A magyar nyelv a sumerből származik?

tbe_0583.jpgTótfalusi István (1936–2020)

83 éves korában elhunyt Tótfalusi István, József Attila- és Füst Milán- és Arany Penna díjas író, költő, nyelvész, műfordító, a Tinta Könyvkiadó szerzője. Rá emlékezve bocsátjuk közre az alábbi részletet 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről című könyvéből.

Délibábos nyelvészetünkben, amelyről már szó esett nyelvünk állítólagos ősisége kapcsán, a tizenkilencedik század végén a turáni eszme vette át a rege szerepét, amely szerint a magyarság őshazája Turán, a Perzsiától északra, a Kaszpi-tótól keletre fekvő vidék, és mi ennek a népei, úgymint a szkíták, perzsák, avarok, párthusok közül valók vagyunk. A turanizmus politikailag retrográd irányzat volt, a modern nyugati eszmék, a liberalizmus, modernizmus és a szocializmus elutasításán alapult, és főleg a két háború közti időben fertőzte meg a reakciós közgondolkozást. Nyelvi kötődést eredetileg nem nagyon hirdetett, csak a finnugor eredetet utasította el, de nem nyelvi, hanem merőben faji alapon. A huszadik század elején aztán hozzánk is elért a hír, hogy a tudomány világában, mint majd alább meglátjuk, szóba került a sumer és a magyar nyelv esetleges összefüggése. Egyre több hazai amatőr próbálkozás jelent meg ennek a kapcsolatnak az igazolására; a turáni színezetű felfogás határozottan kedvezett ennek az irányzatnak, hisz földrajzi alapon a sumert is be lehetett suvasztani a turáni táborba. A sumer-magyar nyelvrokonságot hirdetők közül az 1956-os forradalom után sokan emigráltak, mert idehaza végképp reménytelennek látták „munkásságuknak” az elismertetését. Ezek a megszállott dilettánsok Európa egy-két országában, valamint Argentínában és Ausztráliában megtelepedve többé-kevésbé összehangolt „tudományos” tevékenységbe kezdtek. Buenos Airesben ma is működik a Sumer–Magyar Tudományos Társaság. Többüknek sikerült valamelyik obskúrus egyetemen professzori címet szereznie, hogy ilyen ranggal fedezve publikálják műveiket. Eme idegenbe szakadt délibábosok közt Badiny Jós Ferenc tett szert a legnagyobb hírnévre, bár a hírhedtség illőbb szó lenne rá. Ő Argentínában működött, számos nemzetközi kongresszuson megfordult sumer–magyar előadásaival, de komoly figyelmet nem sikerült keltenie, mígnem egy vaskos könyvben azt nem próbálta bizonyítani, hogy Jézus nem holmi kóbor zsidó prédikátor volt, hanem párthus herceg, egyenest a nagy Nimród király leszármazottja. Ezután a Vatikánt megbélyegezte mint „a judaizmus fellegvárát”, és megalapította a Független Magyar Egyházat; ennek híveit nem egyházközségekbe, hanem „végvárakba” tömörítette. Eszmevilágának tehát a nyelvi bolondérián kívül a vallási hóbort a centruma, amely csöppet sem leplezett antiszemitizmuson alapszik. Egy másik sumero-hungarológus, Bobula Ida, aki Kaliforniában telepedett le, valamivel komolyabb kutató volt. A sumer régészettel és irodalommal is foglalkozott, de a kellő nyelvi felkészültsége neki is hiányzott hozzá, hogy a sumer–magyar összevetésekben valami szakszerűt produkáljon.

44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkrőlTótfalusi István: 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről

De vajon miért lettek ennyire vonzó ősök ezek a sumerek?

