Az interjút Daniss Győző készítette.

A tíz magyar nyelvjárás közül hetet itthon és hét országszomszédunk velünk határos területein beszélnek. Három romániai magyar nyelvjárásterületnek nincs földrajzi kapcsolata hazánkkal. Az ott lakók már jó ideje – kolozsvári professzor beszélgetőtársunk, Péntek János kifejezésével – nem az „országhazában”, hanem „nyelvhazában” élnek. És beszélik vagy legalábbis ismerik a mezőségi, a székely vagy a moldvai csángó nyelvjárást.

– A régmúltról szólva a nyelvtudomány eddigi felismeréseihez, megállapításaihoz legföljebb annyit tennék hozzá: kiterjedtebbnek vélem az akkori két- és többnyelvűséget, mert ez a migrálással, nomadizálással velejárt. Úgy látom továbbá, hogy a változásvizsgálat még mindig nincs kellőképpen tekintettel a területi és társadalmi változatokra, és gyakran megfeledkezünk az areális nyelvészetnek a dunai nyelvszövetségre vonatkozó fontos megállapításairól.

Az ezredéves magyar nyelvi konvergenciával párhuzamosan – ami nyelvközösségünk belső kapcsolatait erősítette, az egység felé vitte – Kelet-közép- és Délkelet-Európában a latin hatása és mintája, valamint a helyi nyelvi és kulturális kölcsönhatások, kölcsönzések a nagyobb térség eltérő típusú és eredetű nyelveit is közelítették egymáshoz, és közelítették a közös európai kultúrához. Erről megfeledkezünk például akkor, amikor – a múltban és a mai nyelvi folyamatokban is – hajlamosak vagyunk csak a magyar nyelvet ért külső hatásokat látni, és nemigen figyelünk arra, hogy milyen hatással volt a mi nyelvünk és kultúránk a környező nyelvekre.

Erdélyről a korai időszakra vonatkozóan megjegyezném, hogy a székely kérdésben a történészek és a nyelvészek véleménye továbbra is eltér egymástól. A XX. század végére a nyelvföldrajz újabb és újabb tényekkel erősítette meg a nyelvészek álláspontját. Világossá vált, hogy a nyelvjárások, de a népi kultúra tekintetében is tarthatatlan az a XIX. századi romantikus szemlélet, hogy mindaz, ami archaikus volt Erdélyben, az a székelyekhez kapcsolódik. A nyelvi tények és a népi kultúra újabban feltárt elemei arra utalnak, hogy Erdély legarchaikusabb nyelvi régiója az, amit ma mezőséginek nevezünk. És az ottani, mára jórészt szórványokká foszlott nyelvjárásból szakadt ki a moldvai magyar archaikusabb, nem székely része, és annak peremszigetei maradtak fenn a dél-erdélyi Lozsádon és környékén vagy a nyugati peremen, a Fekete-Körös völgyében. Azzal pedig csak nagyon óvatosan hozakodom elő, hogy amennyiben igazolható alapja volna a kettős honfoglalásnak, én azt sem a székelyekkel, hanem a mezőségiekkel kapcsolnám össze.

Péntek János

– Mi történt a magyar nyelvvel a középmagyar korszaknak mondott negyed évezredben, a mohácsi vész és a hazai felvilágosodás kezdőpontjának tartott 1772 között?

– A középkori Magyarország 1526-ban megszűnt, a század közepén pedig három részre szakadt. A három országrészben egymástól teljesen eltérővé váltak a helyi nyelvi közösségek körülményei. A menekülések és betelepítések következtében többnyire drasztikusan csökkentek az arányaik, idegenné váltak a nyelvi környezeteik. Eközben azonban a könyvnyomtatással, a fordításokkal, a szótárakkal, a tudományos és szépirodalmi művekkel egyre inkább előre halad az egységes nyelvváltozat, az irodalmi nyelv kialakulása. Paradoxálisan: a nyelvi közösségek helyzetében divergens, a nyelv életében konvergens folyamatok indultak el. Szétesett az „országhaza”, és épülni kezdett a „nyelvhaza”. Nem hallgatható el, hogy ennek az előremutató nyelvi folyamatnak a színhelye elsődlegesen Erdély volt, a dominánsan protestáns erdélyi fejedelemség, amelynek – annak fénykorában – gyakorlatilag hivatalos nyelve volt a magyar.

