Nyelvészéletrajzok I.

Kétrészes sorozatunkban a nyelvtudományra nagy hatást gyakorló, 20. századi nyelvészeket vesszük sorra.

Saussure, Ferdinand de (1857–1913): svájci nyelvész. 1881-től a párizsi École des Hautes Études, majd 1891-től a genfi egyetem tanára. Összehasonlító nyelvészeti munkásságából kiemelkedik a Mémoire sur le système primitif des voyelles dans les langues indo-européennes (‘Tanulmány az indoeurópai nyelvek eredeti magánhangzó rendszeréről’, 1879). Ez az újgrammatikusok stílusában megírt, ám már a belső rekonstrukciót előlegező mű egy olyan hang meglétét feltételezte az indoeurópai alapnyelvben, amelyet csak a később felfedezett hettitában találtak meg, s az ún. laringális elméletet alapozta meg.

Képtalálat a következőre: „Saussure, Ferdinand de”

Ferdinand de Saussure

Genfi professzorként 1906-tól 1911-ig három tanéven át általános nyelvészeti előadást tartott, ám ebből ő maga könyvet nem írt, visszavonult az oktatástól és 1913-ban meghalt. Két tanítványa állította össze a Cours de linguistique générale-t (‘Bevezetés az általános nyelvészetbe’, 19161, 19222, magyarul 1967, magyarul kritikai kiadásban is, 1997), amely Saussure főműve és az egész 20. századi nyelvtudomány egyik legfontosabb alkotása lett. A mű paradigmaváltást jelentett a nyelvészetben: ennek hatására, az I. világháborút követően váltotta fel a történeti-összehasonlító nyelvtudományt a strukturalizmus. Saussure a nyelvtudományt egy, az ő korában még nem létező, átfogóbb tudomány, a társadalomban működő jeleket vizsgáló sémiologie (‘jeltudomány, szemiotika’) egyik, igaz legfontosabb ágának tekintette. A nyelvi jel természeténél fogva kettős: egy hangsor képzetének (jelölő, signifiant) és egy, a világ valamely elemét tükröző fogalomnak (jelölt, signifié) összekapcsolódása. Az elvont nyelvvel (,,langue”), a viszonyhálózatok alkotta nyelvi rendszerrel állítható szembe a “parole”, a beszéd, a langue elemeinek felhasználásával történő, a langue-ra épülő egyszeri, egyéni megnyilatkozás. A nyelv vizsgálatában Saussure világosan megkülönbözteti a ,,belső’’ (interne) és a ,,külső” (externe) nyelvészetet is. Saussure a nyelvi valóság bonyolultságát, objektív ellentmondásait, sokoldalúságát tükröző ellentétpárok, ún. dichotómiák hálózatát fejtette ki (jelölő–jelölt, langue–parole, szinkrónia–diakrónia, belső–külső nyelvészet, paradigmatikus–szintagmatikus viszony).

Nyelvelmélete az 1920-as évektől kezdve fokozatosan egész Európában, sőt világszerte ismertté vált, a Cours-t több idegen nyelvre lefordították. Nem véletlen azonban, hogy az I. világháború egyik győztesének, Franciaországnak az államnyelvén írott mű tartalmazta a strukturalizmus érvényre juttató paradigmaváltás vezérgondolatait. Saussure hatása alatt számos nyelvészeti iskola, irányzat keletkezett (a genfi iskola, a Prágai Nyelvészkör, a dán strukturalisták, az É. Benveniste nevéhez kapcsolódó párizsi iskola stb.). Magyarországon Gombocz Zoltán és Laziczius Gyula ismerték fel tanításainak jelentőségét, azonban tényleges, szélesebb körű befolyást a magyar nyelvészetre csak az 1950-es évek végétől gyakorolt. Saussure hatása alapvető volt a modern jeltudomány, a szemiotika, továbbá rokon tudományok, így az irodalomtudomány gondolatrendszerében is. 

Mathesius, Vilém (1882–1945): cseh nyelvész, irodalomtudós, esszéíró. 1912-től a prágai Károly Egyetem angol tanszékének tanára. A Prágai Nyelvészkör alapító tagja, majd elnöke volt. Úttörő módon a leíró, szinkrón nyelvleírást sürgette, majd Saussure nyomán a strukturalizmus híve lett. Az angol és a cseh nyelvet jellemezve, összevetve kidolgozta a cseh nyelvészet egyik fő elméletét, a funkcionális mondatszemléletet, amely a mondat aktuális tagolását vizsgálja, a téma és réma, az adott és új, újabb műszókkal, a topic és comment ellentétpárjainak segítségével. Mondatszemléletének követői, munkájának folytatói: J. Firbas, F. DaneS, P. Sgall, E. HajiCová. Összegyűjtött művei csehül: Jazyk, kultura, a slovesnost (‘Nyelv, kultúra és irodalom’, 1982). Magyarul öt tanulmánya jelent meg (négy nyelvészeti cikk ebben: Antal L., szerk., Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény I., 1981; egy történelemfilozófiai mű ebben: J. PaSiaková, szerk., Esszék és tanulmányok hét évszázad cseh irodalmából 2., 1989).

