Az interjút Daniss Győző készítette.

A legelső magyarul nyomtatott könyv 1533-ban jelent meg Krakkóban: Szent Pál levelei magyar nyelven. De nem ez anyanyelvünk legelső könyve, hiszen nagyjából egy évszázaddal korábban megelőzte egy – igaz, még kézzel leírt – kötet. Mégpedig egy egészében magyar nyelvű alkotás. Magyar szórványokat, más (főleg latin) nyelvű környezetben szereplő magyar szavakat vagy „vendégszöveget” – amilyenek pl. a Tihanyi alapítólevél magyar szavai vagy a teljes Halotti beszéd – ismerünk jóval régebbről is. A magyar nyelven született első könyvekről – a nyelvtörténetünk, művelődéstörténetünk legbecsesebb emlékei közé tartozó, nemcsak az írott, hanem valamelyest a kor beszélt nyelvét is elénk idéző kódexekről – Haader Leát kérdeztük.

Haader Lea

– Hány magyar nyelvű, kézzel írott könyv születhetett az első magyarul nyomtatott kötetek megjelenése előtt?

– Pontos számot nem lehet mondani, eléggé különböző felfogások vannak ebben a kérdésben. Mindenesetre az idők során sok megsemmisült közülük. Nem egészen félszáz azonban megmaradt. Legalábbis ma ennyiről van tudomásunk. A megmaradtak közül időben a legelső a Jókai-kódex. Ezt a Szent Ferenc legendáját tartalmazó könyvet valamikor 1440 táján másolták. Azt viszont egészen pontosan tudjuk, hogy a négy evangélium korábbi fordítását megőrző Müncheni kódex 1466-ból maradt ránk. Másolója ugyanis beleírta hogy „megvégeztetett, Németi Györgynek... keze miatt... Úr születetének ezernégyszázhatvanhatod esztendejében” [az idézeteket itt és az esetek többségében a következőkben is, valamint az említettek nevét mai betűkkel, a szöveget valamelyest a mai szóhasználathoz igazítva közöljük – D. Gy.]. Dátumbejegyzéseket a későbbi kódexpéldányokban is találhatunk. Az Érsekújvári kódexben például így: „Ez írásnak vége vagyon úr fiú sziletetnek utána ezerötszázharminc esztendőben vízkereszt oktáváján Sevényházi soror Márta keze miatt.” Ennél is későbbi az 1539-es évszám a Kulcsár-kódexben és az 1541-es a Kazinczy-kódexben.

– Mit tartalmaznak ezek a kötetek?

– Kettőről éppen már esett szó. Általában véve lelki olvasmányokat olyan réteg számára, amely nem értett latinul. A célközönség tehát elsősorban – bár nem kizárólagosan − az apácák voltak, a magyar fordítások számukra tették átélhetővé a liturgikus és nem liturgikus szövegek tartalmát. A kötetekben megtalálhatók az egyházi és szerzetesi élet igényeinek megfelelően – általában kevéssé rendezett egymásutánban – a kolostori élet szabályait ismertető regulák, prédikációk, elmélkedések egy-egy fontos hitbeli kérdésről, zsoltárszövegek, imádságok, példabeszédek, bibliai részletek, az egyházi ünnepek szertartásaihoz szükséges tudnivalók és nem utolsósorban különféle szentek legendái a belőlük levonható tanulságokkal. Utóbbiak közül az egyik legnevezetesebb Alexandriai Szent Katalinnak az Érsekújvári kódexben megőrződött 4074 soros verses legendája.

– Milyenek voltak ezek a kódexek – a laikusok aligha láthatnak közülük eredeti példányt...

