Simonyi Zsigmond (1853–1919) nyelvtudós hatalmas, 758 oldal terjedelmű munkáját 2020-ban megjelentette a TINTA Könyvkiadó reprint kiadásban. Maga ez a tény is arra utal, hogy a könyv szerzője komoly teljesítményt nyújtott, hiszen 1895-ös MTA-kiadású kötete azóta is keresett tudományos munka, és az USA-beli Harward Nabu Press kiadójának 2010-es on-demand (igény szerint kinyomtatott) könyvén kívül szinte elérhetetlen volt. Az Országos Széchényi Könyvtár tájékoztatása szerint Magyarországon nincs belőle fellelhető példány. Bár a Tüzetes magyar nyelvtan ma már letölthető, de nyomtatott formában a 2020-as kiadás borsos ára ellenére mégis pillanatok alatt elkelt, és már a második utánnyomást várja az olvasóközönség.

Az amerikai "on-demand" kiadás borítója

Ha az ember kinyit egy reprint kötetet, időutazáson vesz részt. A hasonmás kiadás emlékeztet a régi nyomdatechnikára, a lapok látványa felidézi a nyomdászok munkáját, akik még egyenként tették a betűket a sínekbe, és a helyesírás is feltűnően régies, hiszen 1895 óta több helyesírási szabályzat is megjelent (pl. 1922, 1938, 1954, 1984 és legutóbb 2015).

Aztán rácsodálkozunk arra a hatalmas tényanyagra, amit a szerző számítógép nélkül, legfeljebb néhány diákja, munkatársa segítségével, kézi vezérléssel gyűjtött évtizedeken keresztül. Az idősebb kutatók emlékezhetnek az egykori cédulázós módszerre, amellyel nemrég még a szótárak is készültek. Nem csoda, hogy Simonyinak írógépen kopogtatva csak az első kötetet sikerült befejeznie.

Szükség volt tehát egy új kiadásra. Hogy ez a kiadás reprint lett, azt a szerzőnek és korának kiemelkedő tudományos teljesítménye indokolja. A 19. század második fele komoly eredményeket tudott felmutatni a magyar nyelv ápolása, népszerűsítése terén. Miután 1844-ben az országgyűlés hivatalos államnyelvvé nyilvánította a magyar nyelvet, hamar kiderült, hogy a tudomány erősen elmaradt a magyar nyelv vizsgálatával, ezért egy hozzáértő csapat nagy tempóban és lelkesedéssel állt neki a kutatásnak. Íróink, költőink (többek között Vörösmarty Mihály) ugyancsak részt vettek a szótárírásban, a helyesírási szabályok egységesítésében, a nyelvészek pedig igyekeztek pótolni mindazt a munkát, amit európai társaik a maguk nyelvével kapcsolatban már elvégeztek.

A korszak legelismertebb irányzata a történeti összehasonlító nyelvtudomány volt, amelynek módszerével Simonyi Zsigmond és társai Franz Bopp és Jakob Grimm elméletét és a korabeli magyar nyelvésznemzedék munkáit felhasználva kutatták a magyar nyelv finnugor eredetét, és a magyar nyelvtanírást is összehasonlító történeti módszerrel újították meg.

Álljon itt néhány híres nyelvész neve, akikre Simonyi Zsigmond támaszkodhatott, akiknek nemcsak munkáit olvashatta, hanem szófejtő (etimológiai) kutatásaihoz folyóiratokban fel is kérte őket az együttműködésre: Szarvas Gábor, Balassa József, Riedl Szende, Budenz József, Gombocz Zoltán, Szinnyei József, Czuczor Gergely, Fogarasi János.

Simonyi Zsigmond elődei (Toldy Ferenc, Sylvester János, Geleji Katona István, Pereszlényi Pál, Tótfalusi Kis Miklós, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Verseghy Ferenc) vagy latinul/németül írtak a magyar nyelvről, vagy magyarul, de latin nyelvtani szakkifejezésekkel dolgoztak, és valójában nem a magyar nyelv sajátosságait, jellegzetes szerkezeteit írták le. Simonyi nyelvtanának újszerűsége: magyar adatokkal a magyar nyelv természetéhez igazodó kategóriákkal dolgozik.