Képtalálat a következőre: „Mathesius, Vilém”Vilém Mathesius

Sapir, Edward (1884–1939): amerikai nyelvész. Németországban, zsidó családban született, s ötévesen került át az USA-ba. Előbb germanisztikával foglalkozott, majd 1910-től 15 éven át kanadai indián nyelveket tanulmányozott. Több amerikai egyetemen (1925-től University of Chicago, Yale) tanított. Az ő korában gyorsult fel a leíró nyelvészet technikájának finomítása, ám Sapir elsősorban a nyelvi tények pszichológiai realitásával, nyelv és kultúra viszonyával foglalkozott. A mechanista, fizikalista és behaviorista Bloomfield tanításaival szemben a mentalizmust képviselte. Mindamellett strukturalista nyelvész volt ő is, fonológiai és tipológiai munkássága a maga korában úttörőnek számított, szószemantikai műveit az utókor értékeli. Előszeretettel tulajdonítják neki azt a relativista nézetet (bár ő maga nem tartozott radikális hangoztatói közé), mely szerint a nyelv határozza meg a világképet, mégpedig úgy, hogy elsősorban az anyanyelv befolyásolja a világ interpretálásának módjait. Leíró nyelvészként különböző indián nyelvek (takelma, paiute, navaho, nootka stb.) leírásában szerzett érdemeket. Nyelvészeti működése mellett foglalkozott néprajzzal, pszichológiával, pszichiátriával, kritikákat és költeményeket írt, szenvedélyesen zenélt. Sapir két könyve is – a Language (‘Nyelv’, 1921) és a posztumusz Selected Writings in Language, Culture, and Personality (‘Válogatott írások a nyelvről, kultúráról és személyiségről’, 1949) címűek – nagy hatással volt az amerikai szellemi életre. Az előbbiből egy fejezetet, az utóbbiból válogatást tartalmaz magyar nyelvű kötete: Az ember és a nyelv (1971). (További, a fonológiáról és a divatról szóló írásai magyarul ezen kötetekben: Antal L., szerk., Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény II., 1982, és Divatszociológia, 1982). 

Képtalálat a következőre: „Sapir, Edward”Edward Sapir

Bloomfield, Leonard (1887–1949): amerikai nyelvész, egyetemi tanár. Chicagóban (1927–40) és New Havenben, a Yale Egyetemen (1940–49) tanított. Kezdetben W. Wundt pszichologizmusának hatása alatt állt, majd részben a behaviorizmus, részben F. de Saussure tanítása alapján dolgozta ki a nyelvi rendszer módszeres feltárásának és leírásának elveit. Bloomfield az amerikai deskriptív iskola alapítója és vezéralakja volt. Language (‘Nyelv’, 1933, magyarul részletek, Antal L., szerk.: Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény II., 1982) című alapműve már a behaviorizmus és különösen a fizikalista tudományfilozófia szellemében készült, s így tudományos állításait igyekezett megfigyelhető jelenségek leírásaiként közölni. Leíró nyelvészként előbb indoeurópai (különösen germán), majd ausztronéz (Fülöp-szigeteki, különösen tagalog), s az 1920-as évektől amerikai indián (különösen algonkin) nyelvekkel (elsősorban a menominivel) foglalkozott.

Leonard Bloomfield

A Bloomfieldet követő, posztbloomfieldiánus, amerikai strukturalista nyelvészet (fő képviselői: Z. S. Harris, C. F. Hockett, M. Swadesh, G. I. Trager) kulcsfogalma a disztribúció, ami a nyelvi jelek megoszlása, illetve osztályozása, egymással való társulási lehetőségeik szerint.

Trubeckoj, Nyikolaj Szergejevics (Trubetzkoy németes névváltozat) (1890–1938): orosz hercegi születésű nyelvész, szlavista, a legnagyobb hatású fonológusok egyike. A moszkvai és szófiai egyetem tanított, majd 1922-től a bécsi egyetemen a szláv filológia professzora volt. Bécsben élt, s tudományos műveinek legjelentősebb részét németül jelentette meg. 1926-tól a Prágai Nyelvészkörhöz tartozott.