A XVIII. század magyar nyelvi folyamatainak megítélésében bizonyos zavart okoz, hogy a korszakhatárok – egyébként konvencionális – megjelölésében keverednek a nyelv történetének és a nyelvközösség életének nagy fordulópontjai.

A középmagyar kor utolsó évszázadában a nyelv előremutató változása megtorpant. A magyar nyelv és a magyarnyelvűség sötét időszaka következett el. Teleki József 1816-ban úgy látta – ő még közelebbről ismerte az előző század történéseit –, hogy az előző század fordulója, a XVII. század vége, XVIII. század kezdete egyaránt jelentős változást hozott mind a nyelvközösség, mind a nyelv helyzetében. Magyarországnak és Erdélynek, a két magyar hazának a különálló tartományként való betagolása a Habsburg Birodalomba nyelvileg megerősítette a latint, és elindította a németesítést – ezzel pedig egyre inkább háttérbe szorította a magyart. Az előbbi a rekatolizációval, a másik pedig – különösen a század közepétől – Mária Teréziának azzal a szándékával függött össze, hogy a birodalomban a németet tegye a birodalom közös, hivatalos nyelvévé. Elsősorban a magyar nyelvnek ez a fenyegető háttérbe szorítása indította el a XVIII. század utolsó harmadának nyelvi törekvéseit. A királynő szándéka Magyarországot, a magyar nyelvterület nyugati felét közvetlenebbül érintette, a főurak és az értelmiségiek előbb kétnyelvűek lettek, a gyermekeik pedig már német anyanyelvűek. Erdély sokkal inkább megőrizte magyarnyelvűségét. Csokonai Vitéz Mihálynak egy 1798-ban Aranka Györgyhöz, az Erdélyi Magyar Nyelvművelő Társaság titkárához írott leveléből arra lehet következtetni, hogy a kortársak Erdélyben látták a reményt a magyar nyelv megőrzésére: „Boldog vagy óh kisded Erdély! bár a csinos Európának legvégsőbb széllein fekszel is, boldog vagy; és te fogod bé a legutolsó Magyarnak szemeit, mikor mi már Oesterreicherek leszünk...”. Egy 1816-os utazásáról Kazinczy is leírja az Erdélyi levelekben: vendéglátói három alkalommal is meglepődtek azon, hogy egy magyarországi tanult ember tud beszélni magyarul.

Ennél is nagyobb és szintén kedvezőtlen változásokat hozott a XVIII. század a nyelvközösség életében. A század második évtizedétől megkezdődött a török kiűzése után pusztán maradt területek betelepítése. A földesúri birtokoknak munkaerőre volt szükségük. A nyelv és a nemzetiség ebből a szempontból lényegtelen volt. A bécsi stratégia azonban ezt is összekapcsolta a rekatolizációval és a németesítéssel. A betelepítetteknek lehetőleg katolikusnak és németnek kellett lenniük vagy legalábbis nem magyarnak. Lényegében ez a stratégia alakította ki a Kárpát-medence mai nyelvi és etnikai összetételét. Némi túlzással: talán ez alapozta meg Trianont.

A törökvilág megszűnése a történeti Erdélyt is kedvezőtlenül érintette. Nagyon sok jobbágy szökött át a felszabadult vidékekre, és a helyükre meg a korábbi háborús időszakban egyébként is elapadt falvak lakosságának pótlására a birtokok urai románokat telepítettek. Ráadásul – főképpen 1764, a császári-királyi csapatok több száz halállal járó madéfalvi vérengzése után – elindult a magyarok exodusa Székelyföldről kelet felé, Moldvába, majd onnan egy csoportjuké Bukovinába. Így a szászok német népcsoportként még biztosabbnak érezhették korábban is szilárd autonóm státuszukat.

