A TINTA Könyvkiadó 2015. december 15-én több új kiadványát is bemutatta az MTA Nyelvtudományi Intézetében. Az est házigazdája Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője volt. Paczolay Gyula Többnyelvű szólás- és közmondásgyűjteményét Szemerkényi Ágnes mutatta be.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák!

Keresve se találhatott volna jobb mottót a könyvbemutató szervezője, mint amit olvashatunk a meghívón: „a nyelv híd, amely összeköt”. És különösen áll ez az első kötetre, amelyet Paczolay Gyula készített és a címe: Többnyelvű szólás- és közmondásgyűjtemény, s az alcíme: 340 közmondás magyar, angol, észt, francia, német olasz, lengyel, portugál, spanyol és latin nyelven. Vagyis a szerző azt kereste, hogy melyek azok a közmondások – melyek azok a gondolatok –, amelyek ebben a tíz nyelvben azonos vagy hasonló módon jutnak kifejezésre, más szóval melyek azok a hidak, amelyek ezeket a nyelveket és kultúrákat összekötik

A könyvbemutató meghívója

Nagy örömömre szolgál, hogy ma itt Önök előtt beszélhetek Paczolay Gyula legújabb kötetéről, s ennek kapcsán – még ha röviden is, de – a szerző pályájáról is szólhatok néhány szót.Talán nem mindenki tudja a jelenlevők közül, hogy Paczolay Gyula nem a Bölcsészkarra járt, hanem a Műszaki Egyetemre, vegyészmérnök, és hivatalosan munkás éveiben ezen a területen dolgozott, kutatóként, oktatóként, tudományos fokozatát is természettudományi témából szerezte.

Paczolay Gyula

A 70-es évek elején Tudományok és rendszerek c. könyvéhez való anyaggyűjtés során találkozott olyan „általános érvényű megállapításokat tartalmazó” közmondásokkal, amelyekről rövidesen kiderült (kiderítette) – széles körű nyelvtudásának köszönhetően –, hogy más nyelvekben is előfordulnak. Ugyanannak a gondolatnak más nyelveken való megjelenése feltehetően ettől az időtől kezdve izgatta, s ez idő tájt fordult az érdeklődése egyre inkább a közmondások felé, és az elmúlt több mint négy évtized alatt ez állt munkásságának középpontjában. A most bemutatandó gyűjtemény valójában egy több mint negyven éven át tartó elkötelezett munka eredménye. Mielőtt azonban összeállított volna egy többnyelvű közmondásgyűjteményt, körültekintő kutatásba kezdett, milyen előzményei vannak nálunk egy ilyen típusú munkának. Ennek a kutatásnak az eredménye az 1979-ben, az Ethnographiában megjelent tanulmánya, amely egy elfeledett kétnyelvű (magyar–német, illetve német–magyar) közmondáslexikon összeállítójáról, egy brassói gimnázium magyartanáráról, Schlandt Henrikről szól, de a dolgozat nagyobb áttekintést nyújt, és nemcsak a kétnyelvű gyűjtemények sorát tekinti át, hanem minden olyan magyar közmondásgyűjteményt, amely összehasonlító anyagot tartalmaz. Ebben a tanulmányban – úgy gondoljuk – Paczolay Gyula tudatosan vagy ösztönösen, de kijelöli azt az utat, amelyet közmondáskutatóként végigjárt. Ennek az útnak fontos mérföldkövei vannak, melyeknek felsorolásától eltekintünk, és csak a legfontosabbakat említjük.

1985-ben jelent meg a Nemzetközi Finnugor Kongresszus tiszteletére/alkalmából a Magyar-észt közmondások és szólások, kiegészítve német, angol és latin megfelelőkkel című munkája, amelynek második, javított és bővített kiadása két évvel később, 1987-ben látott napvilágot. Ez a munka nem a nyelvrokonságot hivatott igazolni, hanem azt mutatja be, hogy ez a két nép az európai műveltségből mit sajátított el az elmúlt ezer év során.

1994-ben Magyar–japán közmondások és szólások című gyűjteménye jelent meg, amelyben a mindkét nyelvben megtalálható példákat közli a szerző. A közös proverbiumok közül számomra nagyon fontosak azok, amelyek egyszerű megfigyelésből származnak, pl.: Ahol füst van, ott tűz is van, és még érdekesebbek azok, amelyek ugyanazt a gondolatot más nyelvi megfogalmazásban adják. Pl. nemcsak a magyarban, hanem számos európai nyelvben ismeretes A lónak négy lába van, mégis megbotlik közmondás, amely a japánban A majom is leesik a fáról alakban fogalmazódik meg.