Simonyi Zsigmond

Simonyi Zsigmond külföldön végzett egyetemi tanulmányai után hazatérve 1879-ben a Magyar Nyelvtudományi Társaság tanára lett, 1895-től a Magyar Nyelvőr, majd 1903-tól a Nyelvészeti Füzetek szerkesztője volt. Összefoglaló magyar nyelvtanát történeti alapon képzelte el, mert ezt a módszert tartotta a leginkább megbízhatónak. Így született a Tüzetes (= alapos) magyar nyelvtan 1. kötete, amelyben a magyar hangtani és alaktani ismereteket foglalta össze. Ezt a pályamunkát az MTA Lukács Krisztina-díjjal jutalmazta. A bírálóbizottság véleménye szerint Simonyi Zsigmond „teljesen otthonos a tárgyban, a nyelvtudomány módszerét, a történetit és összehasonlítót, a régi és az új magyar nyelvet, az irodalomét és a népét egyaránt tökéletesen ismeri, valamint az összes nyelvészeti forrásmunkákban nagy mértékben jártas.”

A Magyar Tud. Akadémia Főtitkári Hivatalának bevezetőjéből megtudhatjuk, hogy már az 1800-as években is komoly kereslet mutatkozott egy alapos magyar nyelvtanra, és a nyomdai költségeket közadakozásból sikerült előteremteni. Az 1. kötet (hangtan és alaktan) megjelenése után ígérte az MTA a második (Jelentéstan) és a harmadik (Mondattan) kötet kiadását is, de sajnos ezek nem készültek el.

A nyelvtan módszerei és forrásai című előszóban Simonyi maga számol be az általa alkalmazott kutatási módszerekről és előzményekről.

Balassa József

A hangtan megírásával Balassa József (1864–1945) volt segítségére. Ha csak belelapozunk a hangtani fejezetbe, azonnal világossá válik, hogy az iskolai oktatásban a mai napig tartják magukat Balassa József tanításai a beszélőszervekről, a hangok képzéséről és osztályozásáról, de azóta jórészt kimarad a tankönyvekből a középső nyelvállású zárt e, amit két ponttal jelölünk a nyelvjárásokról szóló művekben a mai napig, valamint a diftongusok (kettőshangzók). Bár a széles ejtésű (ajakréses) és a szűk ejtésű (ajakkerekítéses) hangokat azóta másképp nevezzük, alapjában nem sokat változtak Balassa József óta az iskolai nyelvtankönyvek hangtani fejezetei. Nagyobb az eltérés a mai és a Balassa-féle osztályozás között a mássalhangzók osztályozásában: a lágy (ny, gy, ty) és a kemény (n, d, t) mássalhangzókat ugyan ismerjük ma is, de következetesen nem állítjuk őket párokba. Egy kis utánagondolással észrevehetjük, hogy Balassa a zöngés-zöngétlen párokat nevezte lágynak vagy keménynek. A képzés módja szerint megkülönböztetett zárhangok (pillanatnyi), a réshangok (folytonos), és a képzés helye szerinti foghangok, ajakhangok stb. tulajdonképpen alig különböznek a mai leírástól. Ha az elnevezést a szerző nem érzi egyértelműnek, visszatér a korábbi latin nevekhez (explosiva, spirans, alveolaris stb.).

A hangok kapcsolatai a mai nyelvtankönyvekben hangtörvényekként szerepelnek, de a leírásukban nincs lényeges eltérés az 1895-ös állapothoz képest. A mai nyelvtanokban is ritkaság, hogy a hangmagasságot, hangsúlyt, szakaszokat, hanglejtést részletesen tanítanák, még kevésbé a szólamokat és a mondatfonetikát. Talán csak az a különös a mai olvasónak, hogy a magánhangzók illeszkedése a fejezet végére került, ma ugyanis a hangtörvények között a mássalhangzótörvényekkel közös fejezetben szokott szerepelni.

