Az alábbi írás eredetileg a Magyar Nyelvőr 1975. január–márciusi számában jelent meg (99. évf. 1. szám: 80–82.)

E szót, azt mondhatni, ma már talán minden felnőtt magyar ismeri. Hiszen a komfort fogalmába (vö. Nyr. 93: 390) napjainkban beletartozik a vízöblítéses árnyékszék is. De magát a vécé szóval jelölt készüléket még ma is csak országunk lakossága egy töredékének van módjában használni. Az ezredfordulóra talán megérjük, hogy a városiasodás fokozódásával e kisebbségből többség lesz.

Az illemhely hazai ősalakjainak magyar nevéről keveset tudunk. A TESz. 1508-ból adatolja az árnyékszék szót. Hogy ez az alkalmatosság akkor milyen lehetett, nem tudjuk. De talán nem járunk túl messze a valóságtól, ha feltételezzük, hogy valami latrinaféle gödör volt, talán egy kapaszkodó cölöppel a kuporgó ember számára s az egész készség gallyakkal, vesszőfonattal, az „árnyékkal” sátorszerűen vagy kerítés formájában elkerítve illetéktelen szemek elől.

Árnyékszék az udvar végében (Forrás: Jankó Attila, Fortepan)

Egy a TESz.-énél mintegy nyolcvan évvel korábbi adat, Zsigmond király uralkodása idejéből arra enged következtetni, hogy az ülőkés árnyékszék intézménye 550 évvel ezelőtt még nem volt elterjedt nálunk. Az Oklevélszótár ugyanis a polc címszó alatt 1429-ből említ a Múz. Rhédey anyagból egy Georgius Polczonzaro dictus-t. (Vö. még Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok. Budapest 1924. 1: 35—6. Trócsányi figyelmét az adatra Pais Dezső hívta fel.) Ha ekkortájt az árnyékszék ülőkéje már mindennapos jelenség lett volna, akkor György úr aligha kaphatta volna a Polconszaró gúnynevet. E sokatmondó ragadványnévből arra következtethetünk, hogy a gúnyolódok derék ókonzervatív szittyák lehettek. Nekik megfelelt a kutyamódra való guggolás is, — hiszen így volt jó az öregapjuknak is. ők csak nevetni tudtak a kilyukasztott ülésű deszkalapra telepedő György úr nájmódi finnyásságán. De arra is következtethetünk, hogy György úr alighanem világlátott, talán nyugati főúri kastélyokban is megfordult személy volt, aki ott chaise percée-t látott. Vagy ha mégsem, akkor legalábbis kényelemszerető ember volt, igényes, de egyben újító kedvű is. Egy azonban kétségtelen: amikor az anyagcsere záróaktusának guggoló helyzetben való lebonyolításáról áttért az ülő helyzetbelire, akkor egy lépéssel előbbre vitte a civilizációt Magyarországon. Áldanunk kell emlékét érte.

A polctól a vízöblítésig roppant hosszú volt az út. (A kérdésnek az angol nyelvterületen jelentőségének megfelelően gazdagon dokumentált szakirodalma van. Itt csupán a legújabb enemű művekre utalunk, mint Roy Palmer: The Water Closet, a new history, Newton Abbot, 1972.; Lawrence Wright: Clean and Decent. London, 1960.; John Pudney: The Smallest Room. London, 1954. „A művelődéstörténésznek semmi sem banális.”) Nemcsak azért volt hosszú ez az út nálunk, mivel fejletlen társadalmi, gazdasági körülményeink között bonyolult műszaki kérdéseket kellett megoldani, hanem mivel ezen túlmenően egy bizonyos érzelmi közegellenállással is meg kellett küzdeniük az újítóknak (akárcsak annakidején nyilván György úrnak is). Elvi síkon nemegyszer sóhajtott fel Széchenyi István az újító hálátlan szerepe kapcsán, „kivált olly honban, mint Magyarország, hol minden újtól rettegnek” (1840: Selyemrül, 13), „…olly régi honban mint Magyarország, hol a' legjózanabb újítás is annyi megrögzött szokással, sőt annyi egyes érdekkel jön összeütközésbe” (1838: Néhány szó a lóverseny körül, 51). Az a Széchenyi írta ezt, aki már 1815-ben, 24 éves korában, angliai naplójegyzeteiben összefoglalva és felsorolva utazásának öt-hat, elsősorban gyakorlati, technikai jellegű tapasztalatát, ezt írta: „Ich habe in England sehr wichtig gefunden: … Water closet ist eine merkwürdige Sache für das Bedürfnis eines Menschen der mehrere Tage hinter einander essen und der alle Tage, denen neu ankommenden Lecker bissen ein ehrliches Plátzchen gönnen will” (Összes Munkái 10: 782). Széchenyi szövege tehát antedatálja a szókapcsolat (water closet) első előfordulását német szövegben, mely Schulz-Basler szerint csak 1840-ből adatolható.

