Az alábbi írás először a Magyar Hang 2019. december 20. – 2020. január 2-i számában volt olvasható.

Ez a fabulaeszű falukolonca úgy terebogáz megint, ráadásul meg-megállva teregetődzik is hozzá, hát komolyan, mint aki elkapott valami úrbetegséget! Engem viszont nem téveszt meg, elég göcsöshurkájú vagyok hozzá, hogy észrevegyem. De mit is? A szerkesztőség tagjait körbekérdezve nem is egyértelmű, miről lehet szó. Rejtély!

(Forrás: Fortepan)

A megfejtéshez a Tinta Könyvkiadónál idén kijött Nagy magyar tájszótár segítségét kell kérnünk. Nem kis vállalkozás ez sem, ahogy a szótárak általában, hát még a népies és archaikus szavakat illetően. Az Akadémia kezdeményezésére 1838-ban jelent meg a Magyar tájszótár, amely akkor közel tízezer kifejezés jelentését adta meg. Persze, mondani sem kell, egészen más számított archaikusnak, akár a köznyelvi beszélők számára nehezen megfejthetőnek, mint száz vagy (közel) kétszáz évvel később. Jöttek is sorra az újabb kiadások, például 1893-ban és 1897-ben Szinnyei Józseftől két jól megtermett kötet, az előszót rögtön azzal a mentegetőzéssel zárva: „El vagyok rá készülve, hogy sokan azt fogják mondani az új Tájszótárra: nem teljes; nincs meg benne minden tájszó, sem a benne lévőknek minden változatuk és jelentésük. És igazuk lesz.”

Kiss Gábor (főszerk.): Nagy magyar tájszótár

Nyilván ugyanez igaz lehet az idei, 55 ezer szót tartalmazóra is. Folyton alakuló, formálódó nyelvünkben egy-két év múlva is akadhatnak újabb találatok, a múlt homályából előtűnve vagy épp hogy a nyelvjárásokat frissítve, színesítve. Hogy csak egy érdekes példát említsek: tíz éve meglepve olvastam egy kommentsorban, hogy valaki azzal szólt le egy popsztárt: „göbbedék”. Amit arra értett, hogy nem túl nőies külsejű. Ilyen kifejezésről addig és azóta sem hallottam mástól, ellenben a göbedék létezik, patakmeder fenekén lévő, víz vájta mélyedést jelent. Meg van a göbbedt is, amihez hasonlóra esetleg gondolhatott. Ez alatt hajlottat, görnyedtet értünk. Persze nőkre ilyet éppúgy nem illik mondani, mint például azt sem, hogy falukata („faluban kószáló nőszemély”), esetleg legényekre, hogy falukolonca. Érdekes, hogy miközben tájszó alakjában rosszabbul hangzik, a „csavargó” forma már talán kevésbé tűnik durvának.

Magyar tájszótár (1838) Reprint kiadás

Aki fabulaeszű, az egyébként nem lódító, de még csak nem is csavaros észjárású, hanem akarat nélküli, teddide-teddoda ember. Aztán aki terebogáz, az sem dumál vagy nagy bajt csinál, helyette kószál, csatangol. A teregetődzés a gesztikulálásra utal, a göcsöshurkájú a ravaszságra (vagy ami már kissé más: alattomosságra), míg az úrbetegség talán a legkönnyebb, azt valóban nemi betegségre mondják. De lehet reuma, esetleg tüdőbaj is.

Viszont most már nem ungorkodnánk ezzel az egésszel, a kedves olvasókra bízzuk a továbbiakat, ha esetleg tépászolódás vagy tepedelem helyett inkább együtt keresnék ki, mit csinál, aki tepzelődik.

Lakner Dávid