íráshordozók: Az ókorban csaknem minden sima felületű tárgyat használtak íráshordozóként, így a sziklafalakat, fák kérgét, leveleket, fatáblákat, és viasztáblákat, fémlapokat, cseréptöredékeket, csontokat, bőrt, szövetet. Közel-Keleten széles körben elterjedt az agyag felhasználása kis táblák készítésére. A görögöknél és a rómaiaknál az előtérben a papirusz, pergamen, osztrakon, papír, ill. a faragott kövek álltak.

agyag, agyagtábla: Az ókori Közel-Keleten, elsősorban Mezopotámiában leginkább a sumer, akkád, hettita ékírás legfontosabb íráshordozója. A legkorábbi ékírásos agyagtáblák a Kr. e. 4. évezredből Uruk városból kerültek elő. A napon szárított táblák formája általában lapos négyzetes vagy téglalap alakú, a helyi hagyomány és a rájuk írt szöveg is befolyásolta alakjukat. Az anyagtáblákra az ékírásos jeleket nádból készült íróvesszővel (stílussal) nyomkodták be. A tartósabb használatra szánt fontosabb szövegeket tartalmazó agyagtáblákat kiégették.

A legrégebbi agyagtáblakönyvtár az észak-szíriai Ebla városában jött létre Kr. e. 2500–2250 között. Királyi levéltár, könyvtár volt. 16000 agyagtáblát találtak benne a régészek, ezek közül 5-6000 agyagtábla épen megmaradt. Az eblai könyvtár anyagának kilencven százaléka gazdasági és adminisztratív dokumentum.

agyagtábla

Az ókor leghíresebb agyagtábla-gyűjteményét Assurbanapli asszír uralkodó hozta létre Kr. e. 650 körül Ninivében. A könyvtár tízezernél is több agyagtáblát tartalmazott, ezek nagy részét ma a londoni British Museum őrzi.

Az eredeti könyvtárakban az agyagtáblákat fal menti agyagpadokon tárolták. Ezeket az agyagpadokat bitumennel borították be. A fontosabb agyagtáblákat bitumennel borított nádkosarakba tették. A kosarakra agyagcímkéket erősítettek, amelyek tájékoztattak a kosarak tartalmáról. Agyagedényekben és agyagkorsókban is tárolták a dokumentumokat, a faládákat pedig fali fülkékben helyezték el. Az első könyvtárak a templomok melletti papi és írnoki iskolák segédanyagát tartalmazták.

agyagtábla

agyagcserép, osztrakon: Egy összetört agyagedény része szolgálhatott jegyzetelésre, nyugtául, főként pedig szavazócédulaként az athéni osztrakiszmosznál. Cserépszavazásnál, amikor olyan polgárok ügyében döntöttek, akik politikai befolyásának száműzetéssel kívántak gátat vetni. Ezt a demokratikus gyakorlatot feltehetőleg Kleiszthenész vezette be az i. e. VI. sz. vége felé, alig egy évszázad múlva pedig már meg is szüntették. Az athéni agorán folytatott amerikai és a kerameikoszi német ásatások több ezer osztrakont hoztak napvilágra, többek között Themisztoklészét is. Nagy számban ismeretesek Egyiptom görög-római korszakából való, feljegyzéseket és nyugtákat magunkon viselő osztrakonok.

cserép, osztrakon

fal, sgrafiti: Az épületek, házak falaira karcolt feliratok a sgrafitik. A falakra karcolt írások alapján képet alkothatunk a mindennapi életről, de a gazdasági és politikai tevékenység bizonyos mozzanatairól is. Sgrafitik elsősorban Pompejiben és Herculaneumban maradtak fenn.

fal, sgrafiti

fém, ólom (arany): Az ókorban a fémek közül legjobban az aranyat, ezüstöt, rezet, vasat, bronzot és ólmot ismerték. A fémek közül az ólmot használták leginkább írásra, mivel az ólom lágysága miatt könnyen karcolható. Elsősorban átoktáblák készültek ólomból. Az átoktáblák általában nagyon vékony ólomlemezek, amelyekre a szöveget apró betűkkel karcolták be. Ezután gyakran hengerelték, összehajtogatták, majd a tablákat általában a föld alá helyezték: sírba, kutakba vagy medencékbe dobták vagy a templomok falához szögezték. A táblákat szerelmi varázslatokra is felhasználták, ekkor a táblát annak a lakóhelyén helyezték el, akire vonatkoztatni kívánták a szöveget. Aquincumban 2007-ben került a felszínre ólom átoktábla. Előfordult, hogy az ókorban is a legdrágább fémet, az aranyat használták az írás rögzítésére.

