Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 94. évf. 1970., 235–236. oldal.

Hatvan évvel ezelőtt, a Magyar Nyelv 1910-i évfolyamában Bérezik Árpád A magyar szókincs pusztulása c. cikkében még szomorúan állapította meg, hogy a spanyol eredetű lasso a városi nyelvben kiszorította a magyar pányva szót. Ugyanezt jegyezte meg a harmincas évek közepén a Magyarosan 4. évfolyamban a B. G. jelzésű cikkíró.

A helyzet azóta teljesen megfordult. A lasszó szót ma már egyre ritkábban halljuk. Talán csak az idősebb nemzedék tagjainak él még az aktív szókészletében, azokéban, akik harminc-negyven éve voltak fiatalok. Akkoriban a szót serdülő ifjúságunk körében a vadnyugati filmek és a cowboytörténetek terjesztették el. Azóta, jó huszonöt éve, ez a fajta szórakoztató anyag kiszorult mozijainkból és ponyvairodalmunkból, ami által a szó elvesztette táptalaját, és ritka idegen elemmé vált. Siettette ezt a folyamatot az is, hogy a Magyarországon valaha használatos pányvát csikósaink és lótenyésztési szakembereink sohase nevezték lasszó-nak, tehát hiányzott a szó életben maradásához a mesterségbeli megszokottság tárgyi alapja is. (Ez utóbbinak fennállása biztosítja mindmáig a tipli, spachtli, slicc, glejchni és hasonló mesterségszók szívós továbbélését.)

A lasszó ma már inkább csak ebben a tréfás és bizalmaskodó hangulatú szólásban él: lasszóval kell fogni valakit. Azaz: gyengéd, főleg erkölcsi erőszaktétellel kell valakit arra kényszeríteni, hogy valamilyen kisebb jelentőségű vállalkozásban részt vegyen, valamilyen nem szívesen vállalt feladatot teljesítsen. Lasszóval kellett fogni hallgatóságot (közönséget) az előadáshoz. Néha ebben a formában is: belasszózott pár embert. A szószerkezetet az ÉrtSz. is közli (4: 588).

A szó Ph. M. Palmer szerint (Neuweltwörter, 84) gyarmati spanyol eredetű (laso, kasztíliai spanyolban lazo ’kötélhurok’), mely az angol nyelvben először 1768-ban jelent meg, a németben pedig 1820-ban. Az Egyesült Államokban helyette gyakran a lariat szót használják. A magyarban elég későn bukkant fel először. Benkő Ferentz 1802-ben még nem ismerte, mert Magyar Géográfiájában még így írt: „[Patagóniában] oly ʃok a’ Vadlovak, Marhák és Kutyák Serege, mellyeket hurokkal fognak-el’ Spanyol Jágerek is” (IV. 153). Az Észak-Amerikában élt Mokcsai Haraszthy Ágoston sem használta még 1844-ben e szót: „[Az indiánok] az egész ménest kisebb akolba szorítják, hol pányva kötéllel magyar módon fogdossák a lovakat, s a szebbeket kiválasztván, a többieket kibocsátják” (Utazás Éjszakamerikában 1: 213).

Soson asszony lasszót dob (Joslyn Art Museum)

Első magyar előfordulása alighanem Xántus János nevéhez fűződik, aki Levelek Éjszakamerikából c. kötetében 1857-ben így írt: „[A négy indián lovas nő] mindegyike egy-egy szarvast fogott el a lasso-val, azaz kötélhurokkal” (59). A szó szótározása nálunk későn kezdődött. Első ízben Radó Antal Idegen szavak szótárában található 1903-ban. [Már Babos Kálmán szótárában is megvan (kezünk ügyében levő 4. kiadása: Közhasznú magyarázó szótár a nyelvünkben gyakrabban előforduló idegen szavak és szólások megértésére és helyes kiejtésére. Bp., 1899. Franklin. 103. lap). (A szerk.)] Magyarítására azóta sok kísérlet történt: pányva, pányvakötél, hurok, kötélhurok, vetőhurok, póráz stb. De ezekre már nincs is szükség, mivel nemcsak cowboyfilmeket nem láthat ifjúságunk – amiért nem túl nagy kár –, hanem méneseknek nyargaló futása s pattogása hangos ostoroknak is már csak ritka különlegességként fordul elő honi téreinken.

Országh László