A sumer volt az első név szerint ismert nép, amely virágzó civilizációt teremtett Mezopotámiában. Ők vezették be az öntözéses földművelést, fejlett államigazgatásuk volt, felfedezték a matematikát, a csillagászatot és az ékírást; pazar irodalmuk csúcsteljesítménye a Gilgames-eposz. Ám a nép, amely a sumer nyelvet vagy ezer évig beszélte, egy idő után mintha eltűnt volna; talán egy uralomváltás következtében felszívódott az utódbirodalom, Akkád népében. A nyelv azonban még hosszú ideig nem tűnt el, egy fél évezredig használták a diplomácia, a közigazgatás, az irodalom és a vallási szertartások nyelveként a Folyamköz országaiban, némileg úgy, ahogy a művelt latint a római birodalom bukása után.

A sumerek nyelvét lényegében már a tizenkilencedik században megfejtették, de a későbbi ásatások leleteinek a tanulmányozása révén a huszadik században sokkal alaposabb ismereteket sikerült nyerni róla. Megállapították, hogy nem a sémi családhoz tartozott, mint az utódbirodalmak, Akkád, Assur és Babilon nyelve; az eredetéről semmit sem sikerült kideríteni, és leszármazottjára sem akadtak. Sem utódja, sem boldog őse.

Típusa szerint a sumer agglutináló, azaz esetragokat használ, a többes szám jelét a szótő és a ragok közé teszi. Ez a vonás, amely persze csak tipológiai, nem pedig genetikus, vagyis a származással kapcsolatos, az altáji és az uráli mellett egy sor más nyelvet is jellemez. Komoly nyelvtudósok sokáig igyekeztek a sumerrel rokonítható nyelvet találni, nyelvek tucatjaival próbálkoztak, főleg az altáji és az uráli nyelvekkel, köztük persze a magyarral is, de végül feladták az ilyen próbálkozásokat.

És ettől kaptak vérszemet a magyar délibábkergetők. Őket aztán nem feszélyezte, hogy a tudományos nyelvhasonlítás módszerei kudarcot vallottak. Az igazi fegyverük amúgy is a zabolátlan fantáziájuk. Kijelentették, hogy a magyar az egyetlen és egyenes ági örököse a világ legelső ismert kultúr­népének.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9/91/Sumerian_26th_c_Adab.jpgÉkírásos tábla (forrás: Wikipédia)

A bizonyítás szavak összevetésével folyt: Szeb>szép. Bugin>butykos. Ara>arany. Aszu>asszony. Gada>gatya. Tanulságos olvasmány Szelényi Imre atya opusza 1964-ből. Egy ékiratos táblán ezt találta: Ma attaunu aduk abbul akkur inu saisiti. Kapásból tolmácsolta magyarul: ’Ma attakot adok abból, akkor hamu sárlét’. Hogy ennek semmi értelme, és hogy az attak francia szó, amely a németen át jött a magyar katonai nyelvbe, az nem aggasztotta Szelényi atyát. Felsorolt egy rakás mezopotámiai helynevet, és mit tesz Isten, mindről kiderült, hogy magyarok. A sumerek, akik hajdan a Kárpát-medencében éltek, hagyományozták ránk őket! Lássuk hát: Arpadua>Árpád, Kalaha>Kaláka, Ka-Shi>Kassa, Rab-Uda>Buda, Ma-Resi>Maros, Pulluporus>Poros-Pul. Ő fejtette meg Nimród ősi magyar nevét is: Nemrót. És hogy miért? Mert őt Noé NEM RÓTta meg, ellentétben illetlen fiával, Kámmal. Itt a derék kutató már Horvát István-i magasságokba emelkedett!