– A nyelvtörténetben újmagyar kornak nevezett – 1772 és 1920 közötti – időszak fejleményeiből mai szemmel mely mozzanatokat látjuk a legfontosabbaknak?

– Ez a másfél évszázad a magyar nyelv kiteljesedésének és felemelkedésének töretlen időszaka. A századforduló körüli évtizedekben a Kazinczy nevével és működésével fémjelzett nyelvújítás „tökéletesíti” nyelvünket, az 1825-ben létrehozott a Magyar Tudományos Akadémia – kezdeti éveiben: Magyar Tudós Társaság – a szabályzatában is vállalt kötelezettségének megfelelően látja el a kodifikálás intézményes feladatát és a szaknyelvek, a szak- és tudományos terminológiák megteremtését. A reformkor nemzeti törekvései a nyelvre is kiterjednek: a nemzet nem lehet meg nemzeti nyelv nélkül.

A nyelvújítás hatása a moldvai magyarok kivételével az egész nyelvterületre kiterjedt. De például az erdélyiek nem annyira a nyelvújítók szócsinálását követték. Ők ezt az erdélyi régi nyelvi és regionális nyelvi tartalékok ismeretében feleslegesnek tartották. Aranka György társasága inkább a nyelv egységesítését tekintette feladatának. Az erdélyi kötődésű Teleki József 1816-ban megírta a nyelvújítás addigi vitáinak és eredményeinek szintézisét. Róla méltánytalanul feledkeznek meg azok, akik a nyelvújítással foglalkoznak, és többnyire azok is, akik az Akadémia történetét írják. Pedig ő az, aki később akadémiai elnökként és az akadémiai szabályzat megfogalmazójaként a nyelvi jövő alakításában is közvetlen szerepet vállalhatott. A Tudós Társaság és az Akadémia tagságában is kiterjedt az egész magyar nyelvterületre: ekkor még nem magyarországi, hanem magyar volt. Teleki akadémiai működését ismerve biztosra vehető, hogy neki nemcsak a magyar nyelv kiteljesítésében volt szerepe, hanem felemelkedésében is, abban, hogy az 1844-es országgyűlés véget vetett a magyar nyelv alárendelt jogi státuszának, és hivatalossá tette azt Magyarországon.

A nyelvi egységesülésnek a nyelvközösséget is érintő, alapvetően kedvező folyamatát erősítette 1848–1849, majd 1867. Például megszűnt Erdély közjogi különállása.

– Mi történt ebben a korban a nemzetiségi nyelvekkel?

– A felvilágosodás, a nemzeti ébredés nem csak a magyart érintette. Hasonló folyamatok játszódtak le a szomszédos népek nyelvében, kultúrájában is. Például a románok akkor fedezték fel latin gyökereiket. Az ő nyelvújításukra a kezdeti időszakban a relatinizálás a jellemző – miután korábban a román nyelv évszázadokon át szlavizálódott –, később főleg francia neologizmusokkal bővítették, intellektualizálták a nyelvüket.

Mindeközben a nyelvhatáron kétnyelvű közösségek éltek, az érintkező nyelvek hatottak egymásra – a magyar is jelentős mértékben minden környező nyelvre. A nyelvcsere és az asszimiláció állandó folyamat volt. Ma már nehéz volna megmondani, hogy ezek a jórészt természetes folyamatok melyik nyelvnek milyen mértékben okoztak jelentős veszteséget vagy szereztek jelentős nyereséget. Az kétségtelen, hogy a magyar hivatalossá tételével 1867 után a korabeli Magyarországon – Erdélyben is – minden más nyelv jogilag alárendelt helyzetbe került.

Ebben az időszakban magyar nyelvűvé vált és a korábbi jobbágyi állapotából felszabadult falusi lakosságra is kiterjedt a magyar nyelvű oktatás. Kialakultak a tudományok anyanyelvi regiszterei, másodikként Kolozsváron is létrejött a magyarul oktató egyetem. Az Akadémia irányította nyelvi kodifikáció az egész nyelvterületen érvényesült. Általános hatásúvá és nyelvi mintává vált a magyar szépirodalom.

