A szavak embere a szó szoros értelmében. Esetében ez nem puszta játék a szavakkal, hiszen mesterségének címere éppen az anyanyelv. A Magyar szókincstár gondozója, s e minőségében társítója rokon értelmű szóknak és ellentétüknek. Továbbá: honi új szavak és jelentésük rendszeres figyelője, rögzítője. Hivatása és hobbija, mi több: otthona ez a nyelv, szakszerű szeretettel óvja hát veretes régiségeinket, de rugalmasan kíséri a folyton változó, eleven nyelvi jelenségeket is, higgadt örömmel fogadva őket. Középen áll tehát: a maga módján szemléli és leírja a magyar nyelv aranymetszetét. 

– Nyelvészt, kivált szókincstanászt úgy képzelhetni: filológus bogarászással tölti az életét. Így volt-e, van-e valóban, vagy jutott ideje egyéb földi hívságokra is? Magyarán: honnan jött, mi szél hozta hivatásába?

– Gyermekkoromban sok időt töltöttem nagyszüleimnél Cserháthalápon, egy nagyon békés életet élő, sok archaikus nyelvi elemet őrző falucska közösségében. Kevés pénz forgott ott, a legszükségesebbeket ki-ki megtermesztette kertecskéjében, katonaviselt öregek száján forogtak még első világháborús történetek. Megszűrték, értéke volt ott a szónak. Ahogyan – másképp – a budapesti piarista gimnáziumban is. Magyartanárom, Fekete Antal avatott nyelvész volt, több könyvet publikált a magyar keresztnevek rendszeréről. Középiskola után programozó matematikusnak jelentkeztem, aztán egy építőtáborban láttam, mennyire csinosak a bölcsész lányok (köztük a későbbi feleségem), így az általános és alkalmazott nyelvész szakot is elvégeztem. 1979-től dolgozom az MTA Nyelvtudományi Intézetében; kezdetben beszélő számítógépek programját írtam. Idővel átkerültem a lexikográfiai és lexikológiai osztályra. Ott jutottam igazán közel a szótárakhoz, kivált főnököm, atyai mesterem, A földrajzi nevek etimológiai szótárának szerkesztője, Kiss Lajos révén. Mindeközben négy gyermek apja lettem, velük és feleségemmel szépen éltünk és élünk. Nem vagyok tehát „eltemetkező” nyelvész, sokat dolgoztam, de azért családomra, köznapi örömökre is jutott időm.

Kiss Gábor a Magyar szókincstárral a kezében 

– Például a Tinta Könyvkiadó megalapítására 1992-ben. Ez nem mutat arra, hogy kímélő életmódra fogta volna magát. Vagy az ön számára szellemi diéta, hogy szorosabbra vonta szellemi cselekvésinek körét?

– A Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt. irányítójaként inkább tágítani igyekeztem ezt a kört, immáron belső-külső munkatársaim segítségével. Tapasztaltam, hogy az először 1978-ban kiadott Magyar szinonimaszótár megannyi erényén túl is hagyott maga után kívánnivalót. Kivált a szakmán túli közönség igényeit nem tudta kellően kielégíteni. A Tinta Kiadó először vagy öt évig főként nyelvészeti szakmunkák és szótárak szerkesztésével foglalkozott. Ezenközben négy esztendőn át, tizenöt kitűnő szakember közreműködésével elkészítettük és megjelentettük Magyar szókincstár – Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára című, valóban hiánypótló kötetünket. Értékét mutatja: már hatodik kiadásában is szépen fogy. Sajátos munka ez, nincs teletűzdelve minősítésekkel, kommentárokkal, ám alkalmas arra, hogy általa passzív szókincsünket bármikor mozgósíthassuk. Ezért is nevezem kínálati szótárnak.

– Sokan nyelvünk szegényedéséről, romlásáról beszélnek, és úgy vélik, őrizni kell. Mások azt mondják: a nyelv elven organizmus, mindig megtalálja a maga lejobb lehetőségeit. Ön ezt hogyan látja?