Azért akadtak nála dörzsöltebb dilettánsok is. Ők például olyan szavakat is bevetnek, amelyekről a A magyar nyelv történeti etimológiai szótára (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967–1984.) megemlíti, hogy (valószínűleg) sumer eredetűek. Ezek vándorszavak sok keleti nyelvben, és jórészt gyanítható, hogy nem is sumer, hanem akkád a pedigréjük. Két-három más nyelv (arámi, héber, arab vagy görög) közvetítésével jutottak a mai európai nyelvekbe, s onnan egy-két további lépcsőn a magyarba, például könyv, alkohol, cseresznye, gipsz, kömény, nafta. Ezek aligha mondhatók fontos szavaknak. És ha azok volnának is, a szavak nem ennyire zegzugos úton szoktak eljutni az alapnyelvből az utódnyelvekbe. Ilyen bizonyítékokat használva sokkal több joggal hirdethetnénk, hogy az ókori görögöktől örököltük nyelvünket. Ám az igazi baj a sumer-hungarológusokkal nem is ez, hanem hogy fogalmuk sincs a nyelvi összehasonlítás négy alapszabályáról. Melyek is ezek?

  1. A nyelvek történeti változásainak figyelembe vétele.
  2. A nyelvi szerkezetek lényegi azonossága.
  3. Az alapszókincs jelentős mértékű egyezése.
  4. A hangváltozások szabályszerűsége.

Az első azt írja elő, hogy a vizsgált nyelveket a megismerhető legkorábbi állapotukban kell összevetni. Ez a mi sumerológusainktól legalább annyit megkívánna, hogy magyar példáikban mellőzzék a nyelvújítási szavakat, a belső keletkezésű hangfestő szavakat, és természetesen az idegenből kölcsönzött szavakat, vagyis mindazokat, amelyek a két nyelv feltételezett közös életében (ötezer évvel ezelőtt!) még nem létezhettek. Így hát azonnal elesik a gada>gatya, bugin>butykos, attakut>attakot és sok hasonló összevetés.

nyelvi szerkezetek azonossága a mi esetünkben kimerül a névszóragozás témájával. Ennél sokkal több közös elem fűzhetne minket a törökhöz és egész rokonságához, ám az idők során kiderült, hogy még az a jóval több is kevés magában a nyelvrokonsághoz.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/2/2a/Archives_temple_Bau_Louvre_AO13322.jpg/800px-Archives_temple_Bau_Louvre_AO13322.jpg
Ékírásos tábla körülbelül i. e. 2350-ből (forrás: Wikipédia)

Az alapszókincs jelentős mértékű egyezését sumerológusainknak nem sikerült bebizonyítaniuk. Az a gyanúm, hogy nem is nagyon törekedtek rá, már ha egyáltalán ismerik ennek a fontosságát. Összevetéseikben semmi rendszerességnek nincs nyoma. Munkamódszerük alighanem az, hogy sorra veszik a szakkönyvekből kibogarászott sumer szavakat, és azokhoz kotornak össze hasonló hangzású magyarokat, amelyeknek a jelentését több-kevesebb erőszakkal passzítani tudják ezekéhez.

szabályos hangmegfelelés kritériuma sejthetőleg még ennyire sem izgatja őket. Mivel a finnugor nyelvhasonlítás, és persze minden más szakszerű hasonlítás jórészt ezzel operál, ők csakis zsigerileg irtózhatnak tőle.

Kizárólag a szavak mai formájára támaszkodnak, fittyet hányva arra az ötezer évnyi távolságra. Pedig milyen meghökkentő változáson ment át sok francia szó pusztán ezer év alatt a latinhoz képest! Aqua>eau, oculus>oeil, capelli >cheveux, ’víz, szem, haj’, kiejtve [ó, öj, sövő]! Mi történhet háromezer, sőt ötezer év alatt! Ilyenkor minél nagyobb a hasonlóság két példa közt, annál inkább gyanakodnunk kell, hogy inkább kölcsönzésről vagy véletlen egybeesésről van szó.

A sumernak egy igazi magyar szakértője, Komoróczy Géza azt is kimutatta, hogy e katedrával és címekkel ékesített „nyelvészek” roppant keveset tudnak magáról a sumer nyelvről, a sumer és az akkád adatokat állandóan összekeverik, és hírből sem ismerik az ékírásos szövegek tudományos átírásának a szabályait. „Bizonyító erejű” összevetéseiket gyakran sosem létezett szóalakokból vezetik le, egyesek pedig a hamisítástól sem riadnak vissza.