Sokrétűvé vált maga a nyelv tudománya, a nyelvészet is. Figyelme egyre inkább kiterjedt a nyelvjárásokra, a rokonságán és a történetén kívül a nyelv működésére, a használat befolyásolására is. Egymással párhuzamos folyamatként „fedeződött fel” a népi kultúra, a népművészet és a nyelvjárás – sok minden ebből éppen szülőföldemen, Kalotaszegen. Mindezekből, persze, továbbra is kimaradtak a nyelvterületen kívül élő moldvai magyarok. Sőt a XIX. század közepén, a román nemzetállam létrejöttével ők ekkor kerülnek egyre erőteljesebb asszimilációs nyomás alá: román nyelvű oktatás, román nyelvű papképzés, román nyelvű egyházi élet és így tovább.

– És bekövetkezett Trianon. A nyelvtörténészek közül sokan nem nyelvünk „újmagyar”, hanem „újabb magyar” koraként emlegetik az azóta eltelt évszázadot...

– Az bizonyos, hogy drasztikus törést jelentett a megelőző időszak felfelé ívelő folyamatában. A nyelvközösség, a nemzet életében a törésvonalakat elsődlegesen és nyilvánvalóan az országhatárok jelezték. Ezek nyelvi közösségeket, magyar nyelvjárási régiókat vágtak ketté, szakítottak el és szigeteltek el egymástól. A magyar nyelv az utódállamokban jogilag alárendelt helyzetbe került. Korlátozták a nyilvános használatát, a magyar nyelvű oktatást, egyre inkább szűkültek a magyar nyelv használatának színterei – azok sok esetben a családra és az egyházi közösségekre korlátozódtak.

Mindezek közvetlen következménye volt az egyes nyelvhasználati színterek sajátos regisztereinek leépülése, leglátványosabban a szaknyelvekben. Egyre kiterjedtebbé vált a kétnyelvűségnek az a változata, amelyben az államnyelv dominált. És ez a nyelvcsere és az asszimiláció irányába mutató, máig ható folyamatokat indított el. A leépülés nyelvi hiányait a beszélők többnyire államnyelvi átvételekkel pótolták. Az anyanyelv használatában ez minden külső régiót érintett: elkülönültek egymástól és az anyaországi magyar nyelvtől. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a határok túlsó oldalán a magyar közös változatának, az irodalminak, a standardnak a kodifikálása is egyre inkább a magyarországira szűkült le. A nyelvi norma is magyarországivá vált. Így alakult ki az a hamis látszat, hogy a külső régiók magyar anyanyelvű beszélői voltaképpen mind „helytelenül” beszélnek.

Magyar szaknyelvek a Kárpát-medencében

Kulcsszavakban így lehetne tömöríteni a változásokat: elszigeteltség és térvesztés, alárendelt jogi helyzet, a nyelvi hiányok okozta leépülés, kiterjedő kétnyelvűség az államnyelvek dominanciájával, a régiók nyelvváltozatainak eltávolodása egymástól és a közmagyartól. Mindezekkel együtt járt az, ami a peremrégiók nyelvének egyébként is jellemző vonása, hogy tudniillik erősödött a centrumhoz viszonyított regionális és archaikus jellegük.

A második világháború után ismét újabb változások következtek. Voltak konjunkturális időszakok is, legkedvezőbbek talán közvetlenül a háború után. És országonként is eltértek a szabadság „fokozatai”. A magyar a legkedvezőbb helyzetben Jugoszláviában volt, a legkevésbé kedvezőben bizonyára akkor is az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó Kárpátalján, valamint Romániában a nacionalizmus sötétedő időszakaiban. Állandó, máig ható folyamattá vált a nyelvközösségek térvesztése földrajzi, demográfiai és funkcionális szempontból egyaránt. Szerencsére ebben is voltak kedvezőbb helyzetek és időszakok. Például Romániában a nyolcvanas évekig kiterjedt és színvonalas volt a magyar közoktatás – 1959-től azonban a Bolyai Egyetemnek a román egyetembe való beolvasztásával szűkültek a felsőoktatás keretei. A nyelv és a művelődés fő világi intézménye ebben az időszakban a Kriterion Kiadó volt. Tudományos és ismeretterjesztő sorozatainak, kiadványainak, szótárainak fontos szerepük volt a magyar szaknyelvek megőrzésében, a nyelvi műveltség és tudatosság ápolásában.

