Az elmúlt évek bizonyára legnagyobb magyar nyelvű tudományos vállalkozása, pontosabban ennek a vállalkozásnak az első eredménye került a bukaresti Kriterion Könyvkiadó gondozásában a közönség elé, Szabó T. Attilának, a kolozsvári egyetem nyugalomba vonult, születése hetvenedik évfordulóját mostanában ünneplő nyelvész professzorának munkájáról van szó, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első kötetéről, amely A-tól C-ig, „abá”-tól „civillig”-ig kutatja fel és írja le szavaink „erdélyi” történetét. A több mint ezerkétszáz oldalas, könyvkiadói teljesítménynek is ritka értékű, hatalmas kötet egy nyolc kötetből álló szótár első részeként jelent meg, rengeteg munka és fáradság után.

Szabó T. Attila maga mondja el a szótár előszavában a munka történetét. A magyar szótárirodalom klasszikusaira hivatkozik, akik példát adtak számára a vállalkozás bátorságában és következetes véghezvitelében egyaránt. Szarvas Gáborra és Simonyi Zsigmondra, akik a Magyar Nyelvtörténeti Szótár három hatalmas kötetében először fogtak bele abba, hogy összegyűjtsék és rendszerbe foglalják a magyar szókincs történetét. Szarvas és Simonyi óriási munkát végzett, az úttörés feladatát vállalta, vállalkozásuk eredménye mégis a munka első állomása lehetett csupán. Szavaink múltját a kódexek és a nyomtatott művek anyagában keresték csak, nem vállalkozhattak arra, hogy a kéziratos forrásokat is feldolgozzák. Eredményeiket Szamota István, majd az ő tragikus korai halála után Zolnai Gyula egészítette ki a Magyar Oklevél-szótár megalkotásával. Persze ez a szótár sem ölelhette föl a teljes kéziratos anyagot, már csak terjedelmi korlátai következtében sem. Végül a két világháború között Gombocz Zoltán és Melich János indította meg a Magyar Etymológiai Szótár munkálatait, hatalmas gyűjtőmunka után. Ez a szótár, sajnos, torzóban maradt (csak A-tól „geburnus”-ig készült el az anyag).

Szabó T. Attila

A kolozsvári tudós az imént sorolt mesterek nyomában jár, az ő terveik és teljesítményük szabta meg számára a vállalkozás igényét. Igen jelentős, bátran mondhatjuk, hősies feladatra vállalkozott. A magyar szókincs történetét a történeti Erdély keretei között tekinti át, oly módon, hogy lehetőleg minden írásbeli, kéziratos forrást tekintetbe vesz. A munkának ötvenéves története van. Szabó T. Attila fél évszázadon keresztül kutatta az erdélyi levéltárakat, régi oklevelekben, levelekben és kéziratokban nyomozva szavaink történetét. Több mint egymillió adatot gyűjtött össze, különféle nyelvi alakokat háromszázötven esztendő dokumentumaiból. Az anyag óriási voltára tekintettel, tér- és időbeli korlátok közé kellett szorítania munkáját, a feldolgozást. Nyelvföldrajzi tekintetben a történelmi Erdély határain belül maradt, ezt legfeljebb régi Kővár-vidéke (Szatmár megye egy része) és a régi Máramaros területeivel egészítve ki. Időben pedig a 16. század közepével, az önálló erdélyi fejedelemség kialakulásával kezdte a gyűjtést, és a 19. század végével fejezte be. Az anyag így is óriásira növekedett, a munka végtelennek tetszett, a feladat magányosan szinte kivihetetlennek. Az erdélyi tudós bírta erővel és türelemmel; 1972-ben befejezte a kutatás és szerkesztés munkáját, és most előttünk az eredmény, a szótártörténeti tár első kötete.

A nyelvészek bizonyára valóságos „aranybányát” találnak benne. Adatok, alakok, nyelvi tények egész légióját tudják majd hasznosítani anyanyelvünk történetének, szavaink múltjának kutatása során. Elképzelhető, hogy a szótár a nyelvünk történetével foglalkozó kutatásokat is fel fogja lendíteni. De nemcsak a nyelvtudomány művelői forgathatják haszonnal a szótár hatalmas kötetét. Szabó T. Attila művében mindenki örök társra talál, akit érdekelnek nyelvünk dolgai, akit foglalkoztat a magyar szókincs élete. Közhasznú szavaink története bontakozik ki előttünk, vagy ellenkezőleg, régi és ritka szavaké, amelyek a múlt üzenetét közvetítik, a magyar nyelvterület egyik legnagyobb és legszebb tartományának a szellemét mutatják. Egész múzeumra való régi dolog, eszköz és anyag támad fel a szemünk előtt. Egy eltűnt világ és élet köznapi fogalmaival ismerkedünk, amelyek valaha mindennaposak voltak, vagy ma is azok, csak a nevük alakult, változott.

