Tudja, hogy mi az a szövegamulett? Ha azt mondanám, hogy szerintem ismeri, elhinné nekem? Bebizonyítom, hogy ismeri a szövegamulettet.

A szövegamulett egy olyan sajátos formája a szövegeknek, amit tulajdonképpen az ember magán visel vagy magánál hord egy személyes tárgyán. Többféle megvalósulása lehet ezeknek a szövegeknek. Az első és legkézenfekvőbb az, amikor amuletteken szerepelnek a szövegek. Régen – amikor még nagy volt az írástudatlanság – azért alkalmazták ezt a megoldást, mert úgy gondolták az emberek, hogy a szöveg és az amulett „ötvözése” gyógyító erővel bír. Éppen ezért, a beteg embereknek, veszett kutyáknak vagy sánta lovaknak amulettet akasztottak a nyakába. Ha valaki szegényebb volt, akkor papírra írt szöveget kötöttek a gyengélkedő nyakába egy cérnaszál segítségével. Másik megoldás a selyem zsebkendőbe csomagolt szöveg szív fölé helyezése. Az idő múlásával már magán a zsebkendőn, ruhán szerepelt az ima, ráolvasás, rövidítés, monogram. A 16. századtól vannak utalások az amulettszövegekre:

„aki az ilyen szöveget, imát leírva magával hordja, magán viseli, annak semmi ellenség nem árthat, se tűz, se víz, se méreg, se pokol.”

A 18. századtól megjelentek olyan módszerek, amik alapján ezeket a szövegeket valamilyen módon a betegnek el kellett fogyasztani, tehát belesütötték a kenyérbe vagy kalácsba. Előfordult, hogy a betegnek a feje alá tették a szöveget, sőt néha-néha még a bőrére is ráírták, annak reményében, hogy úgy hatásosabb lesz. Ezeket az amulettszövegeket ma is használják az emberek, csak egy kicsit más a megvalósítás módja. Napjainkban a legkedvesebb személyes tárgyainkra írunk hasonló jellegű szövegeket, mottókat, idézeteket. Ilyen például az, ha valaki az autójára tesz matricát: „Az utak királya”, vagy éppen a pólónyomtatás lehetőségével élve mutatja meg a számára fontos gondolatot, hovatartozása jelét. De tulajdonképpen a tetoválás is ezt a célt szolgálja, a „régi” és az „új” megvalósítás között pusztán annyi a különbség, hogy a mostani már nem a gyógyítást és a védelmet hivatott szolgálni.

Ha még többet szeretne megtudni a szövegamulettről vagy más szövegfajták történetéről, vagy csak hasonló érdekességekről akar olvasni, akkor ajánlom figyelmébe a magyar nyelvtörténet frissen megjelent kézikönyvét, melyet az alábbiakban ismertetek.

Kiss Jenő, Pusztai Ferenc: A magyar nyelvtörténet kézikönyve

Az egyetemi nyelvtörténész tanárkollégák és hallgatók által már réges-rég várt könyv végre kiadásra került. A Tinta Könyvkiadó kézikönyvsorozatának 29. darabja ez, A magyar nyelvtörténet kézikönyve. Hatalmas öröm ez a szakmai érdeklődők számára, azonban nem csak nekik válhat előnyükre az, hogy ez a könyv megjelent. Akit érdekel a magyar nyelv kialakulása, fejlődése, múltja, térbeli változatai, annak bátran ajánlható ez az édeslila kötésbe burkolt, Kiss Jenő és Pusztai Ferenc által szerkesztett kiadvány.

A kötet korábbi kiadása sokkal részletesebben tárgyalja a nyelvtörténet minden egyes érdekességét, ám a szerkesztők szerették volna, hogy olvasóbarátabb legyen a könyvük, miközben az érdemi tartalomból nem veszít egy kicsit sem. Ahogy ezt a könyvet forgattam, világossá vált számomra, hogy ezt a célt sikerült elérniük a szerzőknek és szerkesztőknek egyaránt. Ez a siker abból is fakad, hogy a szerzőgárda mögött több évtizedes kutatómunka, tapasztalat és egyetemi oktatói munka áll. A kutatási és oktatási munkálatok együttes jelenlétének eredményeként született meg ez a kötet, amely mindenki számára érthető és befogadható, előképzettségtől függetlenül.

A kézikönyv öt nagy fejezetből áll: Nyelvtantörténet, Lexikatörténet, Nyelvváltozat-történet – ezek egészülnek ki a Nyelvtörténet mint kutatási tárgy című, valamint magával a nyelvvel foglalkozó fejezettel. A kötet anyagához tartozik még egy jól kidolgozott melléklet is, mely részletes, színes és érthető. A mellékletben nemcsak térképek vannak, hanem Nyelvtörténeti szakszó-tár, bibliográfia és tárgymutató is. Ez az 548 oldalból álló könyv magába foglalja a magyar nyelv három és fél ezer éves történetét, öt korszakra bontva: ősmagyar kor, ómagyar kor, középmagyar kor, újmagyar kor és újabb magyar kor. A 2003-as monográfiához képest a frissen megjelent kötet kiegészült még nyelvemlékek ismertetésével, tulajdonnevek kialakulásának történetével, valamint a nyelvjárási, szaknyelvi és köznyelvi részek a mai kutatási eredményekkel gyarapodtak tovább és frissültek fel.

Releváns tudományos segédlet, amely megkönnyíti a kutatási munkálatokat, irányt mutat a tudományág szerteágazó területein belül – egy jól sikerült összefoglaló munkáról van szó. Alapvető fogalmakkal ismerkedhet meg a nyelvtörténet iránt érdeklődő olvasó, s ha valami felkeltette az érdeklődését, akkor a szakszó-tárban vagy a bibliográfiában talál még olyan információkat, amik olthatják érdeklődését a szakággal kapcsolatban. A kötet bibliográfiája azért sem hanyagolható el, mert a későbbi tudományos munkálatokhoz olyan szakirodalmakat biztosít, amelyek szinte alappillérei a területnek, és megkerülhetetlenek a jövőbeni kutatásokhoz.

A korábbi nyelvtörténeti munkákhoz képest a kötetben újdonságnak számít továbbá a magyar nyelvközösség történetének bemutatása történeti-művelődéstörténeti áttekintésben, tárgyalva a Kárpát-medence etnikai változatát is.

Urbán Matild