Hogy Magyarországon 400 év alatt nem sokkal jutottak tovább György úr találmányánál, hogy Széchenyi imént idézett sóhajai a magyar úri maradiságról nem voltak alaptalanok, azt ugyané szerzőtől egy másik passzus is igazolja 1837—40 tájáról. Ez a vízöblítés fontosságát tárgyalja és részletesen leírja az akkori magyar állapotot. „Nemesi curia faluhelyen … az ambitus végén igen gondosan felállított árny- vagy inkább zsarnok-szék, minthogy senkit sem kiméi, de kivétel nélkül mindenkire egyforma büntetést ró, … [szék], mely nem annyira vet árnyékot, mint legnagyobb elevenséggel dögvészes szagot terjeszt az egész házban lehető legnagyobb egyenlőséggel…” (Pesti por és sár, 34—5). A továbbiakban szól a vízöblítésről, de ennek gyakorlati megoldásai nincsenek leírva.

A vízöblítés kérdése akkor jutott közelebb a megvalósuláshoz, amikor Budapesten a XIX. sz. hetvenes éveiben, alig száz éve elkezdődött a szennyvízlevezető csatornahálózat kiépítése. A Széchenyi javasolta vízöblítéses rendszer megvalósítását — s vele egy új szókapcsolat begyökerezését — közegészségügyünk nagy megszervezőjének, Fodor József (1843—1901) egyetemi tanárnak köszönhetjük. Orvosegyetemi magántanár korában, 1869-ben „Az árnyékszék-rendszerekről tekintettel a hazai, és főleg pesti viszonyokra” címen 118-lapos füzetet tett közzé, melyben megállapította, hogy „Angol, Németország több városában … water closetek alkalmaztattak. Ily water closetek már nálunk is, habár igen hiányos alakban, kezdenek alkalmaztatni” (3). Ezek meglétét igazolja Babos Kálmán 1865-ben megjelent Közhasznú magyarázó szótára, mely a következő szócikket tartalmazza: waterclosets, ang. (uaterkloszetsz), tul. viz — árnyékszék; árnyékszék oly készülettel ellátva, mely nyomásra az ülőhely alatti edénybe vizet ereszt, s onnan a rondaságot kimossa.

Fodor 1874-ben hosszabb angliai tanulmányút után közzétett ötszáz lapos, az MTA nagydíjával jutalmazott Közegészségügy Angolországban c. sokoldalú monográfiájában még nyomatékosabban hivatkozott az angol példára. Öt oldalon részletes tárgyi leírást is adott a water closetek típusairól. „Az angol lakás kényelmei közé tartozik a tiszta, szagtalan, kényelmes árnyékszék. Angolország lehet mondani hires water-closetjeiról, — viz által öblített s elzárva tartott árnyékszékeiről. — Az angol népszokás már régebben ellene volt olly állapotoknak, minők nálunk árnyékszékeinkben mai nap is eltüretnek; azonban csak a water-closetek behozása óta birnak célszerű, kényelmes s sikeres eszközzel annak megszüntetésére. Hogy mikor, ki által lett a water-closet fölfedezve, nem tudom, — csak azt mondhatom meg, hogy már a legelső egészségügyi törvény, a Public Health Act 1848, arra különös figyelmet fordított. ... A Public Health Act értelmében (51. §.) nem szabad uj házat lakásúl használni, a melyben célszerű watercloset … nem építtetett; úgyszinte ha valamely régi házban hiányzik ily closet, a Surveyor jelentésére a hatóság annak építését elrendelheti” (239 — 40).

Fodor agitációjának eredményeként egyre gyakrabban olvashatunk a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönye (hazánkban ekkor a kor egyetlen műszaki folyóirata) hasábjain a hetvenes és nyolcvanas években a water closet építésének technikai részletkérdéseiről. Az angol elnevezés is ebben a korban honosodott meg nálunk, legalábbis értelmiségi-szaknyelvi szinten. Ekkor kezdett lassan a háttérbe, vagy legalábbis a régies vagy tréfás vagy népies stílusrétegbe szorulni a budi, a reterát, a perváta szó. A választékos-eufemisztikus illemhely is talán ekkor honosodott meg. (CzF. 1864-ben és Ballagi Teljes szótára 1867-ben még nem regisztrálta.) A klozett a TESz. szerint 1865-ben jelent meg a water closet német tükörfordításának részeként. Később ez a kló tréfás-illedelmesebb hangulatú rövidült alakot öltötte.

A water closet szókapcsolatnak nem szaknyelvi rétegekben való terjedését e sorok írója a XIX. századból nem tudja kimutatni. Fő oka ennek abban kereshető, hogy az ezen fogalomkörbe tartozó összes szavak hosszú ideig nem ítéltettek méltónak arra, hogy az átlagolvasónak szánt írásokban szerepeljenek.