– Küllemre is sokfélék. Van köztük nagy alakú, a mai A/4-eshez hasonló méretű és „kis nyolcadrét”, imakönyv nagyságú is. Díszítettségük mértéke is különböző. Csak szöveget tartalmazó kötetből van a legtöbb, de maradtak fenn iniciálékkal, színes lapszéli rajzokkal díszítettek is. A már említett Érsekújvári kódexbe Sövényházi Márta miniatúrákat is készített, hogy ezek segítségével Krisztus szenvedéstörténete még inkább átélhetővé váljék. Kódexeinket egykori készítőik általában papírra írták, jóval ritkábbak a pergamenre másolt kéziratok. A Müncheni kódex viszont e szempontból vegyes: a négy evangéliumot tartalmazó része papírra készült, az eléje kötött naptár ellenben pergamenre. Az íráshoz többféle betűtípust is használtak, és – ahány kéz, annyi fej alapon – az írástípusokon belül is voltak a másolók tudása, gyakorlottsága szerint apróbb-nagyobb különbségek. Ha egy betűt, szót elrontottak, a hibás részt igyekeztek eltüntetni – kivakarással, felvizezéssel – vagy csak egyszerűen áthúzták, és a jó változatot a hibás hely fölé, mellé, esetleg a lapszélre írták. Többször azonban meghagyták hibásan, mert talán észre sem vették. A barna, szürke vagy fekete tintát kezdőbetűk, fontosabb szavak esetén pirosra váltották. A szövegek „értékkülönbségét”, presztízsét némely másolók a betűk nagyságával, írástípus-váltással is igyekeztek érzékeltetni. Jellemző ez például az Érdy-kódexben, ahol az evangéliumi szövegek úgynevezett basztardával, a rákövetkező prédikációk pedig kurzív írással készültek. A kezdőbetűk, az iniciálék többször az alapszövegnél később készültek el, ezért a helyüket kihagyták, sokszor még egy kis „őrbetűvel” is jelezték, milyen díszesebb betű való majd oda. Némelyik kódexben nagyon szép iniciálékat találni, mint például a Kinizsi Pálné Magyar Benignának másolt, ma Festetics-kódexként ismert kis alakú hóráskönyvben, amely a legszebb kivitelű a kor magyar nyelvű kódexei között.

Festetics-kódex

Ami a kéziratok mai borítását illeti: az eredeti kötésekből csak kevés maradt fenn. A ma kötelező restaurálási elveket korábban nem ismerték: az elhasználódott kötést eldobták, a könyvet újrakötötték. Az eredetiben fennmaradt kötésekből azonban a kutatás következtetni tud a műhelyre és a bekötés idejére. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy legtöbbjük a XVI. század első harmadában egy budai műhelyben készült. Némelyiket míves fémsarkakkal, kapcsokkal erősítették, ékesítették.

– A latin szövegeket kik fordították?

– Róluk sajnálatosan keveset tudunk, főként ami a neveket illeti. Általában szerzetesek, egyházi emberek, az apácák lelki gondozását végző papok voltak. A fennmaradt másolatok olykor jóval későbbiek, mint a fordítások. A Szent Ferenc legendáját tartalmazó Jókai-kódex egy ismeretlen nevű valamikori fordító hatvan-hetven évvel korábbi munkájának másolata, a Keszthelyi és a Kulcsár-kódex zsoltárszövegének eredeti fordítását pedig még nagyobb időköz választja el másolataitól.

Név szerint is ismerjük a fordítók közül Váci Pált és Nyújtódi Andrást. Az előbbi az 1474-es Birk-kódex scriptora. Kézirata fordítási piszkozat, kihúzásokkal, betoldásokkal, későbbi másolás számára előkészítve. Váci Pál a Domonkos-rend tudós szerzetese volt, aki munkásságával az éppen folyó és általa is fontosnak tartott szerzetesi reformokat szolgálta. A domonkosok rendi szabályzatának magyarra fordításával is az volt a célja, hogy a latinul nem tudó apácáknak hozzáférhetővé tegye Szent Ágoston reguláit és a rendi szabályokat, amelyek szerint élniük kellett. Nyújtódi András neve a Székelyudvarhelyi kódexhez kötődik. Ő testvéri szeretetből az ószövetségi Judit könyvét fordította le apáca húga, Nyújtódi Judit számára „az diáki bötűről ez magyar nyelvre [...] hogy ne lennél az te celládban az te szentednek könyve nélkül, de vallanád ezt az te lelkednek vigasztalására”.

A kódexirodalom szinte legnagyobb egyéniségének a nevét nem ismerjük. A több mint 600 oldalas Érdy-kódexet megalkotó szerzetest ezért ma Karthauzi Névtelenként tartjuk számon. Az 1526 körül íródott kódex hatalmas prédikáció- és legendagyűjtemény, benne a magyar szentek legendáival is. A Karthauzi Névtelen programja – a mű elé latinul írt prológusból kiviláglóan – már tudatos írói program: célja, hogy a lutheri eretnekség ellen anyanyelvű olvasmányokkal segítse a latinul nem tudó laikus testvéreket és az apácákat.