A második szakasz anyaga (A magyar nyelv hangalakjának története) manapság már nem szerepel a közoktatás könyveiben, bonyolultságánál fogva a felsőoktatásba került. A történeti szemléleten túl a szerző alkalmazza a szociolingvisztikai, pszicholingvisztikai, fiziológiai megközelítést, kifejti, hogy a hangok csakis a szavakban és szólamokban léteznek, és csak velük együtt, bennük képesek változni. A sokoldalú megközelítést mutatják a következő kulcsszavak: öntudatlan utánzás, alkalmazkodás, asszimiláció, disszimiláció, takarékosság, kölcsönös „megérthetés” (kommunikáció) elve stb. Bár minden megállapításával nem érthetünk egyet („a nyelv életében minden változás öntudatlanul történik”), de ezek a sorok is árulkodnak valamiről: Balassa és Simonyi ellenezték a nyelv életébe történő tudatos beavatkozást, többek között a nyelvújítást is.

Későbbi műveikben fontos kérdés volt a nyelvhelyesség, nyelvművelés is. Legfeltűnőbb tulajdonsága Balassa leírásának a kapcsolatok keresése a nyelvi jelenségek között, az ok-okozati viszonyok. A korszak nyelvtudományára jellemző megjegyzést rejt el zárójelben a fejezet utolsó oldalán: "hisz a nyelvtudomány csakis a nyelvek életének multját vizsgálhatja". Megkülönbözteti a hangtörvények két fajtáját, és megállapítja, hogy a hangváltozások nem kivétel nélküliek, hanem szabályszerűek (pl. vala-volt, halott-holt).

A magyar nyelv hangalakjának története elméleti bevezetése után az első fejezetben Az egyes hangok története következik. Kizárólag az eredeti magyar szavakban előforduló hangokat vizsgálja szó elején, szó belsejében és szó végén. Az alaposságot jól mutatja, hogy pl. az é hangnak körülbelül 11 oldalt szentel, és ugyanígy jár el a többi hosszú és rövid magánhangzó esetében. Külön fejezetet szán a tővégi magánhangzók változásának, hiszen pl. a tővéghangzók eltűnése nyelvünkből jelentősen megváltoztatta beszédünk hangzását: a két nyílt szótagos törvény (pl. utu-út) eltűnése a nyelvből, a diftongusok (kettőshangzók) története, amelyek csak némely nyelvjárásban maradtak meg. A szerző felhívja a figyelmet a ma is rokon hangok kapcsolatára: u-ü, ú-ű, í-é stb.

A mássalhangzók története a magánhangzókéhoz hasonló terjedelemmel és alapossággal szerepel a kötetben. A Balassa által említett "elveszett mássalhangzók" közül legismertebb ma is az ly, amely valaha önálló hang volt (lágy l), manapság viszont csak "bosszantó" helyesírási "lelet". Vagy említhetjük még a j zöngétlen párját is pl. a lopj vagy a rakjunk szavakban.

Külön fejezetet kap a jövevényszavak hangalakjának változása. Mint ismeretes, nyelvünk nem kedveli a mássalhangzó-torlódást, különösen nem szavak elején, így feloldja az ilyen jellegű alakokat. Így lesz a szláv sluga szóból a magyarban szolga, vagy a latin klastromból kolostor.

A hangok összefüggésének története című fejezet rövidebb, de finnugor összehasonlító példákat is tartalmaz: a hangrendi illeszkedés felfedezhető a finn nyelvben is, bár ott nem a teljes szóalakhoz, hanem csak az utolsó szótaghoz alkalmazkodik a toldalék (tappihin, talohan stb.), de azt is észreveszi, hogy kevés a példa más finnugor nyelvekben.

Balassa József Függelékkel zárja a Hangtant, amelyben megemlíti a székely rovásírást, de több figyelmet szentel a latin betűs írásnak, a nyelvemlékeknek, valamint a magyar helyesírás fejlődésének. Ez az utóbbi téma is aktuális volt Balassa és Simonyi korában, ők maguk is küzdöttek a helyesírás egységesítéséért. Hogy mennyire fontos kérdés volt ez akkoriban, azt mutatja a reprint kötet eredeti írásképe is: feltűnő a címek után a pont alkalmazása, minden szavának nagy kezdőbetűvel kezdése, az aki két elemének különírása (a ki), a c következetesen cz a közszókban is stb.

