük meg az elavulástól, tegyük korszerűvé és erőssé, amilyen a nagy és sikeres nemzetek nyelve! Ez az elszánás volt a mi nyelvújításunk igazi mozgatóereje.

Johann Gottfried Herder

Manapság az élőszóban meg a különböző internetes fórumokon megszólaló vészbaglyok leginkább a nyelvünkbe beáradó idegen, főként angol szavak sokasodásában látják a végzetes veszély fő forrását.

„Sokan vélik úgy, hogy az új kommunikációs formák valamilyen oknál fogva felmentést adnak az igényes és helyes fogalmazásmód, valamint a helyesírás szabályai alól. Ez a szemlélet a magyar nyelv halálos ítélete.” Exelnökünk, aki korábban nem helyesírási versenyeken szerezte bajnokságait, pár éve egyenest így kongatta a lélekharangot szegény nyelvünk felett.

A nyelvünkben tapasztalható angol hatás sem régebben, sem napjainkban nem szegényíti a magyart, még kevésbé kell attól félni, hogy puszta létében fenyegetné. Sem az angol, sem más nyelv nem okozhat gondot neki.

Nincs komoly nyelvész, aki nyelvünk jelenlegi helyzetében bármi aggasztót látna, olyasmit, ami ellen fel kellene lépnie bárkinek, hát még a magyar hatóságoknak.

Persze van félteni való azoknak a magyaroknak a helyzetében, akik idegen államok (főleg Románia, Szlovákia) polgáraiként szeretnék magyar anyanyelvüket hatékonyan megőrizni, még inkább akkor, ha szeretnék gyermekeiknek és unokáiknak is lehetővé tenni ugyanezt. Elvben ugyan többnyire van lehetőség erre, ha magyar nyelvű iskolákba íratják őket. Az ilyesmit azonban kétszer is meg kell gondolnia a felelősségteljes szülőknek. Ez esetben a gyermek ugyanis hátrányba kerülhet az egyetemi felvételin, vagy egy fontos állásra való pályázásnál, mert az ottani magyar iskolák nem arról híresek, hogy a többségi nyelvet kielégítő módon megtanítják. És lehet, hogy ezek a szülők a gyerek érdekében államnyelvi iskolába viszik őt.

Fotó: MTI/Rosta Tibor

A magyar nyelvért azonban általában nem ilyen perspektívában szoktak aggodalmaskodni azok, akik ezt teszik. Hanem a nyelvünkben megmutatkozó változások, rétegnyelvi változatok, az ifjúsági szleng jelenségei, nem utolsósorban a durva, trágár hangnem terjedése keltik bennük a végromlás riasztó érzetét. Ennek annyi értelme van, mint ha valaki, aki pornográf festményeken háborog, a festékek minőségét hibáztatná miattuk. Beszédünkben éppen az a jó, hogy pontos képet, látleletet ad a beszélő lelkületéről. Az a sok förtelem, amit egyes magánemberek egymásra vagy épp „közéleti kitűnőségek” a parlament nyilvánossága elé okádnak, véletlenül sem a nyelvet minősíti, hanem a használóit.

A veszélyről egyébként leginkább azok huhognak, akik szerint „az emberek nem tudják rendesen a nyelvüket”, ámde ők értenek hozzá, ők majd kiigazítják a hibáikat. A túlbuzgó, öntevékeny nyelvvédők akarják bizonyítani létjogosultságukat ezen a módon. De erre nincs joguk, és szerencsére okuk sem.

A magyar nyelv maga nincs veszélyben, se kicsi, se nagy veszélyben. Ahogy láttuk, nyelvünk ereje teljében áll, és minden szinten és szférában hiánytalanul betölti legfontosabb funkcióját, a kölcsönös megértést beszélői között.

Ha azonban jóval messzebbre pillantunk, és figyelembe vesszük a világméretű tendenciákat, nem lehetünk fenntartás nélkül optimisták. Mert azt ugyan megállapíthattuk, hogy az angol vendégszavak beáradása nem fenyeget a magyar nyelv gyengülésével. Az angol nyelv nyomasztóan erősödő jelenléte és növekvő szerepe az egész világon viszont másféle, közvetett módon veszélyeztetheti a kisebb nyelvek eddigi szuverenitását és integritását. Nem most, nem holnap, de a következő nemzedékeknek, legalábbis a következő századoknak előbb-utóbb szembe kell nézniük a már ma is jelentkező tendenciák kifejlődése utáni helyzettel.