– Kik másolták a fordításokat?

– A másolók közül némileg több nevet ismerünk. Ők általában egyházi személyek, szerzetesek, gyakran apácák voltak – különböző rendekből. A ferenceseknek és a domonkosoknak nevezetes másolóműhelyeik, scriptoriumaik alakultak ki. Óbudán a klarisszáké, vele átellenben, a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten a domonkos apácáké. A pálosoké a nagyvázsonyi kolostorban működött. Ezekből a műhelyekből több kódex is kikerült, de íródtak könyvek a moldvai Tatrostól – ma Târgu Trotuș – az ausztriai Lékáig – ma Lockenhaus – más helyeken is.

A másolók személyéről azért tudunk talán egy kicsivel többet, mint a fordítókéról, mert szerencsére néhányan bejegyezték nevüket vagy legalább nevük kezdőbetűjét a kötetekbe. A legtöbb kódex persze nem egyetlen kézből került ki, a másik oldalról pedig egy-egy másoló keze nyomára több kötetben is rábukkanhatunk.

A legismertebb scriptornév – és talán nem csak a szakma számára – a szigeti kolostorban élt, főnemesi családból származó Ráskay Leáé. Kiváló íráskészségű, konzekvens helyesírású, reformelkötelezett scriptor volt, aki a XVI. század második évtizedében a kolostor könyvtárosi tisztét is betöltötte. Látóköre messze a kolostor falain túlra terjedt: kolofonjaiban megemlékezik kora politikai eseményeiről, többek között a bácsi országgyűlésről vagy a nádor haláláról, 1514-ben pedig az alábbi bejegyzéssel zárja le egy szövegegység másolását a Cornides-kódexben: „Ezen esztendőben lőn az keresztes had, magyar országnak örök emléközeti, kiben veszének sok nemes urak az kegyetlen pór hadnagyoknak kegyetlenségek miatt.” Ráskay Lea, aki a szigeti domonkos kolostor scriptoriumának műhelyteremtő egyénisége volt, öt kódexet másolt: a Margit-legendát, a Domonkos-kódexet, a Horvát-kódexet, az említett Cornides-kódexet, valamint a Példák könyve egy részét.

Ráskay Lea (Józsa Judit kerámiaszobrász műve)

– Honnan tudhatjuk, hogy ki másolta valamely kódexnek egy-egy olyan részletét, amelyikben nem szerepel a scriptor neve?

– Mai értelemben véve természetesen nem tudhatjuk, hacsak egy valahonnan már névvel is ismert személyhez nem köthető az írás. Sövényházi Márta például – láttuk − az Érsekújvári kódexben megnevezte magát, de a Thewrewk-kódexben, amelybe annak harmadik kezeként írt, már nem. Írásáról azonban biztonsággal azonosítható. Ne felejtsük el: a szóban forgó korszak – a mával ellentétben – rejtőzködő kor volt. Ezzel kapcsolatban hadd idézzek egy mondatot az Érsekújvári kódexből: „Az hévolkodó ember mondatik monnal [’mintegy’] koáka kamora szék, ki minden fertezetes ganénak foglalója”. Nem hivalkodtak tehát, és így olyan scriptor is akadt, aki több könyvet is másolt anélkül, hogy a nevét meghagyta volna. A scriptori habitusokról azonban név nélkül is alkothatunk képet. Ehhez alapot nyújt az íráskép, annak rendezettsége – betűformák, betűtípusok –, a hangjelölés és annak következetessége. Ebben a korban még nem volt hangjelölési és helyesírási norma, bár tendenciák azért voltak. A másolandó szöveg helyesírása – és tegyük hozzá: nyelvjárása – jelentősen el is térhetett a másoló szokásaitól. Ismerünk olyan scriptorokat − közéjük tartozott például Ráskay Lea −, akik igen következetesek voltak a saját gyakorlatuk érvényesítésében. Arra, hogy más hangjelölésű szöveg feküdhetett az írópultjukon, abból lehet következtetni, hogy néha − nyilván olyankor, ha fáradtabbak voltak − egy-egy betű erejéig figyelmetlenségből áttértek a másik helyesírási rendszerbe. Talán még nála is „elvszerűbb” lehetett az a szigeti apáca, akit a Példák könyve harmadik kezeként emlegetünk, de akinek még két további szigeti kódex is viseli a keze nyomát. Az effajta következetességű másolók azonban ritkábbak voltak, nagy általánosságban inkább úgy írtak, ahogy az előzményszövegben látták. Így fordulhatott elő, hogy például az ő személyes névmást akár egy oldalon belül is az alábbi változatokban találjuk: hw, hew, hu, eu, ew, w, o̗. A két scriptori magatartás természetesen egyetlen másoló gyakorlatában is váltakozhatott, meglehetősen tarkává téve a szövegek helyesírását, nyelvjárását. Mindezek egy késői kutató számára inkább előnyt jelentenek, hasonlóan a scriptorok által elkövetett hibákhoz. Ezek ugyanis jó lehetőséget biztosítanak ahhoz, hogy a másolók keze által – ha a kezük hibázik – a fejükbe kukucskálhassunk. Sok mindenre utalhatnak a hibázások, javítások: nyelvi kontaktusokra – jellemzően német vonatkozásban; a nyelvi változásokhoz való viszonyra – elfogadó vagy elutasító magatartásra; a szövegbe való aktívabb beavatkozás nyomára; az alapszöveg régiségére; a másoló feltehető idősebb korára; egyes nyelvjárási jelenségek térhódítására vagy visszaszorulására és így tovább. A legérdekesebb esetem e vonatkozásban eddig az volt, hogy egy scriptor igen sajátos   hibázásai három – addig eltérő személyekhez kapcsolt – kezet egyesítettek. Később ugyanazon hibatípusok alapján az is kiderült, hogy ez a kéz még másik kódexben is tevékenykedett. Különlegessége, hogy bizonyosan diszgráfiás, igen nagy valószínűséggel pedig diszlexiás is volt, és ennek ellenére foglalkozott − feltehetően mint premontrei szerzetes – könyvmásolással. Mindenesetre a kéziratok igen sok mindent elárulnak a készítőikről.

