Akik tisztes fáradozással megtanulták a német nyelvet, utazásaik során elég hamar szembesülnek a kellemetlen tapasztalattal: amit ők mondanak vagy kérdeznek, a helyiek jól megértik, de amit válaszolnak, vagy amit ők közölni akarnak, abból utasunk alig-alig ért valamit.

Nem kell messze mennie ezért az élményért, Bécs szélén, Alsó- vagy Felső-Ausztriában már nehézségei akadhatnak, Karintiában vagy Tirolban kezd csüggesztővé válni a dolog, és ez még csak Ausztria! Svájcban vagy Németország északi vidékein már komoly kétsége támadhat, hogy nyelvoktatói valóban németül tanították-e meg.

Szerencsés esetben előbb-utóbb művelt, iskolázott emberre akad, aki érzékeli az idegen zavarát, és igyekszik azon a német nyelven beszélni hozzá, amely különben a televízió vagy a rádió híradójában hallható, ő pedig megnyugodhat, hogy mégsem tanult hiába. Ha aztán hosszabb időt tölt el az adott német környezetben, felfedezi, hogy akivel olyan jólesően meg tudta értetni magát, voltaképpen kétnyelvű. Beszéli a hivatalos vagy standard nyelvet, ha a helyzet úgy kívánja, de családi vagy baráti körben, munkatársaival és a környéken lakókkal fesztelenül a dialektuson cseveg.

Aki túljutott az első megrázkódtatásokon, már talán nem háborog azon, hogy németek vagy osztrákok tízmilliói miért nem képesek tisztességes német nyelven megtanulni, vagy ha már megtanultak, mert végre is az iskolában a legtöbben megtanulják, miért csak kitüntetett alkalmakkor használják, miért jobb nekik a hétköznapokon a slamposnak, bárdolatlannak ható „helyi hadovát” használni. Lassan megérti, hogy a nyelv helyi változatai párhuzamosan is élhetnek hosszú időkön át a standard nyelv mellett.

Ha emberünk angolból szerezte meg a tisztes nyelvi szintet, és a jó öreg Albionban indul nagyobb túrára, ezen a téren is bőségesen vár rá meglepetés. Sose felejtem el, hogy amikor angol diplomám birtokában először kászálódtam le a vonatról jókora bőröndömmel a Victoria Stationön, egy hordár hozzám lépett, szalutált, és kedvesen megkérdezte: „Keni minizsasze?” Azt sem tudtam, hogy yes vagy no-e a helyes válasz annak jelzésére, hogy nem igénylem a szolgálatát, ezért csak konokul elindultam a peron vége felé. Némi töprengés után sikerült dekódolnom a derék ember kérdését: Can you manage it, sir?, azaz ’Boldogul-e vele, uram?’

Értsd: mert ha nem, szívesen segítek.

A londoni Victoria Station

Így történt, hogy az angol földön a „királyi angol” (King’s English) avagy Oxford English helyett, amelyet megtanultam, elsőként a legnagyobb angol dialektussal találkoztam, amelyet Londonban és az agglomerációjában vagy tízmillióan beszélnek, hagyományos régi neve cockney, és a munkások és egyszerűbb emberek nyelvének számít ma is. (Shaw Pygmalionjában a professzor erről próbálja leszoktatni a virágáruslányt, hogy hölgyet faragjon belőle.) A különböző tájaknak Angliában is olyan eltérő dialektusai vannak, hogy a délkeleti és az északi beszélői nehezen értik meg egymást.

Illusztráció Shaw Pygmalionjához

Itália tájnyelvei között még nagyobb eltérések adódnak, különösen ha közéjük számítjuk a nagy szigetek, Szicília, Szardínia és Korzika nyelvét is. Egy tucatnál is több van olyan, amit négy-öt millió ember beszél; többnek közülük külön elfogadott helyesírása, sajtója és rádióállomása is létezik.

Persze a franciának sem hiányoztak régebben a markáns dialektusai, de ezeknek a jelentősége erősen háttérbe szorult az elmúlt két évszázadban, mert a napóleoni időktől nagyon szigorúan egységesítették a közigazgatást és a közoktatást, és a standard francia minden más fontos változatot lényegében kiszorított és elsorvasztott.

Az európai spanyol nyelvet ugyancsak sokan és nagy területen beszélik Hispániában, nem csoda ezért, hogy itt is változatos dialektusokat találunk. Bámulatos viszont, hogy az a spanyol változat, amely az amerikai földrészre átkerülve tucatnyi állam nyelve lett, majd fél évezreden át lényegében megőrizte az egyöntetűségét.

Nekünk magyaroknak igazában szokatlanok ezek a nagy eltérések az egyes tájnyelvek között. Nálunk is vannak ő-ző szögedijeink, meg palócok, akik a lapát helyett kb. lápótot mondanak, meg délnyugatiak, akiknél Vasvár vazsvár, de néhány ilyen szembetűnő eltérésen túl nem találunk olyan lényegi eltérést sem a hangzók kiejtésében, sem a beszédtempóban vagy a szóhasználatban, ami a dialektusaink kölcsönös megértését zavarná vagy nehezítené.

Ennek talán az az oka, gondolná az ember, hogy a magyarnak jóval kevesebb beszélője van, mint a fentebb említett négy nyelvnek. Ám a beszélők száma nem döntő a nyelvváltozatok számára nézve. A szlovén nyelvet összesen kétmillió ember beszéli, de négy vagy öt olyan eltérő változatban, hogy közülük kettő alig érthető a többi számára, és egyes tudósok szerint az előbbi kettő nem is tájnyelv, hanem külön nyelveknek tekinthetők.