Az 1920-as évektől a nyelvészetben két jelentősebb hozzájárulás fűződik a nevéhez: ő a fonológia egyik megalapozója, s egyben ő az areális nyelvészet úttörője, a nyelvszövetség (Sprachbund) fogalmának bevezetője. A beszédfolyamat disztinktív szegmentumokra való felosztásakor úgy találta, hogy a kontrasztív funkcióik alapján azonosítható fonémák absztrakt fogalmak, nem fizikai entitások. Nemcsak a fonéma, hanem a megkülönböztető jegy fogalmának kidolgozása felé is fontos lépéseket tett. Ugyancsak jelentősek a morfológiai és fonológiai jelenségek kapcsolatait vizsgáló morfofonológia (morfonológia) kidolgozására tett kísérletei is. Fonológiai kutatásait posztumusz Grundzüge der Phonologie (‘A fonológia alapjai’, 1939; magyarul részlet, Antal L., Modern nyelvelméleti szöveggyűjtemény I. A prágai iskola, 1980) című művében foglalta össze, amelyet franciára (1949), oroszra (1960) és angolra (1969) is lefordítottak.

Képtalálat a következőre: „Trubeckoj,”Nyikolaj Szergejevics Trubeckoj

Történészként az eurázizmus képviselője volt, s ezzel összefüggésben az areális nyelvészetet is megalapozta. A nyelvszövetség (Sprachbund) fogalmával kísérletet tett az indoeurópai nyelvek közös jegyei eredetének magyarázatára.

Jakobson, Roman (Oszipovics) (1896–1982): oroszországi zsidó születésű amerikai nyelvész. Eleinte az oroszországi avantgárd művészet egyik alakja, majd a moszkvai egyetemen tanított. Elhagyta a forradalom Oroszországát, s az orosz kultúrfölényt emigránsként hirdető eurázizmus képviselője lett. Trubeckojjal munkamegosztásban, sűrűn levelezve, lehetőleg találkozva, a Prágai Nyelvészkör tagjaiként írták a fonológiát megalapozó műveiket. Ekkor már erősen hatott rájuk Saussure strukturalizmusa. Jakobson első könyvét csehül írta a cseh versről (1923), s benne az összehasonlító verstan főbb elveit is lefektette. A brnói Masaryk Egyetemen tanított (1933–1939). Csehszlovákiának a németek által történt megszállása után Skandináviában időzött, majd az USA-ba távozott (1941), és New Yorkban telepedett le (1941–1949). Kindersprache, Aphasie und allgemeine Lautgesetze (‘Gyermeknyelv, afázia és általános hangtörvények’, 1941) című Uppsalában megjelentetett művében kísérletet tett a hangok nyelvelsajátításkor kialakuló sorrendjének megállapítására.

Képtalálat a következőre: „Jakobson, Roman”Roman Jakobson

A fonológiában az egyes fonémákat megkülönböztető jegyek megállapításakor, valamint verstani nézeteinek rendezésekor, Svédországban és New Yorkban az amerikai magyar Lotz J. is munkatársa volt. Később M. Halléval közösen írták a Fundamentals of Language (‘Alaptételek a nyelvről’, 1956) című, a megkülönböztető jegyes fonológiát érvényre juttató művüket. Ekkor már Cambridge-ben (Massachusetts államban, Boston mellett) a Harvardon tanított (1949-től), utóbb az MIT-n is (1957-től) professzor volt. Jakobson az elemzésben a fonológia mellett a nyelvleírás más szintjein is, továbbá a poétikában is a binarizmus elkötelezett híve volt, melyet a megjelölt–jelöletlen (angolul marked–unmarked) oppozíció következetes alkalmazásával egészített ki. Utolsó átfogó művének, fonológiai összegezésének, a The Sound Shape of Language (‘A nyelv hangalakja’, 1979) címűnek társszerzője utolsó jelentős közeli munkatársa, Linda Waugh volt. Magyarul két kötete is megjelent: Hang – Jel – Vers (1969, 1972), amely fontosabb kisebb műveit tartalmazza, valamint A költészet grammatikája (1982), amelyben verselemzései találhatók. 

Kicsi Sándor András

A nyelvészéletrajzok forrása Bencédy József Nyelvtudományi elméletek és nézetek a 20. században című könyve, amely kedvezményesen megvásárolható a TINTA Könyvkiadó webshopjában (www.tinta.hu)!

Nyelvtudományi elméletek és nézetek a 20. században