– Férfi scriptorok?

– Közülük említettük már Németi Györgyöt és a tudós domonkost, Váci Pált. Ha külföldi egyetemet járt scriptorról van szó, nevük a korabeli egyetemi listákban is fel szokott tűnni. Így a krakkói egyetemen is megfordult, később pedig gyakorló egri egyházmegyés –világi – papként tevékenykedő Halábori Dobos Bertalané is. Az általa 1508-ban írt kézirat, amely a Döbrentei-kódex nevet viseli, tartalmazza egy teljes egyházi évre a misékben felolvasandó lecke- és evangéliumszövegeket, mind a 150 zsoltárt és az Énekek énekét. Ez a kódex több vonatkozásban is különleges. Passióinak szóhasználata, képi világa erőteljesen népies: Pilátus ispán, Jézust a pitvarba vezetik, Júdás harminc ezüstpénzéért egy téglagyártó parlagát veszik meg és így tovább. Az evangéliumszövegeket pedig helyenként olyan színesítő glosszák kísérik, amelyek jól jöhettek a prédikációk élénkítésére.

Két férfi másoló, az 1522-es Keszthelyi kódexet készítő Velikei Gergely és az 1539-es Kulcsár-kódexet író Pápai Pál azon scriptorok közé tartoztak, akik a forrásszöveghez „szolgaian” viszonyultak, azt a leghűségesebben követték, néha még annak a hibáit is megismételték. Előbbi feltehetően a Kanizsai-család lékai várának lelkésze, utóbbi a ferences rend tagja volt. Kódexeik időkülönbsége ellenére is nagyobbrészt ugyanabból a psaltériumfordításból dolgoztak. De annak ellenére, hogy nagyon fegyelmezetten követték az előttük lévő fordítást, másolatuk mégsem tökéletesen egyforma. A két kézirat jó alkalmat kínál a szövegvariációk vizsgálatára és közös forrásuk bizonyos mértékű rekonstrukciójára. De arra is, hogy két eltérő habitusú scriptort mutathassunk meg általuk. Velikeit az írása elég erőteljes egyéniségnek mutatja. Ő a javításaiból kiviláglóan a „belbecsre” jobban ügyelt, mint a „külcsínre”. Nyelvében kimutatható a német kontaktushatás, a latin írásban pedig kellő jártasságot árul el. Pápai Pált vele ellentétben német kontaktushatás nem érhette, nyelve társánál jóval nyelvjárásiasabb, szívesen rövidített, tévesztései, javításai inkább idős embernek mutatják. Betűtípus-használata alapján a latin magas vagy legalábbis magasabb presztízsű lehetett számára, miközben latinjában többször lehet hibát felfedezni. Írása nyugalmas vonalvezetésű, olykor iniciálékat is készít.