Egy hasonmás oldal a 2020-as kiadásból

Simonyi Zsigmond Alaktana a 211. oldalon kezdődik. A cím értelmezése máig alig változott: szótövek, összetett szavak, szóképzés, szóragozás. A napjainkban használatos elnevezések közül hiányzik a jelek kategóriája, az alanyi ragozás Simonyi nyelvtana óta új nevet kapott, általános ragozásnak nevezik, és a birtokos személyjelezés is még személyragozás néven szerepel, az előhangzó nála még általában kötőhangzó, de így volt ez még a múlt század 60-as éveinek nyelvtankönyveiben is. Mindezek ellenére lényegi különbség nincs a mai nyelvtanok és Simonyi alaktani felfogása között. A konkrét példákban, részletekben viszont találhatunk meghökkentő eltéréseket leginkább a történeti szemlélet miatt. Amennyiben a határozói jelentés még felismerhető bennük, akkor az igekötős igéket összetett szóként kezeli (átmegy, kiszór, elhalaszt; agyonüt, szembeszáll, végbemegy stb.). Helyteleníti az igei utótagú összetételeket, ha az előtagjuk nem határozó: árverez, gondvisel, kárpótol, képvisel stb. Manapság az ilyen típusú összetételek egyre jobban terjednek nyelvünkben, nyelvművelőink már nem ostorozzák őket olyan mértékben. Hasonlóképpen járnak a jelöletlen szóösszetételek (kárvallott, bajvívó, tiszteletteljes, életképes, munkaképes, fekhely, látcső stb.), amelyeket Simonyi egyszerűen hibásnak nevez.

A történeti szemlélet indokolja azt is, hogy a szóképzés rendszerében feltűnnek nagy számban ma már nem használt, jórészt ismeretlen vagy nagyon ritka képzők: kacaj, zsivaj, robaj stb. A képzők eredetének magyarázatához a szerző felhasználja a finnugor nyelvek képzőit, valamint a régi nyelvemlékekben megtalálható képzőket és a nyelvészkollégák kutatásait is. Ebben a fejezetben már feltűnik az előhang szakkifejezés is: toldalék, töltelék stb. A képzők csoportosítása nagyjából megegyezik a mai tipizálással, Simonyi is szófajokhoz rendeli őket, így vannak igéből igét, névszóból igét alkotó képzők stb.

Az igenevek külön fejezetet kapnak, a folyamatos melléknévi igenév -ó/-ő képzőjét diftongusból vezeti le, a beállóét (-andó/-endő) az -and/-end képzős beálló (jövő idejű) igealak -ó/-ő képzős származékából (hajlandó, kelendő stb.). A -t/-tt képzős befejezett melléknévi igenevet a mai nyelv az ige múlt idejével kapcsolja össze, Simonyi viszont inkább az -at/-et képzőből származtatja. Feltűnnek az elemzésében a latin terminus technikusok, az infinitivus (főnévi igenév) -ni képzőjét elsősorban az archaikus nyelvjárások példáival szemlélteti, és bemutatja a hangrend szerinti illeszkedését is: ennyi (= enni), tunnya (= tudni) stb. A kicsinyítő képzők ma is közismertek, bár vannak köztük elég ritkák, de a nagyító képzővel már csak elvétve találkozhatunk (ripők, csimbók stb.) A mai olvasó számára meglepő, hogy a fokozás képzőiről beszél a szerző, amikor az alapfokot, középfokot és a felsőfokot tárgyalja. Levonhatjuk a következtetést, hogy a képzők (általában a toldalékok) csoportosítása Simonyinál a jelentés alapján történik.