A mai magyar nyelvjárási régiók

Mások szerint a magyar nyelv viszonylagos egyöntetűsége annak tulajdonítható, hogy ama századok alatt, amíg teljesen kialakult, tehát a tizedik és tizenötödik között, egységes uralom alatt, politikailag elég stabil viszonyok között élt a nép jelentős része. Az ugyanis igen valószínű, hogy az itáliai dialektusok nagy sokasága és markáns eltérései annak tulajdoníthatók, hogy a félsziget rengeteg tájegysége a középkorban zaklatott és folyton változó uralmi viszonyok között élt, és ez hátráltatta a nyelv egységesülését.

Rövid kis európai szemlénkből azt a megállapítást vonhatjuk le, hogy az egyes nyelveknek a fejlődésük során számos változatuk, dialektusuk alakul ki, majd az idők során ezek közül kiemelkedik az egyik, és normává, etalonná lesz, az adott nyelv irodalmának alapformája és követendő példaképe, de a beszélt nyelvben a dialektusok még nagyon sokáig tartják magukat, akár több nemzedék idejéig. Napjainkban azért ez a helyzet változáshoz ér, az egységes közoktatás és a minden házban azonos nyelvváltozatban hangoskodó televízió előbb-utóbb óhatatlanul legyalulja a tájnyelvek különbségeit. Bizonyára sokan azt mondják erre, hogy sajnos. Az egyöntetűségnek megvan a haszna, de a kiszorított, eltüntetett változatokért sokaknak okkal és joggal fáj a szívük.

Már csak az a kérdés maradt hátra, hogy melyik nyelvnek miért épp az a dialektus lett az etalonja, amelyik ma már annak számít.

Az okok különfélék, történelmiek, kulturálisak és néha vallásiak is lehetnek.

A történelmi ok lényegében a hatalmi helyzettel azonos. A főváros, ahol az uralkodó székel, akinek az udvara magához vonzza a legelőkelőbb urakat, akiknek a példáját siet követni a vidéki nemesség is – lényegében eldönti, hogy annak a vidéknek a tájnyelve lesz az országos norma. Angliában London diktált, francia földön Párizs. Spanyol földön Madridnak csak azért nem lehetett ilyen szerepe, mert amikor II. Fülöp király megalapította egy kis falu helyén az Ibériai-félsziget középpontjában, akkor már a Kasztíliai Királyság kezében volt egész Hispánia, és ennek a tájegységnek a dialektusa lett a nemzeti norma. El castellano, azaz „a kasztíliai”, félhivatalosan így nevezik azt a nyelvi normát, amely fél évezrede átkerült az amerikai földrészre is.

A hatalmi helyzet nem csak az uralkodói tekintély révén hatott, hanem a műveltség révén is, hisz a főváros a centruma lett a kultúrának, az irodalmi és művészeti életnek, ott játszottak a színházak, ott virágzott fel a sajtó. Ez elsősorban Párizsra és Londonra érvényes, de az angol nyelvi normára az Erzsébet-kor irodalmi felvirágzása mellett igen nagy hatást tett az I. Jakab idején kiadott teljes Biblia-fordítás, a King James’ Bible is.

A német nyelv esetében még ennél is nagyobb szolgálatot tett a nyelvnek a vallási tényező, Martin Luther fél évszázaddal még korábban elkészült német Biblia-fordítása. Németországban akkoriban volt három királyság, tucatnyi hercegség, pár érsekség és kis városállam, de igazi hatalmi központ nem alakult ki. Luther bibliája és népszerű vallásos írásai alkották meg a német irodalmi normát, amely csak jóval utóbb, Lessing, Goethe, Schiller és kortársaik révén csiszolódott tökéletessé.

Európában az olasz nyelvnek alakult ki legelsőként és máig ható érvénnyel a nyelvi normaváltozata, mégpedig a tizennegyedik században, Toscana tartományban, jórészt Firenzében. Nem volt ez a városka igazi hatalmi központ, de kulturális befolyása tartósnak bizonyult. Dante Isteni színjátéka és Boccaccio novellái a toszkán nyelven teremtették meg és vittek elsőként a tökély szintjére egy újlatin nyelvet, Itália nyelvét, jó régi szavunkkal a taljánt. Ez a változat mindmáig lényegében fennmaradt, minden szépírói, szakírói és más írói ténykedésnek ez az alapja és mintája a legújabb korig. Ezt a kiemelt szerepét annak is köszönhette, hogy közvetítő nyelvvé vált a dialektusok tucatjaira felszabdalt Itália mindennapi életében.

A mi magyar nyelvünk normájának kialakulása nehezen köthető hatalmi központhoz. A török hódoltság korában nagy szerepe volt annak, hogy az erdélyi fejedelemség vonzásköré­ben is születtek írásművek. Mai köznyelvi normánk lényegében Pest-Budán, majd Budapesten formálódott ki a 19. század derekától fogva, több dialektus kiegyenlítődése révén. A fővárosi kiejtés országszerte általánosan elterjedt, főleg a fiatalabb korosztályokban. Kevés zuga van már az országnak, ahol ízes falusias beszédet lehet még hallani idős emberektől.

Tótfalusi István