A helyi nyelvi közösségekben – valamennyi szomszédos országban – általában a magyarok hátrányára változtak meg az arányok. Leglátványosabban a nagyvárosokban. Erdélyben ez alól csak a székely városok kivételek. A magyar falvak lakói közül nagyon sokan a nagyvárosi lakótelepi szórványlétbe kerültek, a falvakban maradók pedig otthon jutottak szórványhelyzetbe. Az arányuk sok esetben olyan kritikus szint alá került, hogy képtelenek fenntartani közösségüket, intézményeiket.

Ezek a változások fölerősítették az államnyelvi hatást: ez leginkább a szókincsben, a szókincsbeli átvételekben feltűnő, de érzékelhetően befolyásolja a beszéd intonációját, a hangképzést, a szintaktikai szerkezeteket, a szavak szemantikai struktúráit. Vagyis a nyelv egész állományára és az egész nyelvi rendszerre kiterjednek.

– Mi jellemzi napjainkban a három „csak a határokon kívüli” magyar nyelvjárásterületet?

– A kétnyelvűséggel velejáró sajátosságok – ilyen vagy olyan mértékben és módon – minden beszélőre kiterjednek. Természetszerűleg másképpen a nyelvi hagyományaikban és viszonylag erős közösségeikben benne élő székelyföldiekre, másképpen az immár kétnyelvű, szórványközösségekben élő mezőségiekre, akik számára gyakran szintén az államnyelv az elsődleges, és jóformán észre sem veszik a folyamatos átjárást egyik nyelvből a másikba, és másképpen és más mértékben az aktív kétnyelvűségben élő moldvai magyarokra, akik eredeti archaikus tájnyelvüket már alig értik, alig beszélik. Épp e sajátos helyzet okán magam a moldvai magyart inkább tekintem szigetnek, mint régiónak. Konzerválódott, de rohamosan apadó szigetnek, sok-sok nyelvi reliktummal.

– Nemrég jelent meg A moldvai magyar tájnyelv szótára című háromkötetes munkája. Szakvélekedés szerint ez a műfaj utolsó mohikánja. Mert egy emberöltő múltán valószínűleg már senkinek sem lesz módja, hogy aktív csángó nyelvhasználók között gyűjtsön, a csángóval élő nyelvként foglalkozzon. Kérem, idézzen néhány szót a moldvai csángóból, hogy a magyar olvasók legalább villanásnyira bepillanthassanak e „tizedik” nyelvjárásunkba...

– A moldvai magyar a mai állapotában abban is különbözik minden más magyar nyelvjárástól, hogy rendkívül heterogén: időben, jellegében, a román hatás mértékében többszörösen rétegzett, töredezett, azt lehet mondani, hogy törmeléknyelv. Ebből a törmelékből helyi sajátosságként és archaizmusként azonban kincsek kerülnek elő. Például: a csán jelentése ’csinál’, rí~riu – ’sír’, rikojt – ’kiált’, tanácsol – ’beszélget’, megillassza – ’megszagolja’, files~filesz – ’nyúl’, ótatt – ’kocsonya’, napszentület – ’nyugat’, tyutyuga~csücsüge – ’fűzfasíp’, mitőte~mitulta – ’amióta’, há – ’igen’.

A kevert jelleg abban is megnyilvánul, hogy egy-egy fogalomnak más és más neve van az egyes közösségekben, ezt tükrözi a szótár 2., közmagyar–moldvai magyar része. Ízelítőül: ’arc’ lehet orca, ábrázat, kép, pofa, színe, fáca, mutra. Az ’asszony’ lehet asszony, népe, fejérnép, fejérnép-állat, likas, muter. Még több változat van a’bimbózik’-ra: bimbózik, bingojódzik, bingózik, bongorodzik, bongozik, bumburodzik, bungurodzik, kibobocsel, kibocsálódik, kivirágzik. Hasonlóan gazdag a ’bivalyborjú’ szócsokra: bihalyborjú, bihalybocs, bihalyfiú, fiúbihaly, kicsibihaly, küsdegbihaly, bivolicaborjú.