Az igeragozás típusai között találkozhatunk az alanyi és a tárgyas igeragokkal, az ikes és iktelen ragozással, ugyanakkor megállapítja: a helyesírási problémát okozó (iszsza, lássuk stb.) s, sz, z végű igék esetében a j-vel kezdődő toldalékok következménye a "tárgyas alakok összezavarása az imperativussal". Mai nyelvtanainkból általában kimarad az egyszerű jövő idő a már említett -and/-end toldalékkal, valamint az összetett igealakok legtöbbje (írt vala, írt legyen), Simonyi viszont az összetett igealakok legfontosabbjai között említi őket, hiszen a 19. században az irodalom nyelvében még bőségesen találkozhatunk velük. Az Alaktan végére kerültek a névszói toldalékok, a határozóragok, közöttük a tárgy ragja is, valamint a birtokos személyragok. A toldalékok eredetét a finnugor vagy ugor együttélés korából magyarázza, és a palóc nyelvjárásban megmaradt -nott/-nól/ -ni is benne marad a rendszerben. A birtokos személyragokat ugyanúgy egyenként tárgyalja, mint az összes eddigi toldalékot, magyarázza a toldalékok alakváltozatait.

A terjedelmes munkában való eligazodást a kötet végén található szómutató, a tartalomjegyzék és a rövidítések (a szakirodalmi utalások megjelölésére a mai napig ezeket a rövidítéseket használják a szótárak, a szakkönyvek és a folyóiratok) jegyzéke segíti. Az eredeti első kiadás utolsó lapján reklámnak is került hely: A magyar nyelv 1—2. (Simonyi Zsigmond), Nyelvemlékeink (Zolnai Gyula), A magyar nyelvjárások (Balassa József) Magyar Nyelvtörténeti Szótár (Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond), Magyar Tájszótár (Szinnyei József).

Szinnyei József: Magyar Tájszótár

A reprint kiadás utolsó lapjai más betűtípussal készültek azt hangsúlyozva, hogy nem tartoznak az eredeti műhöz. Aki először veszi kezébe ezt a kötetet, annak azt javaslom, hogy kezdje az olvasást az Utószóval, amelyben megismerhetjük Simonyi Zsigmond életrajzát, a Tüzetes magyar nyelvtan néhány jellemzőjét, Simonyi Zsigmond fő műveinek címét, a róla szóló legfontosabb irodalom jegyzékét, valamint a TINTA Könyvkiadónál megjelent Simonyi-műveket. Az utolsó oldalon a Tinta Könyvkiadó a Mesterművek sorozatára hívja fel a figyelmet. A sorozatot Kiss Gábor szerkeszti, és a Tüzetes magyar nyelvtan a sorozatnak XVII. köteteként jelent meg. A 2020-as reprint kiadásnak új címlapja van, de mintegy bekeretezve a külső borítón megtalálható az 1895-ös kiadás eredeti címlapjának fotója is. Temesi Viola munkája jelzi, hogy a kiadó a reprint kiadással tiszteleg a nagy nyelvészelőd előtt.

A 2020-as reprint kiadás borítója

Simonyi történeti nyelvtanának első kötete nem jut tovább az alaktanon, de a "hiányzó" kategóriákkal is foglalkozott más műveiben. Ebből a szempontból kiemelkedő A magyar nyelv (1889) című kétkötetes munkája, amelynek első kötetében összefoglalja a korában bizonyítottnak tartott elméleteket a magyar nyelvvel kapcsolatban (nyelvrokonság, a magyar nyelv története a nyelvújítás koráig). A második kötet címe kiegészítést is kapott (A magyar nyelvnek szerkezete), de jórészt itt is hangtannal, alaktannal és szófejtéssel foglalkozik. Újdonság a jelentéstani fejezet, amelyben stilisztikai fogalmakat szemléltet (metaforák, metonímiák) a jelentésváltozásokon keresztül.

A mondattan a kötet végére kerül, és bár a kiindulópont itt is történeti, azokkal a szakkifejezésekkel találkozhatunk, mint napjaink iskolai tankönyveiben: szófajok és mondatrészek, a határozók háromirányúsága és fajtái. A határozók legtöbbjét elvontnak tartja, és külön foglalkozik az állandó határozókkal vagy vonzatokkal, amelyeknek állandóságát vitatja, hiszen jó részük nem kötelező, hanem "relatív" (fakultatív). Itt sem maradnak el a történelmi példák. A mondatfajták egy rövid, záró fejezetet kapnak: egyszerű mondat, mellérendelő és alárendelő összetett mondatok, jellemző kötőszók. A szórend is a mondattanba került néhány példával és mondatfonetikai eszközökkel szemléltetve. Simonyinak a mondattanról értekező egyéb munkái: A jelzők mondattana (1913), A magyar kötőszók, egyúttal az összetett mondat elmélete (MTA Marczibányi-díjjal jutalmazott pályamunka 1881–1883). Bár Simonyi Zsigmond foglalkozott mondattannal is, de egy tényleges, összefoglaló történeti mondattanra 1957-ig kellett várni, Berrár Jolán Magyar történeti mondattana akkor jelent meg az ELTE Egyetemi magyar nyelvészeti füzetek sorozatában.