Nehezen lehet meghatározni, hogy munkái közül melyik a legismertebb, netán a leghasznosabb. De talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy az 1997-ben megjelent, magyarul és angolul is olvasható Európai közmondások 55 nyelven arab, perzsa, szanszkrit, kínai és japán megfelelőkkel c. gyűjteménye számíthatott -- és számíthat továbbra is -- a legnagyobb érdeklődésre. Ebben a kötetben a 106 legismertebb európai közmondás található. S hogy hogyan határozta meg, hogy melyik az a 106? Ennek az volt a feltétele, hogy részint Európa minden nagyobb régiójában ismert legyen, másrészt legalább 28 nyelvben előforduljon. De ezt a feltételt szinte minden példájánál meghaladta a szerző, mert a könyvben szereplő közmondások a feldolgozott 55 nyelvből átlagosan 40-ben megtalálhatók. Minden közmondás az eredeti nyelven is – tehát ahonnan a legrégibb adat származik – olvasható, s ezeken az arabot, perzsát, szanszkritot, kínait és a japánt érthetjük, és csak a burmai és ujgur közmondásokat közli angol fordításban. A kötet a nagyszámú példa, rövidítés stb. ellenére igen könnyen használható. Az angol vagy német olvasó a megfelelő nyelven a vezérszavak szerint tájékozódhat, a magyar olvasó egy teljes szöveget tartalmazó, ábécérendbe szedett felsorolását találja a közmondásoknak. A további eligazodást segíti a korábban megjelent többnyelvű gyűjteményekre vonatkozó konkordanciák jegyzéke.

Köztudott tény, hogy a közmondások jelentős része a Bibliából, a klasszikus görög-római antikvitásból eredeztethető. De egészen másként használjuk ezeket a közmondásokat, ha valóban nyomon tudjuk követni, hogy vándoroltak évezredeken keresztül egyik kultúrából a másikba. Néhány közismert példát szeretnék idézni, amelyeket mi is nap mint nap használunk, és a szerző által végignézett 55 nyelvből 46-ban megvannak: Aki másnak vermet ás, maga esik bele, Több szem többet lát, Új seprű jól seper, Egy fecske nem csinál nyarat, A suszternek lyukas a cipője, Ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek.

Hogy a nyelv – esetünkben most a közmondásról van szó – mennyire valóban hidakat képezhet a kultúrák között, egy személyes élménnyel szeretném alátámasztani. Amikor Amerikában voltunk, a férjem az Indiana Egyetemen tanított majd húsz éven át, s ha új emberekkel ismerkedtünk meg, vagy más egyetemre mentünk, udvariasságból, mindenki kérdezte, hogy én mit csinálok, mivel foglalkozom, és amikor mondtam, hogy közmondásokkal, akkor mindenkinek az első kérdése az volt: tényleg, na és vannak olyan közmondások, amelyek az angolban és a magyarban is megvannak? És akkor villogtam egy sort a Paczolay Gyulától szerzett ismereteimmel. Teszem azt, ha azt mondtam volna, hogy balladákkal foglalkozom, akkor nem biztos, hogy egy perc alatt azonosítottuk volna a közös tudást.

Ha valaki kézbe veszi ezt a könyvet, akkor lenyűgözi az a hatalmas apparátus, amellyel a szerző dolgozott. Óriási irodalmat tekintett át, a közmondások változatait azon a nyelven közli, ahonnan származik, azt az írást használja, amelyen az illető példát megtalálta, legyen az görög, szanszkrit, kínai, japán stb. Valóban bámulatra méltó teljesítmény. A könyv olyan tudományos igényességgel készült és olyan tudományos apparátust sorakoztat fel, hogy főként szakemberek, kutatók használhatják és használják, és teljes bizonyossággal lehetnek afelől, hogy az idézett példák rigorózus pontossággal következnek egymás után. Az a könyv, amelyet most szeretnék bemutatni, szintén hasonló igényességgel készült, de a szerző szélesebb olvasóközönségnek szánta a munkáját, az „úgymond” érdeklődő olvasónak, és ezért könnyebben is használható. Több példát találunk benne, mint az előbb idézett nagy gyűjteményben – szám szerint 340-et tíz nyelven, amelyet most nem sorolok fel ismét. A szerző azonban itt sem tagadja meg önmagát, s hiába szerepel a címben a tíz nyelv, ez valójában tizenegy, mert több példánál megtalálható a japán megfelelő is.