Nagyon tanulságosak a szólások. A szótárból néhány: „Ha elhagyad ez utat, nem kapad ez ösvönt is”, „Ez ember – ebben az esetben ’férj’ jelentésben – lehet horgyon hat ökörvöl kazdagságát haza, sze népe – ’feleség’ jelentésben –, ha rossz, i tericsnyával mind elhorgyo”. „Gyét – azaz: ’ha’ – vágad ez erdőt, bőgedez – vagyis: ’jajveszékel’ –, gyét rakad e szekiérbe, ő kacag” – azon nevet, hogy a túlterhelt szekér összetörik. „Ez erdőnek vagyan filye, sze mezőnek szeme” – vagyis: ’ha valaki az erdőben lop, a fejszecsapások hallatszanak, a mezőn pedig meglátják a tolvajt’.

Egy oldal A moldvai tájnyelv szótára közmagyar - moldvai magyar kötetéből

– Hogyan élnek együtt a határon túli magyar nyelvváltozatok, nyelvjárások mai országuk államnyelvével, nyelvpolitikájával?

– A kétnyelvűséggel és a szórványosodással velejáró sajátosságok mindenütt érvényesülnek. A sajátos nyelvi helyzet hatással van a helyi standardokra, a regionális köznyelvekre és a szaknyelvekre is. A vizsgálatok mindezekben kimutatták a regionális, a nemzedéki, az iskolázottság szerinti és egyéb eltéréseket és folyamatokat. A folyamatok iránya napjainkban – sok tényezőnek köszönhetően – az egységesülés irányába mutat. A legfontosabb pozitív fejlemény a nyelvváltozatok közeledése az egész nyelvterületen. A legfájóbb folyamat pedig a térvesztés, a beszélők számának csökkenése. Ez utóbbinak három fő oka: az elvándorlás, a születések alacsony száma és az asszimiláció.

Az előző század utolsó évtizedével ránk köszöntött szabadság mindenképpen a nyelvi jogok körének bővülésével járt. De a szabadság nem hozta el a legfontosabbat: nyelvünk jogi alárendeltségének megszüntetését, hivatalossá tételét legalább regionális szinten. A regionálisan hivatalosként elismert nyelv a tömbszerűen élő nyelvi közösségek helyzetét rendezné, gyarmati státuszukból egyenrangúvá tenné őket. De ez csak Szlovéniában történt meg. – Ott viszont számolni kell azzal, hogy a helyi nyelvi közösség kritikusan alacsony lélekszáma és aránya még kedvező jogi státuszban is nehezen teszi lehetővé a nyelv megtartását, a nyelvben való megmaradást. Bővült a nyelvhasználati jogok köre a közigazgatásban. Erdélyben 20 százalékos az az arány, ami fölött ezt a jogot érvényesíteni lehet. Megvan ez a jog a nyelvhasználat nyilvános terein, az oktatásban. Kevésbé az egészségszolgáltatásban és más területeken. Ukrajnában az oktatásban folyamatosan változott a helyzet, jelenleg a közoktatás egészét veszélyezteti. – jelenleg ott nagyon sok a korlát.

A szabad nyelvhasználat biztosításában, amint egyéb kisebbségi jogok tekintetében is, az emberek és a közösségek nagy reményeket fűztek az európai, a nemzetközi szabályozáshoz. Ezek a remények azonban nem teljesültek, sőt az európai ajánlások sok esetben még azt sem szorgalmazzák, biztosítják, hogy a korábbi szerzett jogokat meg lehessen tartani. Nem is beszélve arról, hogy ezek többnyire csak ajánlások, minden kötelezettség nélkül az államokra, a kormányokra.

