A tudományszakokat a legmagasabb szinten művelők is időről időre vállalkoznak arra, hogy diszciplínájuk titkait az átlagember számára is elérhető szinten elmagyarázzák. Így tett H. Varga Márta is, aki ezúttal az Édes Anyanyelvünk című folyóiratban 2005–2018 között megjelent írásaiból tett közzé válogatást. Jelen kötete 46 írást tartalmaz a magyar nyelvtanról és szókincsről, különös tekintettel az újabb fejleményekre.

H. Varga Márta nyelvészeti munkásságából kiemelkedik „A magyar fosztó- és tagadóképző” (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához 51., Bp.: Tinta Könyvkiadó 2006) című könyve, de például kitűnő tanulmányt írt a grammatikai redundanciáról is („Redundáns jelenségek a magyar grammatikában.” Magyar Nyelvőr 132, 2008, 3: 354–355). Jelen kötetében is visszatér kedves témáihoz, a redundanciához és a hiány nyelvi kifejezéseihez. Az alábbiakban H. Vargának az említett tanulmányában és jelen kötetében a grammatikai redundanciáról kifejtett elképzeléseit ismertetem.

H. Varga Márta: Változó anyanyelvünk. Írások a magyar nyelvről

Első lépésként nézzük meg, mi a redundancia, és mi számít redundánsnak! A nyelvészeti kisszótár szerint redundancia „az információelméletben az a jelmennyiség, amely a jeltovábbításban a feltétlenül szükségeshez képest többletet jelent, és így a közlés hírértéke szempontjából felesleges (redundáns)” (Kiss Gábor–Kohári Anna: Nyelvészeti kisszótár. Bp.: Tinta Könyvkiadó 2019: 175). A redundáns: „egy nyelvi kontraszt meglétéhez vagy fenntartásához szükségtelen (nyelvi jegy); nyelvi közlésben nem szükségszerű, abból elhagyható (elem)” (Kiss–Kohári i. m. 175). A tartalmas jelentéssel rendelkező szavak ismétlését, halmozását H. Varga lexikai redundanciának, az azonos funkciójú grammatikai eszközök ismétlődését pedig grammatikai redundanciának nevezi (14. o.). Megkülönbözteti továbbá a grammatikailag redundáns jelenségek között (a) a nyelvi rendszer, illetve a nyelvi norma által szabályozott kötelező redundanciát és (b) fakultatív, stilisztikai szerepű redundáns jelenségeket, amelyek a mondanivaló nyomatékosítását, a kifejezés expresszivitását szolgálják. A kétféle jelenség ismertetésének két külön kis írást szentelt (14–16, 17–20. o.).

H. Varga a „kötelező”, a nyelvi rendszer által szabályozott redundáns jelenségekre a magyar nyelvtanból nyolcféle példát hoz. Mindenekelőtt ilyen (a) az egyeztetés (pl. a diákok olvasnak). További példák:

(b) a tárgyas ragozású igealakok használata a (grammatikai eszközzel jelölt) határozott tárgy mellett, pl. (A) Pista könyvét olvasom.

(c) az azonos funkciójú igekötő és határozórag párhuzamos használata néhány igei vonzatszerkezetben (pl. bemegy a tanterembe, ráül az asztalra).

(d) a határozórag vagy a névutó kétszeres használata a mutató névmási kijelölő jelzős szerkezetekben (pl. azon az asztalon, azok alatt az asztalok alatt).

(e) az úgynevezett többszörös tagadás (pl. nem láttam senkit, semmit, semmikor, sehol).

(f) az úgynevezett kétszeres (legteljesebb) birtokos szerkezet, amelyben a birtokos a birtokoson és a birtokon is jelölve van (pl. a háznak a teteje / teteje a háznak).

(g) a birtoklásmondat, amelyben a névszó dativusragos alakjával jelöljük a birtokost, a birtokot pedig a birtokos számának és személyének megfelelő birtokos személyjeles névszóval fejezzük ki. Ebben a szerkezetben mind a birtokos, mind a birtokszó ugyanarra a személyre és dologra utal (pl. A tanárnak van könyve).

(h) a személyeknek szóló szükségességet, kötelezettséget, lehetőséget vagy éppen tiltást kifejező ragozott főnévi igenév + kell, szabad, lehet, tilos mondatszerkezetekben a dativusban lévő logikai alanyok mellett a személyragok is jelölik a „címzettet”. Pl. Mártának találkoznia kellett vele, nekem már sikerült befejeznem a munkát, nektek látnotok kellett.

H. Varga Márta: A magyar fosztó- és tagadóképző

H. Varga a nem kötelező, a mondanivaló nyomatékosítását, a kifejezés expresszivitását szolgáló, elsősorban stilisztikai szerepű grammatikai redundancia hat típusát tárgyalja, s azt is vizsgálja, mely esetben számít (stilisztikai) vétségnek, grammatikailag indokolatlannak az elemhalmozás. A típusok a következők.

(1) redundáns ragismétlődések. Főként a népies, bizalmas nyelvhasználatban szerepel a kettős tárgyraggal ellátott eztet, aztat mutató névmási alak, amely akár megháromszorozva is előfordulhat: eztetet, aztatat. Ugyanígy, a tárgyrag ismétlésével alakult ki az őtet személyes névmási forma. Noha ezeket a formákat 100–150 évvel ezelőtt még legnagyobb költőink is használták, ma nem tekintjük a művelt köznyelv normatív alakjainak. A ragismétlődések különböző típusait képviselik a következő példák: rubin – rubintot, nálamnál, nálánál.

(2) redundáns jelismétlődések. Erre legtöbbet idézett példa a többes szám jele a médium – média – médiák esetében. A kell igének a kijelentő mód, múlt idő, egyes számú 3. személyű szabályos kellett formája mellett előfordul népies ízű, jelismétlést tartalmazó kelletett változata, amelyben a múlt idő jele duplázódik meg: kell-et-ett.

(3) a határozói funkció ismétlődése. Példa erre az állapothatározói funkció kétszeres, a mint viszonyszóval és a -ként raggal együttesen való jelölése, pl. Mint tanárként dolgoztam évekig. Ide tartozik a hasonlító határozó indokolatlan kettős jelölése is, pl. Ez az autó nem ér többet mint százezernél.

(4) igekötő-halmozás, amely idegen eredetű igekötős igék esetében fordul elő, pl. beinvesztál (invesztál × befektet), ledegradál (degradál × lefokoz).

(5) névelő-ismétlődés, ami gyakran fordul elő akkor, ha a mondatban egy névelős tulajdonnév, különösen cím elé névelő kívánkozik.

(6) kötőszó-ismétlődés, amire példa az ellentétes kötőszók halmozása (de azonban).

Kiss Gábor–Kohári Anna: Nyelvészeti kisszótár

Varga Márta jelen könyvét a redundancia kiragadott példája mellett tematikai sokszínűség jellemzi. Grammatikai vázlatai mellett például olyan kényes témát is könnyeden tárgyal, mint a nemek szerinti nyelvi diszkrimináció a foglalkozásnevekben (123–126. o.) és bemutat egy új, neologizmussal kifejezett férfitípust is, a metroszexuálisat (109–110. o.).

Kicsi Sándor András