"A magyar nyelvben mély logika rejlik"
Kazinczy Ferenc e sorokat írta 1810. július 1-jén Aranka Györgynek, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság (1790) megalapítójának: „Én azt hiszem, hogy a magyar nyelv jobb idők szüleménye lesz; mert hogy lesz jobb idő: azt szentül hiszem, hogy nem semmit szentebbül. Európát philosophusi szellem fújja végig, s ez a szellem nem nézhetné egy anyanyelvnek, mégpedig egy igen szép nyelvnek, elenyészését. Megfoghatatlan dolog előttem, hogy Herder ennek mint jövendölhetett elenyészést.”
Kazinczy Ferenc portréja [TINTA Könyvkiadó]
A századfordulókon többet törődünk anyanyelvünkkel? Többet töprengünk sorsunkon, jövőnkön? Herder jóslata nem valósult meg, de vajon nem időszerű még mindig? Várjuk a Kazinczy által emlegetett jobb időket? Ami átlengi Európát, az minden, csak nem philosophusi szellem, inkább merkantil szellemnek mondhatnánk, s könyörtelen. Bár egy újságcikkben azt olvashatjuk, hogy a kereskedelem segíti nyelvünk megerősödését, kiterjeszti használatát. Horváth János egyetemi tanár írja Anyanyelvünk a gazdasági integrációban című cikkében (Magyar Nemzet, 2000. szeptember 7.), hogy a határmenti városok gazdasági kapcsolata – Miskolc és Kassa, Szeged és Szabadka például – erősíti a magyar nyelv használatát, hiszen az angolt is legfőképpen az angolszász kereskedők terjesztették el világszerte. Nekünk erre semmi esélyünk nincsen, éppen ezért valamiféle philosophusi szellem feléledésében bízhatunk, olyanban, melyet Sir John Bowring képviselt a 19. században. Ezt írta nyelvünkről 1830-ban:
Sir John Browning angol közgazdász
„A magyar nyelv a messzi múltban gyökerezik. Sajátos módon fejlődött ki, és szerkezete oly régi időkből ered, amikor a ma beszélt európai nyelvek még nem is léteztek. Olyan nyelv, amelyik önmagában, következetesen és szilárdan fejlődött, és amelyben mély logika rejlik, párosulva az erő és a hangzás alkalmazkodóképességével és rugalmasságával. Az angol büszke lehet arra, hogy nyelve magában hordozza az emberiség történetét. Eredete kimutatható, láthatóvá tehetők benne az idegen rétegek, amelyeket a különböző népekkel való érintkezések során olvasztott magába. Ellenben a magyar olyan, mint egy egyetlen darabból álló terméskő, amin az idők viharai még csak karcolást sem ejtettek. Nem naptár ez, amely a korok változásaihoz alkalmazkodik. De nincs is szüksége erre: nem vesz kölcsön, nem ad senkinek, de nem is vesz el senkitől. Ez a nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek.
Amit a tudósok nem tudnak megoldani, azt mellőzik. A nyelvészetben éppúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok mennyezete is egyetlen sziklából készült, és erre sincs magyarázat. Senki sem tudja, honnan származnak, vagy hogy melyik hegyből vették a csodálatos sziklatömeget. Azt sem tudni, hogyan szállították és emelték fel a templomok csúcsáig.
Az egyiptomi Hathor-templom
A magyar nyelv eredetisége még ennél is bámulatosabb. Aki ennek titkát valaha is megoldja, az isteni titkot fog megfejteni. Legalábbis a titok első tételét, amely így hangzik: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.”
A 19. századi angol tudós sorai meghatók, jó tudni, hogy értékeltek bennünket, s nem szabad elfelejteni. Azt, hogy miként nyilatkoztunk mi A mi nyelvünkről, Grétsy László gyűjtötte össze – Sir John Bowring szavait az előszóban idézi – egy vaskos, a millennium tiszteletére készült kötetben, melynek alcíme: Íróink és költőink a magyar nyelvről (Tinta Könyvkiadó, 2000. 493 oldal). Ábécérendben sorakoznak benne íróink és költőink vallomásai, Ábrányi Emiltől Zilahy Lajosig, közismert és eleddig ismeretlen sorok, néhány életrajzi adattal felvezetve. Újdonsága a kötetnek, hogy olvashatók benne külföldre szakadt hazánkfiainak emlékezései, Zilahy, Wass Albert és még sokan mások. Érdekessége a kötetnek, hogy válogatója és szerkesztője nemigen talált idéznivalót a mai, a modern íróktól. s erre a fájdalmas valóságra Nemeskürty István is utalt egy rádióbeli beszélgetésben. A jobb időket és a philosophusi szellemet nem ők fogják elhozni, az biztosnak látszik. De az is biztosnak látszik, hogy a nyelvművelő mozgalom sokak lelkét átjárja, felemelkedőben van, egyre szervezettebb. Korunk Kazinczyéhoz hasonló.