Hadd sorolok fel közülük néhányat: az „aranypogácsa” pogácsa alakba olvasztott aranytömböt jelent, amelyről 1610-ből tesz említést egy levél; az „aszalvány” aszalással kiszárított erdőrészt, amelyről egy levél már 1592-ben beszél. Az „azur-posztó” vastag kelmefajta, mint ahogy posztót, török posztót jelent a szótár első főneve, az „aba” is, amely 1584-ben jelent meg az írásos erdélyi magyar nyelv szavai között. A „cafrang” jelentése sávolyos vászon egy 1823-ból származó perirat tanúsága szerint; finomabb, ingre, fehérneműre való vászon viszont a „cinadof”. Az utóbbi egy 1576-os kelengyelajstromban fordul először elő: „Vagyon egy igen szép vékony cinadofon varrott keszkenyőcske, kamuka hímmel, ezüst fonallal császározott…”. És ha arra kíváncsi valaki, hogy vajon mi légyen a „bácsház” (számadójuhász-tanya), a „bádogvitorla” (szélkakas), vagy a „cimet” (fahéj), a nyelvtörténeti tár erre is pontosan megfelel.

Bádogvitorla, azaz szélkakas

A szavak múltja és története nem pusztán nyelvtörténeti érdekű. A régi levelek, periratok, lajstromok és okmányok poros, sárgult lapjai nemcsak anyanyelvünk történetét beszélik el, hanem népünk és művelődésünk múltbeli életét is. A szótörténeti tár úgy is olvasható, akár egy gazdag, kimeríthetetlen történelmi és művelődéstörténeti enciklopédia. Használati eszközök, művelődési formák, társadalmi szokások alakulásával ismerkedik az olvasó. A szótörténet köre kitágul, ahogy rálapozunk egy-egy fogalomra, és tárgytörténetté, művelősédtörténetté válik. A tények és adatok gazdagsága, a szerkesztő gondos munkája révén széles körű és látványos panoráma rajzolódik anyanyelvünk szavai köré. Akarja tudni valaki, hogy milyen kalandos múlt áll a bábjáték szelíd öröme mögött? Olvassa el a „báb” szó erdélyi történetét. 1582-ből való adattal találkozik egy bírósági jegyzőkönyv lapjairól: „Berekszászi Lukács és Szabó Lőrinc vallják: láttuk a bábot, hogy egy kereszt módra csinált karóra öltöztették vala… Azt tudjuk, hogy bíró uram úgy eresztett el, hogy ha farsangoló asszonyokat vagy egyéb embereket találnánk…” Vagyis a farsangolás, a bábuk felöltöztetése szigorúan tilos lehetett, és a Kolozsvár város törvénykezési jegyzőkönyvében megörökített bírói kihallgatás a tiltott farsangi szertartások, pogány játékok után nyomozott.

Kolozsvár madártávlatból

Folytathatnók tovább. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első kötete a régi erdélyi magyar élet számtalan szokásának, kellékének történetét mondja el, ünnepekét és munkanapokét, igazolja, hogy az erdélyi magyar művelődés milyen gazdag volt a régi századok alatt. Hogy a város és a falu tartalmas életet élt, kiterjedt gazdálkodást folytatott. Az ipar, a kereskedés, a bányászat és a földművelés hatalmas fejlődésen ment át, a kor európai színvonalán állott, annyi történelmi csapás között is. A szavak történetében ott van egy szorgalmas, munkába hajló, sorsával küzdő nép története is.

Szavaink mögött ott a múlt, a mindennapi élet, a munka, a művelődés története. És ez a történet gyakran olyan, akár egy történelmi elbeszélés vagy regény. Egy-egy nagy múlttal és művelődéstörténeti háttérrel bíró szó, mint a búza vagy a bor, adalékaiból szinte regényt lehetne írni. Nem tudom, elemezte-e valaki már a szótárnak, mint sajátos műformának az „epikáját”, hogy Arany János szavát használjam, „epikai hitelét”. Én az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első kötetét mindenesetre úgy olvasgattam, mikor Bukarestben egy októberi napon Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatója a kezembe nyomta, mint egy történelmi regényt.

Pomogáts Béla