pyrgi aranylemezek

kő: A kő egyik kedvelt íráshordozó volt már az ókorban is. Mindenütt alkalmazták, Egyiptomban, Mezopotámiában és a görög, római birodalomban is. Ide sorolhatjuk a márvány- és a mészkő alapú íráshordozókat is. A kő a nedvességnek, időjárási viszonyoknak jól ellenáll, ezért nagy számban maaradtak fenn kőre vésett, rögzített írások, feliratok az ókori birodalmak mindegykéből. Különösen bőven maradtak ránk a római birodalom korából feliratos sírkövek. A klasszikus római birodalomtól mind térben, mind időben távoladva, ezek a sírkövek pontosan dokumentálják a klasszikus latin nyelv változását, a latin nyelv átmenetét a vulgáris latinon keresztül a ma ismert neolatin nyelvek felé.

kő

papír: A klasszikus ókorban nem ismerték Európában, miután az arabok behozták a Földközi-tenger mellékére, olcsó előállítása és könnyen kezelhetősége következtében a papír gyorsan elterjedt. Először Kínában, az i. e. I. évezred vége felé gyártottak papírt a ma is használatos eljárással: háncsrost, gyapot és rongy felaprított keverékéből sűrű pépet készítettek, és ezt szitára terítették. Az i. sz. VIII. sz.-ban jelent meg a papír Egyiptomban, és lassan kiszorította a papiruszt és a pergament.

papír

papirusz: A papirusz fűszerű növény, amely az Eufrátesz és a Nílus mocsaraiban nőtt, s többméteres magasságot is elért. Ma már csak elszórtan található meg a Nílus mentén és Szicília szigetén. Ez a növény adta számos iparcikkhez (gyékény, csónak, kunyhó), de mindenekelőtt az írástudók számára hasznos nyersanyagot, a papiruszt. A növény szárának vékony szeletekre vágott belsejét egymás mellé fektették, s egy ugyanilyen második, az előbbin keresztbe fektetett réteggel ütögetés és préselés útján összedolgozták. Az egyenetlen felületet lecsiszolták. Mivel a növény elegendő kötőanyagot tartalmazott, nem kellett ragasztót használni. Egyiptom rendelkezett a papirusz előállításának monopóliuma felett, s exportálta is ezt a keresett terméket. Az ókorban a papirusz volt az egész Mediterráneumban az írásbeliség legfontosabb hordozója. A legkorábbi fennmaradt, írott szövegeket tartalmazó papiruszok az i. e. III. évezredből származnak. Irodalmi szövegek feljegyzésére egészen az i. sz. VIII. századig a pápai kancellária oklevelei számára pedig még a XI. sz.-ban is használták a papiruszt. A papiruszok számtalan, a középkori kéziratokból nem ismert irodalmi szöveget őriztek meg az utókor számára, pl. a klasszikus korból Hésziodosz, Alkaiosz, Szapphó, Korinna, Pindarosz, Bakkhülidész, Szophoklész, Euripidész, Epikharmosz, Arisztotelész, Antiphón műveit, a hellénisztikus korból Kallimakhosz, Héróndasz, Menandrosz munkáit, alexandriai mártíraktákat, antológiákat, valamint szakirodalmi munkákat, mágikus és keresztény szövegeket. A latin nyelvű papiruszok viszonylag ritkák, s általában középkori kéziratokból már ismert szerzők műveit tartalmazzák. Az okiratok bepillantást engednek Egyiptom történelmébe, közigazgatásába és mindennapjaiba is.

papirusz

pergamen: Pergamonban az i. e. 180 k. feltalált pergamenkészítés annak a pergamoni könyvtárnak a szükségletét elégítette ki, amelynek felépítését a papirusz exportjának tilalma akadályozta. Legegyszerűbb konzerválási módszere a meszes vízben előpuhított állati bőr egyszerű szőrtelenítése, a kötőszöveti rész levakarása, simítás és szárítás – kémiai cserzés mellőzésével. A szőroldal némileg durva maradt és megsárgult, a húsoldal fehér és sima lett; a friss írás letörölhető volt, a régit csak horzsakővel lehetett ledörzsölni. A pergamenkódex – négy összehajtott lapból álló füzetként (innen a quaternio elnevezés), szőroldal szőroldalon, húsoldal húsoldalon – a korai császárkortól kezdve jelent meg. Luxuskiadások számára az egyszerű papirusz helyett pergament használtak.

pergamen

viasztábla: Olyan fatáblák, amelyeknek belső részét sötétre festett viasszal vonták be, és arra írtak; gyakran két táblát diptychonszerűen össze is kapcsoltak. A viasztáblák iskolai taneszközök is voltak. A fennmaradt viasztáblák főként Egyiptomból, Pompeji és Herculaneum környékéről, valamint Daciából származnak. Ezek a viasztáblák, bár jelentésük még nem minden esetben egyértelmű, mint magánüzletkötések bizonylatai és közösségi elszámolások rendkívül fontos források az ókori gazdasági és mindennapi életre vonatkozóan.

viasztábla

Forrás: Antik lexikon, Corvina Kiadó 1993