Paczolay Gyula: Többnyelvű szólás- és közmondásgyűjtemény

A szerző a példákat a vezérszó szerint ábécérendbe szedte, ezeket a vezérszavakat kiemelte, tehát könnyen szembetűnik, ha valaki keres egy közmondást. A kötet végén amúgy is találunk egy témajegyzéket, ami segít abban, hogy ha nem ismerjük a közmondást, de tudjuk, hogy milyen fogalomról keresünk példát, akkor megtaláljuk a kötetben. Az első sorban kiemelten szedve találjuk a közmondást, utána az első magyar adat évszámát, majd – ha benne volt a fentebb idézett Paczolay-gyűjteményben – az erre való hivatkozás következik a könyv végén megtalálható rövidítésjegyzékben azonosítható módon, az EU (és ez itt most nem az Európai Uniót jelenti) után következik a fejezetszám, ahol a kérdéses példa előfordul, majd jön még egy szám zárójelben, ez pedig azt mutatja, hogy hány nyelvben található meg az adat. Ebben a kötetben 106 olyan példát találunk, amely Paczolay nagy gyűjteményében is szerepel, ami azt jelzi, hogy az itt megtalálható példák nem a kötetben szereplő 10, illetve 11 nyelven ismertek, hanem annál sokkal több nyelvben. A különböző nyelvekből származó adatok ábécérendben, a nyelvek angol megfelelői szerint sorjáznak. A példák után nincs forrás, az az összes adat után közölt Irodalomjegyzékben van megadva, rövidítve, így is gazdaságosan kihasználva a helyet.

Amelyik közmondásnál ismert a szerző, aki úgymond először használta, vagy a mű címe, ott ezt is feltünteti Paczolay Gyula. Gyakran található egy Megjegyzés rovat a példák után, ahol a szerző azokat az ismereteit adja közre, amelyek fontosak és érdekesek lehetnek az olvasónak. Olykor előfordul az Eredet rövid összefoglalása is, amelyet szintén nagyon jónak tartok, mert az 1-2-3 mondatban elmondott történet, amit az illető közmondásról tudni lehet, jól megragad az emlékezetben. Ilyen például a Suszter maradjon a kaptafánál szólás, amelyről megtudhatja az olvasó, hogy Plinius szerint egy Krisztus előtt a 4. században élt görög festőtől ered, aki elfogadta ugyan egy cipésznek a festményén ábrázolt lábbelire vonatkozó kritikáját, de már a másra vonatkozó bírálatot a fenti szavakkal utasította el. Érdekességként jegyzem meg, hogy O.Nagy Gábornál nem szerepel ez az adat, de már Baranyai Decsi is ismerte. Több esetben a címsorban szereplő példa variánsait is közli a szerző, ami szintén csakis helyeselhető megoldás.

A szerző nem tesz különbséget a közmondás és szólás között, vagyis sem az írásképben – ahogy pl. O. Nagy Gábor gyűjteményében található –, se másként nem jelzi. Nem vagyok benne biztos, hogy jó megoldás, hogy olyan kifejezések is bekerültek a gyűjteménybe, amelyet sem szólásnak, sem közmondásnak nem tarthatunk, a proverbium egyetlen alcsoportjába sem sorolható, a könyvben mégis szerepelnek. Ilyen például a Tűkön ül vagy a Szélmalomharcot vív, Utólag könnyű okosnak lenni.

Ez a könyv közismert példáival, pontos adataival nagyon jól szolgálja a nyelvek közötti kapcsolatok, a nyelvek közötti hidak építését. És nemcsak a kutatóknak, fordítóknak, idegen nyelvet tanító tanároknak, vagy azt tanuló ifjúságnak, de valóban minden érdeklődő olvasónak nagyon hasznos munka, és jó szívvel ajánlom tanulmányozását.

És egy utolsó mondatot engedjenek meg kérem. Azt hiszem mindnyájunk, és az egész magyar művelődéstörténet számára nagyon gazdagító és felemelő esemény lenne, ha hamarosan Baranyai Decsi János gyűjteményének kritikai kiadását ünnepelhetnénk ebben a körben, amelyet szintén Paczolay Gyula készített.