A fokozódó városiasodás, az egyre nagyobb arányokat öltő építkezések, a közegészségügyi kérdések tudatosodása (így pl. az első világháborúig nem ritka tífusz- és kolerajárványok), egyáltalán a polgárosodás terén történő előrehaladás városainkban a századfordulóra szükségessé tehette egy rövid, egyszerű, stilárisan semleges, közömbös megnevezés megalkotását. Ennek a kívánalomnak a néha még ma is hallható toalett szó a maga sokjelentésű mivoltában és a nagypolgári világ hangulatát felidéző tulajdonságával a szélesebb körökben nem felelhetett meg. Talán ezért kezdték használni — időbeli kezdőpontját nem sikerült megállapítani — a W.C. (= water closet) rövidítést. A két nagy kezdőbetűvel írott s összefüggő betűszóként (vécé) kimondott elnevezés a középületekben, szállodákban, színházakban és egyéb a nyilvánosságot szolgáló építményekben levő illemhelyek ajtaján látható rövidítésből terjedhetett el.

Maga a vécé szó századunkban nálunk gyorsabban terjedt el, mint a könnyülő — hogy eme egykor szórványosan használt, alighanem franciából tükörfordításként keletkezett megjelöléssel éljünk — eme korszerű, higiénikus, bűztelen típusa. A népnyelven ma már gyakran a legkezdetlegesebb fajtájú, az udvar, a kert végében álló budit is e szóval jelölik. Igaz, a városias műveltségűek az ilyenfélét egymás között néha tréfásan de találóan vé nélküli cé néven említik, a budit a szabályszerűen vízöblítésestől megkülönböztetendő. Ez utóbbinak jó fél évszázada elterjedt neve nálunk az angol vécé is. (Ez persze némileg már tautológia vagy hiper-precízió.)

A tárgy természeténél fogva a vécé szóra sem könnyű korai nemszakirodalmi előfordulási adatokat találni. A kutatás idővel bizonyára fog még korábbi adatot hozni annál az 1934-ből származó idézetnél, mely Nagy Lajosnak ismert szociográfiai könyvéből, a Kiskúnhalomból származik. Ebben, a 160. lapon egy szégyenlős gimnazista tépelődését halljuk: „Egész sora a szavaknak is kering a Gyuri eszében melyiket is mondja? Reterát, illemhely, klozett, kló, félreeső hely, budi, árnyékszék, vécé?”

Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre az Isten hozta őrnagy úr! című filmben - a budiban

Szótáraink valamivel később kezdték a vécé szót regisztrálni. Pávó Elemér 1938-ban megjelent Idegen—magyar műszaki szótára „illemhely” értelmezéssel közölte. Az angol—magyar kéziszótár 1948-ban (closet szócikkében), a magyar—angol nagyszótár 1953-ban, az idegen szavak kisszótára (Bakos F.) 1957-ben. Az utóbbi évben a Szegedi szótár is hozta önálló szócikkben, különféle népnyelvi alakváltozataival együtt. (A W. C. alakot már századunk elején közölték idegenszó-szótáraink, pl. Radó Antalé.)

Írásban, nyomtatásban tovább él a W. C. alak is, ami egy árnyalattal hivatalosabb, eufemisztikusabb, mint az ejtett alak vécé betűképe. 1966-ban Ruffy Péter nyilván e meggondolásból írta Egy napom c. riportkönyvében: „Az éjszaka három személy a WC-ben leütött egy férfit” (258). Az írott vécé alak az utóbbi években egyre gyakoribb lesz, a szépirodalomban is, s az egykor kissé talán finomkodó hangulatú szó egyre semlegesebbé válik.

A vécé szó egyébként megfelelő csekély fonációs eltérésekkel a francia és német nyelvterületen is él. A WC betűknek szóvá történő kiolvasása tehát nem kizárólagos magyar lelemény. Az Angliát és Amerikát járó magyarok azonban meglepve tapasztalják, hogy ott — e találmánynak nevet adó szülőországokban — a W. C. vagy water closet felírást mily ritkán látják az illemhelyek ajtaján. Sőt esetleg egyáltalán nem is látják. (Aminek okát és a helyette alkalmazott megoldásokat ismertetni nem e cikk feladata.)

Az utóbbi néhány évtized eseménye nálunk a vécé szónak véce változatra való rövidülése. Itt alighanem rétegnyelvi megkülönböztetés is lappang, a vécé lehet a „polgárosultabb” vagy csak városiasabb változat. Ami pedig létrejöttét illeti, valószínűleg a vécében, vécén, vécére, vécét ragozott alakokból lett a zéró morfémájú véce nominatívus elvonva. A Szegedi szótár még további elvonású véc alakot is említ.

Országh László