– Ha a fordítók, másolók névsora erősen hiányos is, a kódexek mindegyikének van neve. Hogy kapták őket?

– A kódexek különböző időkben született elnevezéseiben három fő típus van. Egyik csoportjuk nevét a tartalmáról kapta: Margit-legenda, Krisztina-legenda, Domonkos-kódex, Példák Könyve, Könyvecse az szent apostoloknak méltóságokról. Őrzési vagy feltalálási helyük alapján nevezték el egyebeken kívül a Bécsi kódexet, a Müncheni kódexet, az Érsekújvári kódexet, a Pozsonyi kódexet, a Székelyudvarhelyi kódexet. A kéziratok legtöbbje azonban személyekről kapta a nevét. Ez lehetett az (egykori) tulajdonos neve: Peer Jakab, az Apor-, Lobkowicz-, Festetics-családok; vagy az adományozóké, akik a tulajdonukban levő kéziratot, kéziratokat közgyűjteményeknek ajánlották fel: például Lázár Zelma úrhölgy, Gömöry Károly patikus, Winkler Mihály pécsi kanonok vagy Simor János esztergomi érsek. Némelyik kódex felfedezőjének nevét viseli: például a Czech-kódex Czech János polgármesterét, az Akadémia tagjáét, vagy a premontreiek ordináriuma Lányi Károly egyháztörténészét. Végül sok kézirat kapott tiszteleti nevet. Ezek a kódexek olyan személyek nevét viselik, akik sokat tettek a régi kéziratok, a régi magyar irodalom, általában véve a magyar kultúra ügyében: Döbrentei Gábor, Horvát István, Sándor István, József nádor – a Nádor-kódex névadója – vagy Kazinczy Ferenc. Előfordult az is, hogy egy kódex nevet váltott. Ez történt a legkorábbival. Különös történet, szerencsés véletlen: A XIX. század derekán a nyitrai gimnázium diákjai tantermükben régi könyvekkel dobálóztak. Az egyikkel eltalálták Ehrenfeld Adolf nevű társukat. A későbbi bécsi jogtanácsos nem hajította vissza a kötetet, hanem megnézte. Megsejtette, hogy értéket tart a kezében, és magához vette. Később eljuttatta Budapestre, ahol Toldy Ferenc lemásoltatta a kéziratot. Az eredetit a továbbiakban – elismerésképpen – Ehrenfeld-kódexként emlegették. A könyv aztán visszakerült Ehrenfeldhez, akinek halála után a család felajánlotta megvételre − akkor még hiába. Csak 1925-ben, egy londoni árverésen került magyar tulajdonba. És akkor – Jókai Mór születésének centenáriuma alkalmából – átkeresztelték Jókai-kódexre.

– A jelenből visszatekintve talán a legfontosabb kérdés: mit adtak a fordítók, a másolók a kor magyar nyelvének – és nagyobb távlatban: általában a magyar nyelvnek?

– A magyar irodalomnak és magyar nyelvnek egyaránt felbecsülhetetlen értéket adtak. Mivel most elsősorban a nyelvről beszélünk: a lehetőséget, hogy belelássunk az akkori nyelvi állapotba és ezen keresztül némileg a megelőző korok történéseibe, változási folyamataiba is. Ha jól „hallgatózunk” az állapotban felismerhetjük a változás lenyomatait. Ehhez tulajdonképpen nagy segítség, hogy az ómagyar korban még se helyesírási, se nyelvi norma nem kötötte a szövegalkotókat, a fordítókat és a másolókat. De a kéziratokat használó egykorú és későbbi olvasók sem átallottak módosítgatni a szövegeken, és ma nekünk ezek a javítgatások, bejegyzések is értékesek. A fordítók és másolók – többnyire névtelen, áldozatos – munkájának jóvoltából tudjuk követni az útkeresést a latinból hiányzó magyar hangok jelölésére, vagy az ősibb, többjegyű mellékjeltelen, úgynevezett kancelláriai helyesírásnak és az első bibliafordításokkal elterjedt egyjegyű mellékjeles hangjelölésnek, a „huszita” helyesírásnak az egymás mellett élését, keveredését. Hozzáteszem: mai hangjelölésünk végül „kompromisszumos” lett, mindkettőből tartalmaz elemeket. A szövegek révén tanúi lehetünk számos hangtani folyamatnak, például az -ít képző kialakulásával kapcsolatos változásoknak, bizonyos szófajok – igekötők, névelők, vonatkozó névmások – létrejöttének, terjedésének vagy egyes kötőszók kialakulásának. Elmúlás és keletkezés nyomai rögzültek e kéziratokban.