A nyelvhasználati jogok lényeges bővítése nem jutott el arra a szintre, hogy megszűnjön minden korlátozás és nyelvi alapú hátrányos megkülönböztetés. Ez egyik utódállamban sem történt. Ha például az oktatási lehetőségeket nézzük bármelyik szinten, az mindig jóval szűkebb anyanyelven, mint államnyelven. Alapvetően diszkriminatívnak lehet tekinteni, hogy államnyelvből a sorsdöntő vizsgákon ugyanolyan nyelvtudást várnak el a magyar tanulóktól, mint a többségiektől.

Folyamatosan gond van azzal is, hogy a meglévő jogokat hogyan értelmezi, és hogyan alkalmazza a gyakorlatban a végrehajtó, a központi vagy a helyi hatóság. Az önkormányzatoknak a nyelvhasználattal, tájékoztató feliratokkal kapcsolatos kedvező határozatait rendszerint hatályon kívül helyezi a prefektus.

Azt is tapasztaljuk, hogy ebben a kelet-közép európai térségben hiányzik a polgárok természetes jogérzéke, jogérzékenysége, jogigénye. Erről – az emberi méltóság igényléséről – leszoktatták őket az előző időszak diktatórikus rendszerei. Belenyugszanak a jogtalanságba vagy abba, hogy nem érvényesülnek meglévő jogaik. Nemrég egyik doktori hallgatónk átfogó kutatást is végzett ezzel kapcsolatban. Tudtunk erről a jelenségről, mégis meglepő volt a közömbösség, a tájékozatlanság, a kényelmesség még intézményvezetők körében is. A jogok szűkítését azzal veszik tudomásul: „De hisz Romániában élünk.”

– Napjainkban milyen kapcsolatban van egymással a „határon inneni” és „határon túli” magyar nyelv?

– Ez a kapcsolat sokat változott 1990 óta. Megszűnt az elszigeteltség, a határok már nem akadályozzák a mobilitást, még kevésbé a magyar nyelvű média hatását, szabad a kibertér, és abban jó pozíciói vannak a magyar nyelvnek. Közvetlenül 1990 után még rácsodálkoztak egymásra a határon inneni és a határon túli beszélők. Az egyik oldalról szinte felfedezésszámba ment, hogy a határon túl is élnek olyanok, akik beszélnek magyarul. Erre következett a mindig bántó kérdés: hol tanultatok meg magyarul? Szerencsére ma már egyre inkább a valóság talaján állunk. Én azt tapasztalom, a legutóbbi negyedszázad elég volt arra, hogy a beszélők többsége kölcsönösen elfogadja a nyelvhasználat természetes különbségeit. Egyre kevésbé vannak olyanok, akik „nyelvleckét adnak” a határ túlsó oldalán élőknek. Sőt egyre gyakrabban tapasztalom, hogy örülni is tudunk a nyelv ilyen jellegű természetes színességének. Erre nagy szükség van. Arra is, persze, hogy a magyarországi szakmai regiszterekhez csatlakozva, azokra támaszkodva az előző században lépült szaknyelveket is rehabilitáljuk és egységesítsük. Erre jó esélyek vannak a magyar oktatás és tudomány egységesülő terében, a kapcsolataikat erősítő intézményekben.

– Milyen tennivalói vannak a magyar nyelv dolgában a Kárpát-medence országainak: politikusainak, nyelvészeinek, bizonyos keretek között a lakosságának?

– Ez valóban közös ügy. Fontos nemzeti ügy. A veszélyeztetett közösségekben folyamatosan erősíteni kell a magyar nyelv életképességét és versenyképességét. Ilyen közösség a moldvai magyar és ilyenek a falusi és lakótelepi szórványközösségek. A cél ugyanis világos. Egyik oldalról megfogalmazva: a nyelv megtartása. A másikról: a megmaradás a nyelvben, az identitás megőrzése, a magunk megőrzése. A nyelv megtartását Magyarországon úgy kell érteni – és ez jelenti a versenyképességet –, hogy funkciói teljességében kell biztosítani a magyar nyelv használatát. Ehhez egyre inkább hozzátartozik a globális, digitális térben való jelenléte. Nehezen tudjuk elképzelni, mi történt volna, ha annak idején nem alakul ki nyelvünk írott változata, ha később kimaradtunk volna a könyvnyomtatásból. Most éppen olyan fontos a nyelv elektronikus változata.

