Több mint ötvenezer szócikket tartalmaz a Tinta Könyvkiadónál nemrég megjelent Nagy magyar tájszótár, amelynek anyagát Kiss Gábor főszerkesztő irányításával húsz regionális tájszótárból, két általános magyar tájszótárból, egy nyelvatlaszból, illetve két magyar értelmező szótárból szerkesztették kötetté.

A szó szerint is hatalmas – több kilós – munka a magyar szókincs olyan rétegeibe, kincseibe enged betekinteni, amelyek egy része minden bizonnyal kiveszne a folyamatosan alakuló, fejlődő nyelvből a hasonló vállalkozások nélkül.

Mint arra az előszóban felhívják a figyelmet, a „tiszta magyar nyelv”, azaz a nép nyelve már a tizennyolcadik században felkeltette a kutatók figyelmét, majd Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor és Arany János is figyelmeztetett a népnyelvben fellelhető gazdag szókincsre.

A magyar nyelv különös abból a szempontból, hogy a tájnyelvek, noha leírhatók egyes jellegzetességeik mentén, nem különböznek annyira, hogy a beszélők ne értsék egymást – az olasz vagy a német nyelvi változatok például sokkal eltérőbbek. Ráadásul, ahogy arra már Mátyás király egyik történetírója, Galeotto Marzio is felfigyelt, a magyar nyelv esetében nem igazán különbözött már a középkorban sem a népi és az úri nyelvhasználat, amin az olasz szerző igencsak elcsodálkozott.

Jelenleg tíz nagyobb nyelvjárás ismert: a nyugat-dunántúli, a kisalföldi, a dél-dunántúli, a dél-alföldi, a palóc, a Duna-Tisza-közi, az északkeleti, a mezőségi, a székely és a moldvai.

A mai magyar nyelvjárási régiók

Az első magyar tájszótár már 1838-ban elkészült – ez tízezer szó jelentését adta meg –, majd a tizenkilencedik század folyamán egy újabb, kétkötetes mű látott napvilágot, míg az Új magyar tájszótár munkálatai az ötvenes években kezdődtek el. Emellett készültek el a regionális szótárak, így Bálint Sándor szegedi gyűjtéseiből a szegedi, Tóth Imre munkájának köszönhetően pedig a palóc szótár. A Tinta Könyvkiadó 2014-ben jelentette meg a Kis magyar tájszótárt, ezt a munkát követte most a Nagy magyar tájszótár.

Kiss Gábor: Kis magyar tájszótár

A tájszavaknak három csoportja különböztethető meg: az első az, ami a köznyelvben ismeretlen szó, csak a tájnyelvben használják. A második az, ami mást jelent a köznyelvben, mint a tájnyelvben – akad ilyen a szótárban, nem is egy, például a „szobor” egyes vidékeken földbe vert cölöpöt vagy deszkakerítést jelent, s csak a nyelvújítók kezdték el a mai értelmében használni. A „bánya” pedig sok helyen „meleg fürdő” értelemben él. A harmadik, az úgynevezett alaki tájszó az ismert köznyelvi szavak tájnyelvi változata, például a ”tornác”-ot Erdélyben „tornánc”-nak mondják.

Kiss Gábor (szerk.): Nagy magyar tájszótár

Tanulságos az is, hogy egy olyan fogalomra, amit a köznyelvben egyetlen szóval tudunk megjelölni, a népnyelvben néha több mint egy tucat tájszó van. Így például a „sündisznó”-t többek között a következő neveken nevezik: árics, borzdisznó, sínkutya, szőrmalac, tövises disznó, szűrdisznó.

A szótár persze egy próbát is megért: mivel e sorok szerzője legfeljebb a baranyai tájnyelvet ismeri valamelyest, a szúrópróbaszerű ellenőrzés során a következő szavak kerültek elő: „döci” (ez mérleghintát jelent) – a szó nincs benne a szótárban.

Részlet a Nagy magyar tájszótárból

„Sandervár” – ez kutat, szökőkutat jelent, török eredetű szó. És benne van a szótárban, igaz, „vízmedence” jelentéssel. A legpécsibb szó, a „tüke” – amely született pécsit jelent – megint nem szerepel, legalábbis ilyen értelemben: egy másik tájnyelv szavaként kapott helyet a szótárban, „együgyű ember” jelentésben. Ami azt illeti, ennek aligha örülnek Baranyában.

Lenyűgöző azonban a szegedi szókincs, amit a szótár bemutat – javarészt Bálint Sándor gyűjtése nyomán –, megtudhatjuk például, hogy Szegeden a „szemenszedett” az válogatott gyümölcsöt jelent, a ”szembőr” pedig szemhéjat.

De a hasonló jelentésű szavakkal is jó, ha vigyázunk. A „kiegyenesedik” például azt jelenti, hogy valaki meghal. A „kiegyenlít” azt, hogy összebékít. A „kiegyesül” pedig azt, hogy kiegyezik.

Kiss Gábor, a Nagy magyar tájszótár főszerkesztője

Sajnos sok szócikknél nem lehet kitalálni, hogy mely tájegység szava az adott szó, mivel zárójelben csak a szó forrása szerepel. Amikor ez a forrás az ormánsági vagy a szegedi szótár, akkor könnyű dolgunk van, amikor azonban egyszerűen valamelyik korábbi tájszótár, akkor nem tudjuk meg, hogy honnan származik a szó.

Mindenesetre azoknak, akiket újra és újra elbűvöl a magyar szókincs végtelen gazdagsága, kötelező olvasmány a kötet.

Péntek Orsolya