– Hol parázslik, hol föl-föllángol ez a vita. A nyelvtörvény kapcsán most megint tüzelőállást foglaltak el az ellenfelek. Szerintem valójában álvita zajlik, hiszen a nyelvet gondozni, ápolni kell, de megmerevíteni, kalodába zárni ha akarnánk, se tudnánk. Mert a nyelv valójában nem romlik, csak változik. Vannak bizonyos egyezményes szabályok – ilyen például a helyesírás –, amelyekhez természetesen tartanunk kell magunkat, de a változásokat, a folytonos felfrissülést is tudomásul kell venni. (Ezt a szándékunkat tanúsítja Új szavak, új jelentések című, Pusztai Ferenccel közösen szerkesztett kötetünk, amely első ízben 1997-ben közölte szókincsünk több mint kétezer újszerű elemét, példamondatba helyezve.) Az idők során vagy harminc könyvet adtunk ki, mindegyiknek közvetlen-közvetett köze van anyanyelvünkhöz. Szerepelnek köztük szótárak, nyelvészeti segédkönyvek és „mesterművek” (ezek egyike a József Attilával kapcsolatos sajnálatos affér miatt méltatlanul mellőzött Horger Antal Magyar szavak története című alkotása). Az említett nyelvművelő vitában tehát én középen állok.

– Mire gondol? Arra, hogy a korábbiaktól sok tekintetben gyökeresen eltérő világunk jelenségeit, de még tárgyait se fejezhetjük ki korábbi szavakkal? Vagy hogy régi szavakhoz új jelentések is tapadnak?

– Mindkettőnek tanúi lehetünk. A nyelv nem konzerv. Nem helyes kövületként tekinteni rá. Nincs abban semmi úgy kőbe vésve, hogy hozzá csak vak tisztelettel szabadjon közelíteni, azt csak leírni legyen szabad. És azokat, akik a nyelv fékezetlen burjánzását nem kívánják gátak között tartani, szintén szélsőségesnek vélem. Valójában: érdemes ápolni azt, ami jó, ami szép, ami oly erősen összekapcsolja mindazokat, akik magyarul beszélnek. De örömmel fogadhatjuk az izgalmas újdonságokat is. A friss jelenségeket kifejező olyan összetett szavakat például, mint a fénymásoló. Ez telitalálat. Tudomásul kell venni azt, hogy míg a kártya valamikor csak a zsugát jelentette, most már van bankkártya, telefonkártya, benzinkártya stb. A tanácsháza szó egy kor jellemző szava volt, a miénket az önkormányzat jellemzi. És szomorú életformaváltásra utal, hogy a kábítószer-fogyasztás kapcsán új jelentést kapott például az anyag, a fű. A számítógépvilágban szintén megjelentek már találó savak, köztük legjobb: a honlap. És az imázs helyett is sokan használják a már a közkép kifejezést. S vannak persze magyarosodott idegen szavak is, ilyen például a videó. Tudomásul kell vennünk: a nyelv élőlény. Rügyet hajt, levelet, virágot hoz. Van, ami idővel elhervad, és van, ami örökzöld marad.

– Ám bármennyire rugalmas, mozgékony szemléletű is a nyelvész, túl sokat tudva mesterségéről, óhatatlanul akadékoskodóvá, ebben-abban netán akadémikussá válhat. Tud-e még ön elengedetten olvasni-írni?

– Ha szép, életszerű, számomra cselekményében vagy intellektuálisan izgalmas könyv kerül a kezembe, még ma is átadom magam az élménynek, és félreteszem szakmai ártalmaimat. Az írással már másképp vagyok. Egykoron könnyen siklott a tollam, amikor például nagyszüleimnek írtam gyakran és szívesen mindenről beszámoló leveleket. Könnyen írtam naplómat is, ebbe most már csak ritkán jegyzek föl ezt-azt. Ám tanulmányaimat, cikkeimet, egyéb munkáimat sok töprengés árán, nagy körültekintéssel, gondosan, magyarán: eléggé nehézkesen írom. Segít valamicskét a számítógép, hiszen tudom, hogy amit leírtam, nem szól az örökkévalóságnak, így bármit, bármikor korrigálhatok. De azért említett szakmai ártalmaimtól nem tudok szabadulni. Ha akármit leírok, azt tüzetesen, „százszor” is ellenőrzöm, újragondolom. 

Könyvhét, VI. évf. 8. szám, 2002. április 18. 15. oldal