A kódexszövegek nyelvjárási tekintetben is igen tanulságosak, sőt helyenként a nyelvi egységesülés lassú folyamatának kezdetei is kiolvashatók belőlük. Például ha egy í-ző alakot a normatív irányba javítanak (mondjuk a fíl-t fél-re, a níz-t néz-re). A kéziratok sok olyan szót vagy jelentést őriztek meg, amelyet különben nem ismernénk. A mené azt jelentette: mihelyt; az ijenő azt: rettenetes, rémes; az apol azt: csókol; a közele azt: atyjafia; a terjedés pedig: nemzetség – és még hosszan sorolhatnám. Olykor az írott nyelven átcsillan az azt mindenkor megelőző beszélt nyelv: leírtak néha egy-egy „suksükölő” igealakot: alítja, azaz ’gondolja’ helyett azt, hogy alejtsa. Vagy volt egy-egy ilyesféle „mondatátszövődés”: Mit akarsz, hogy tegyek teneked?

A kutatások ellenére még mindig rengeteg a feltárni való – igaz, a kérdésfeltevések is változnak a korokkal. És kimeríthetetlen kincsesbányák ezek a kéziratok.

– Hol őrzik ma őket?

–  Bő háromnegyedüket Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtárban, az ELTE Egyetemi Könyvtárában, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában, egyet, a Pozsonyi kódexet a Magyar Ferences Könyvtárban. Rajtuk kívül még három kódex van Magyarországon: a Nagyszombati kódex és a Jordánszky-kódex Esztergomban, a Főszékesegyházi Könyvtárban, valamint a Debreceni kódex Debrecenben, a Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Könyvtárban. A Székelyudvarhelyi kódexet a névadó város – mai nevén: Odorheiu Secuiesc – Tamási Áron Gimnáziumának könyvtára őrzi, az Apor-kódexet Sepsiszentgyörgy – Sfântu Gheorghe – Székely Nemzeti Múzeuma. A Döbrentei-kódex ma Gyulafehérvár – Alba Iulia – Batthyaneumának kincse, a Lobkowicz-kódex Prágáé, a Müncheni kódex pedig a Bajor Állami Könyvtáré.

Egy lap a Bécsi kódexből

– E kódexegyüttesből – pontosabban: a kötetek másolataiból, szövegkiadásaiból – ma mit vehetünk a kezünkbe?

– A XIX. század óta többször is készültek kódexkiadások – ami a fényképmásolatok és a források feltüntetését is illeti, különböző felfogásban. Közülük legteljesebb a Volf György nevével fémjelzett Nyelvemléktár, amely 1874−1908 között jelent meg, és csak a szövegközlésre szorítkozott. Az 1985-ben indult, Régi Magyar Kódexek sorozat jelenleg a 33. köteténél jár. Szomorúan jegyzem meg azonban, hogy a következő két kötetre már három ízben is sikertelenül pályáztunk – úgy látszik, az idők nem kedveznek a további kódexek kiadásának. A Régi Magyar Kódexek kötetei hasonmást és betűhű átírást is adnak, valamint a bevezető tanulmányban tárgyalják az adott kódexszel kapcsolatos kérdéseket, beleértve a lehetséges források megadását, a történetet, a helyesírást, a kodikológiai leírást, a szövegpárhuzamokat. Az utolsó két kötethez, az Érsekújvári kódexhez és az Apor-kódexhez pedig újdonságként már DVD-melléklet is tartozik a kódex digitalizált változatával. A digitalizálás óriási lehetősége a kódexkutatásnak. Szerencsére a magyar kódexek többségének már elérhető a digitalizált változata is, és nagyon fontosnak tartok egy információt: az Országos Széchényi Könyvtár Nyelvemlékek honlapján az e kódexekkel kapcsolatos minden rendelkezésre álló információ, link megtalálható.

Az Érsekújvári kódex reprint kiadása DVD-melléklettel