Grétsy László (szerk.): A mi nyelvünk
Íróink és költőink elmondják, hogy anyanyelvünk szép. „Minden nyelv a természet, az emberi lélek csodálatos műve. Valamennyit egyformán becsüljük. Nem hirdetjük, hogy a mienk a legszebb, a legkülönb… Édesanyánkról sem mondjuk, hogy ő a legszebb asszony az asszonyok között… Csak azt mondjuk róla, hogy ő az egyetlen, hogy ő az édesanyánk, s ezért szeretjük” – ezek Kosztolányi Dezső mélységesen igaz szavai, melyekben az imádság áhítata is benne foglaltatik. Kazinczy A mi nyelvünk című epigrammájában olyan politikai távlatokat nyit, melyek ma is aktuálisak, annak ellenére, hogy a költeményt magát ódonnak érezzük:
„…Dörg ő s nem csikorog; fut ha kell, mint férfi fut a cél’
Nem tört pályáján: de szaladva, szökellve, sikamlva,
Lángol keble, ajakán mély bánat’ kedve sohajtoz,
S mint te, Olasz, s a szláv, hévvel nyögdelli szerelmét. –
Hull a lánc, közelít az idő, s mi közöttetek állunk!”
Grétsy László, a kötet összeállítója
Közismert művek is szerepelnek a Grétsy tanár úr által összeállított kötetben, mint Dsida Jenő Psalmus Hungaricusa, Illyés Gyula Koszorúja, Márai Sándor Halotti beszéde vagy Wass Albertnek A láthatatlan lobogó című költeménye, melyről elmondhatjuk, hogy bekerült már a köztudatba. Tudomásom szerint először került be gyűjteménybe – hosszú eltiltás után – Jobbágy Károlynak Fuldokló anyanyelvem című költeménye, mely 1978-ben olyan pontossággal írta le a határokon túli magyar nyelv állapotát, mint a mai, kvantitatív módszerekkel dolgozó szociolingvisztikai vizsgálatok. Ezek a vizsgálatok azt derítették ki, hogy a magyar nyelv először a hivatalos, a közéleti nyelvhasználati színtérről tűnik el; beszorul a privát nyelvhasználati színtérbe, csak otthon beszélik a családok, majd csak az öregek ajkán él, végül az öregekkel együtt kihal. Ezt a folyamatot még a kevertnyelvűség is sietteti, fokozatosan tűnnek el régi, szeretett szavaink, s azután
„Az ő helyükbe tör a sok
új szó, idegen mondatok:
a kényelmesebb, az előbb,
másnak is könnyen érthetőbb,
a vonaton, autóbuszon
naponta hallott fogalom.
És a konyhában,
a sepert
udvarban szívott anyanyelve
lassan sorvadva – mint ahol
örvény húz – süllyed, fuldokol.
Előbb csak fenn, majd újra lenn,
bizonytalan, igénytelen,
halkul, megszürkül, fénytelen,
– azután végleg eltűnik:
a gyerekek még csak törik,
de mint divatjamúlt ruhát
szégyellik már az unokák.
Hát én
lábadhoz guggolok,
figyelni, hogy a szűk torok
– a könnyektől fojtogatott –
hogy löki ki a bánatot;
hallgatni elcsukló dalod:
utolsó,
megtört
sóhajod.
A nyelvről sok mindent leírtak a filozófusok, a nyelvtudósok, a kibernetikusok és még egyéb tudományágak művelői. Tanították azt is, hogy a nyelv olyan, mint egy élő szervezet, mint egy organizmus; tanították azt is, hogy a nyelv az emberi lélek vagy a néplélek terméke; tanították azt is, hogy gondolatokat kifejező jelek rendszere, struktúra; tanították azt is, hogy transzformációk segítségével működik: tudatunk mélyéből a felszínre hatol; tanították azt is, hogy a beszéd cselekvés, s egy adott szituáció meghatározta érvényességi feltételek alakítják. De azt is tanították – s erről komputeres korunkban szeretnek megfeledkezni –, hogy a nyelv kultúra, ahogy Jobbágy Károly idézett költeményében mondja: „Fülemnek nem szavak ezek, / – multunkról zengő énekek”. Erről ír Zilahy Lajos egy sutba dobott és megtalált Magyar írógép ürügyén, próbálgatva a magyar szavakat, az ékezeteket, melyek az angolban sosem léteztek.
De nem zavar már a sok ékezet,
A vén írógép hárfa lett,
Ahogy Petőfi két sorához érkezett:
„Oh, lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!”
Kopog a gép, a ronda ócskavas
Magától írja már az avas és havas
„Piros csizmám nyomát, zöld erdő harmatját…”
„Hullatja levelét az idő vén fája…”
„Különös, különös nyár-éjszaka volt,
Az égben egy dühödt angyal dobolt…”
„Én úgy szeretlek, mint anyját a gyermek,
Mint mélyüket a hallgatag vermek…”
„Az ám
Hazám!
Isa pur es chomu vogmuc.”
Grétsy László, Kiss Gábor (szerk.): A magyar nyelvről
Kuruc bujdosóvers, Arany János, Ady Endre, József Attila sorai, költőink megszenvedett gondolatai a nyelvvel együtt ott lapul az ember agyában, egy egész sor; élükön a kezdet: a Halotti Beszéd. Mi még tanultuk ezeket a verseket a gimnáziumban, még Petőfi Tündérálom című költeményét is, ahonnan Zilahy Idézett, s érettségi találkozónkon felismerték az idézeteket a lányok. Több alkalommal megkérdeztem a mai érettségizetteket is… Tessék kipróbálni! Bizony por és hamu vagyunk, de amíg agyunk és nyelvünk van, bennünk él népünk egész múltja, az anyanyelv – mi vagyunk.
Melegen ajánlom A mi nyelvünk című kötetet a tanártársadalom figyelmébe, ünnepélyekre, versenyekre, pályázatokra és mindennapi olvasmányul.
A. Jászó Anna