Napjainkban több európai és ázsiai egyetem szervez olyan kurzusokat, amelyeken az oktatás teljes egészében angolul zajlik. Mivel az ilyen kurzusokon szerzett diplomával könnyebb álláshoz jutni bárhol a világon, biztosra vehető, hogy ez a fajta képzés előbb-utóbb elterjed mindenfelé, és egyre több s több jelentkezőt fog vonzani. Épp ilyen biztos, hogy az egyetemek az angol nyelvű képzés számára szerzik meg a legjobb professzorokat és oktatókat, aminek folytán a hagyományos nemzeti nyelvű képzés lassan veszíteni fog presztízséből, és végül a kevésbé tehetségesek és kevésbé törekvők másodrendű menedéke lesz.

De messzebb is tekinthetünk a jövőbe. Ha az oktatás felső szintje sikeresebb angol nyelven, akkor itt még jobb eredményre számíthatnak azok, akik már a középfokú, sőt akár az alsófokú oktatást is olyan iskolákban kapták, ahol a fontos tárgyakat angolul oktatták. Ebből következik, hogy az ilyen iskolák iránt nőni fog a kereslet, tehát egyre több lesz belőlük, és természetszerűleg igyekeznek megszerezni a legjobban képesített pedagógusokat, ami hosszú távon hasonló következményekkel jár a hagyományos iskolák helyzetére nézve, mint amit fentebb az egyetemek esetében szemléltettem. Az oktatás minden szintje és formája kétfelé fog tehát hasadni: az angol nyelvi vonal várja a tehetségeseket (és tehetőseket…), a többi iskola pedig megmarad a kevésbé ígéreteseknek, valószínűleg a többségnek, akik a rosszabbul fizetett állásokra számíthatnak, és kevesebb az esélyük, hogy karriert fussanak be.

Angolul folyó oktatás - ez veszélyes?

Az igazi probléma, a jelen összefüggésben, nem ez a társadalmi válaszfal – ilyen vagy olyan társadalmi válaszfal mindig volt és valószínűleg lesz is mindig. A valódi probléma a többi nyelv sorsa. Más szóval, a kisebb nyelvek sorsa. Mert a fentieket figyelembe véve, idő múltán még a német, a francia, az olasz is „kisebb” lehet az angollal való összehasonlítás révén, nem csak a magyar vagy az észt vagy a norvég, sőt akár még azok a nyelvek is, amelyeket száz vagy több száz millió ember beszél, mint a hindi, a maláj vagy a japán.

Abban a pillanatban, hogy egy nyelv megszűnik hiánytalanul ellátni minden funkcióját az élet minden területén, beleértve az összes tudományt, szakmát és művészetet, máris hanyatlani kezd. Ez a hanyatlás sokáig szinte észrevehetetlen, de idővel szembetűnővé lesz. Ha a lehetséges forgatókönyvek legrosszabbika valósul meg, a nyelv lesüpped egy patois szintjére, amelyet még mindig nagy tömegek beszélnek, de a kifejezés pontossága és eleganciája már hiányzik belőle, az elit minden fontosabb színtéren angolul fog elbeszélgetni a fejük felett.

Azok a nyelvek, amelyek mögött a magas kultúra ezer éve áll, és nagy tömegek beszélik, bizonyára ellenállnak a fenyegető folyamatoknak, legalábbis sokkal tovább, mint azok a nyelvek, amelyeknek sose adatott meg feljutni a fejlődés legmagasabb fokára. De még az előbbiek sem mentek a veszélytől, hogy a hanyatlás hosszú távon eléri őket…

Jó volna reménykedni abban, hogy egy optimistább forgatókönyv fog megvalósulni, de úgy gondolom, hogy addig is érdemes sok mindent megtenni, ami nyelvünk ellenállási képességét növeli.

Erősíteni kell az anyanyelvű oktatás helyzetét és hatékonyságát, modernebb módszerek kellenek.

A funkcionális analfabetizmust fel kell számolni.

Minél nagyobb kedvet kell csinálni kicsiknek és nagyoknak az olvasáshoz, szokássá tenni a napi egy-két órányi szórakoztató olvasást!

És aztán reménykedni – de közben gondoskodni arról is, hogy a gyerekeink azért minél jobban megtanulják azt a „veszélyes” világnyelvet!

Tótfalusi István