Megállapíthatjuk, hogy Simonyi hatalmas munkát végzett a Tüzetes magyar nyelvtan megalkotásával, és bár azóta jelentősen megváltozott a nyelvkutatás módszertana, hiányzó kategóriákkal egészült ki a nyelv leírása (szószerkezetek, szövegtan), és noha ezek a változtatások logikusak, érvekkel igazolhatóak, mégis lényegtelennek tartom őket (pl. melléknév fokozásának képzőjéből jelek lettek, a birtokos személyjelekről "kiderült", hogy személyjelek).

Bennem mindig felvetődik a kérdés: ha valamit túlhaladott az idő, miért volt rá szükség, hogy újra megjelentessék? Ki és miért kíváncsi egy "elavult" kategóriákkal dolgozó, régi helyesírású magyar nyelvtanra? S ha már kiadták, miért nem módosították maira a helyesírását? Miért nem írta meg az elmúlt 135 év alatt valaki a hiányzó fejezeteket? Remélhetőleg benne van a válasz a recenziómban. Tudósoknak, egyetemistáknak nagyon hasznos, de a csak kíváncsiaknak sem utolsó, tele van érdekességekkel. Balassa József szerint "új életerővel látja el a magyar nyelvtudományt; évtizedeken át fog a vizsgálódás anyagául és eszközéül szolgálni”.

Ráadásul a mai napig forrása a közoktatási nyelvtankönyvek anyagának. Ennek a nyelvtannak az alapján született meg az első "Kis magyar nyelvtan" Balassa József tollából, amely a helyesírásra összpontosít, majd a sok kiadást megért újabb Kis magyar nyelvtan, Rácz Endre és Takács Etel munkája. Hogy mennyire szükség van egy könnyen érthető, igaz, nem történeti, hanem leíró, általános- és középiskolákban is alkalmazható magyar nyelvtan megírására, azt jelzi, hogy időről időre jelennek meg az új kutatási eredményekkel bővített, de közérthető magyar nyelvtanok, mert "Nemcsak munka, hanem gyönyörűség is ilyen nyelvvel foglalkozni." (Simonyi Zsigmond)

Emléktábla Veszprémben, Simonyi Zsigmond szülőházán

A Magyar Nyelvtudományi Társaság tisztelete jeléül a 2019/2020-as tanévben 23. alkalommal rendezte meg a Simonyi Zsigmond Kárpát-medencei helyesírási versenyt, veszprémi szülőházában múzeumot hoztak létre, emlékkötetek, cikkek jelennek meg, rendezvényeket szervez a szakma, hogy az emlékezet megőrizze nevét.

Veszprém, Kossuth utca 7. - Simonyi Zsigmond szülőháza

Befejezésül idézzük az Utószó néhány mondatát Simonyi Zsigmondról:

"Négy évtizeden át a magyar nyelvészek új nemzedékeit nevelte fel, emellett mint tudós is maradandó értékeket alkotott. Munkássága szinte a nyelvtudomány részére kiterjedt. Jelentősek a magyar határozókról, kötőszókról, jelzőkről írt tanulmányai. Megteremtette az összehasonlító mondattant. A nyelvtudomány eredményeit az iskolai nyelvtanokban népszerűsítette. Foglalkozott a nyelvhelyesség kérdéseivel. 1903-ban a vallás- és közoktatásügyi miniszter megbízásából elkészítette az új iskolai helyesírást, amelyet csaknem az egész irodalmi élet is elfogadott."

Gaál Edit