Sokrétű a feladat, sok mindenre ki kell terjednie a nyelvstratégiának. A nyelv riasztó ütemű térvesztésének lassítása önmagában is sok mindent jelent: a nyelvi otthonosság biztosítását, az egzisztenciális stabilitást, a hátrányos megkülönböztetések, szegregációk nélküli magas szintű anyanyelvi oktatást, ennek keretében pedig magas szintű két- és többnyelvűséget a megfelelő anyanyelvi kompetenciákkal. Anyanyelvben megélhető hétköznapokat. Külön feladat az anyanyelv revitalizációs oktatása olyanoknak, akik eredeti nyelvüket már nem vagy csak gyengén beszélik.

A határon túli régiókban élő, ott dolgozó nyelvészeknek, velünk együttműködő kollégáinknak a kezdeti időszakban, 1990 után, a diagnózis volt a fontos, a helyzet és a folyamatok pontos ismerete. A második fázisban a tennivalók kijelölése és megvalósítása. A nyelv, persze, folyamatosan változik, nincsenek stabil helyzetek, a változás iránya és menete is módosulhat. A kettősség továbbra is megmarad: az elméletileg megalapozott kutatásokra, terepkutatásokra folyamatosan szükség van, ezekhez kell igazodnia a nyelvi tervezésnek. Ezzel foglalkozunk a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózatban, a hálózatot alkotó kutatóállomásokban – ilyen kutatóállomás már minden külső régióban működik.

Fő program nyelvstratégiai célként is a „határtalanítás”, annak elérése, hogy a kétnyelvű régiók nyelvi tényei is ismertek legyenek, és hogy ezek kerüljenek be a magyar nyelvi leírásokba, a szótárakba, a kézikönyvekbe. Nélkülözhetetlenek az elektronikus nyelvi korpuszok – a mi csoportunk is épít, gondoz ilyen korpuszt. Erre épül a nyelvhasználat határtalanítása, a nyelvváltozatok közelítése, elfogadtatása. Az egyes régiókban a nyelvi tervezés keretében kétnyelvű közigazgatási, jogi, oktatási, kulturális szótárak készültek és készülnek, megvan az intézmények kétnyelvű jegyzéke, figyeljük a közoktatás nyelviségét, és lehetőség szerint részt veszünk oktatási anyagok készítésében.

– Milyennek sejlik a magyar nyelv jövője Magyarország határain kívül a Kárpát-medencében?

– Nem tartozom azok közé a destruktív váteszek közé, akik a mostani térvesztés, apadás ütemének ismeretében pontosan kiszámolják, mikor tűnik el a magyar nyelv Erdélyben, a Vajdaságban, Kárpátalján vagy a Felvidéken. Az utódállamok nemzetstratégiája nyilvánvalóan erre irányul. Románia az előző században már megvalósított két ilyen stratégiai célt: a közel hárommilliós zsidóságból a legutóbbi népszámlálás szerint csak mintegy háromezer-ötszázan maradtak, a négy évtizeddel ezelőtti közel négyszázezernyi németből harmincötezren. Most mi vagyunk a célpont, ezt bizonyítja a folyamatos magyarellenesség. A kis létszámú közösségek – nálunk az említetteken kívül az ukránok, törökök, Szlovéniában a muravidékiek, Horvátországban az ottani magyarok – már nem zavarják a többségieket, az alapelv ugyanis az, hogy „minél kevesebb, annál kedvesebb”.

Mindezek ellenére a magunk közösségeit életképesnek látom. A Kárpát-medencén belül még mindig a magyar nyelvnek van a legtöbb beszélője. A mai ijesztő folyamatok nagyon soktényezősek. Ezek között sok az olyan, amelyik tőlünk függ. És vannak kiszámíthatatlanok. A legrosszabb, ha mi magunk mondunk le a jövőről. Ez a jövő elsősorban a gyermekekben van. Értük kell mindent megtennünk.