Március 9-én az Albertfalvi Közösségi Házban bemutatták Sümegh László legújabb könyvét, az Albertfalvi emlékképeket. Alább Farkas Jenő a bemutatón elhangzott előadásának írásos változata olvasható.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt állok Önök előtt abban a furcsa helyzetben, hogy az igen tisztelt hallgatóság soraiban Sümegh Lászlónak olyan barátai, ismerői és tisztelői ülnek, akik nálam sokkal jobban ismerik a könyv szerzőjét és a könyv főszereplőjét, Albertfalvát, a Szülőföldet. Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy büszke lehet az a közösség, melynek ilyen krónikása van, mint Sümegh László, tanár-író, aki a nagy elődök, Sík Sándor, Jelenits István és Kerényi Lajos nyomdokain jár.

A TINTA Kiadó törzsasztalának tagjaként a belvárosi Pió és Central kávéházban évek óta nagy érdeklődéssel követem Sümegh László történeteit, anekdotáit, kiegészítő és pontosító megjegyzéseit. Köszönöm az igen megtisztelő, baráti gesztust, hogy néhány szót szólhatok Tanár úr könyvéről, amelyet a TINTA Kiadó jelentetett meg, Hetényi Katalin kiváló grafikáival (aki szerzőnk sok más könyvét is illusztrálta). A címlapot Temesi Viola készítette. A kötet négy részből áll: az első, Embermesék címmel beszélgetéseket tartalmaz neves albertfalvi személyiségekkel; a második az Egy kis történelem címet viseli, és az albertfalvi üzemeket és gyárakat mutatja be; a harmadik (Régen és most) kitűnő szociográfiai munka; a negyedik, Apáról fiúra című részben egy kiváló novella és egy igazi kisregény olvasható, mely komoly írói teljesítmény.

Sümegh László (Fotó: Gere Tibor)

Az előszót Oláh István szakíró jegyezte, aki szinte minden interpretációs lehetőséget kimerített. Ezért fordultam segítségért Marcel Proust francia íróhoz, mert talán ő „gyalogolt” a legtöbbet az eltűnt idő nyomában. Proust ezt írja az olvasásról: „Amikor olvasunk, szeretünk kilépni magunkból és utazni”. Így, kilépve a magunk alkotta világból (történeteinkből, emlékeinkből) a könyvek révén másfajta világokkal tudunk azonosulni.

Sümegh László könyve, az Albertfalvi történetekkel együtt, amely 2013-ban látott napvilágot, ugyancsak a TINTA Kiadónál, valódi civilizációtörténeti utazás, térben és időben egyaránt. Szemünk előtt játszódik le a mintegy kétszáz éves albertfalvi civilizációs folyamat, melynek során az őslakosok, betelepülők, híres és kevésbé híres magyar, sváb és tót emberek váltak vállalkozókká, vegyipari munkásokká, repülőgépgyártó szakemberekké és alkotó értelmiségiekké. A szerző kitűnően érzékelteti a változásokkal párhuzamosan alakuló magatartáskódokat, az albertfalvi közösségi életet teremtő és irányító személyiségeket: a templomépítőket, iskolaépítőket, és orgonaépítőket, papokat, orvosokat. Ezenkívül a modern vendéglők, fogadók, kávézók, trafikok és gyógyfürdők alapítóit és fenntartóit. Fontos megjegyezni, hogy a gazdag forrásanyagot érdekes tudományok és szociológiai megfigyelések egészítik ki, dokumentumértékük felbecsülhetetlen.

A közönség érdeklődve figyel (Fotó: Gere Tibor)

Úgy érzem, hogy Sümegh László, a tudós tanár, aki számtalan előadást tartott különféle konferenciákon, rendezvényeken, temérdek cikket és tárcát írt különféle lapokba, itt, ebben a könyvében kitárulkozóbb. Saját maga szerint is Sümegh László, a jó értelemben vett exhibicionista, aki szereti a belső énjét és stílusát megmutatni a külvilágnak, ami az ötvennél is több zárójeles szövegrészben körvonalazódik. Az általában rövid, de néha terjedelmes betoldásokban a tanár-író magyaráz, pontosít, értelmez vagy figyelemfelkeltő kritikai megjegyzést tesz. Így a zárójeles megjegyzés sajátos stilisztikai eszközként jelenik meg írásaiban. Ugyanis kiszól a szövegből, a szöveg mögül, mint a színész, amikor a közönséghez fordulva mond véleményt az eseményekről. A színpadi művekben ezt a kiszólást jelzik a (FÉLRE) zárójeles megjegyzéssel. A párhuzam nem véletlenszerű, mert az írások jó része kollokviális hangvételű, társalgási, élőbeszédre emlékeztető. Csak néhányat említek ezekből a mozaikszerű témákból: III. Napóleon és az ezüst evőeszközök, a besúgó katolikus papok, Dobos István, „angyal”-pilóta, a mai vendéglők és kifőzdék, a jégszekrény története, a dohányzás és a szerző felesége, Bernadett asszony.

A kötet írásai közül kiemelkedik az Egyszer lenn, egyszer fenn című kisregény, 270 éves családfa története. Terjedelme közelebb áll a novellához, amelyben, időben és földrajzi távolságban is, igen szerteágazó cselekményt vonultat fel a szerző. Kezdődik a 18. századi galgóci Sümegh Józseffel, folytatódik a neves Jánossal, a mézesbábossal, aki a királyfogadó küldöttség tagjaként találkozott Ferenc József császárral. A mézesbábos, azaz a mézeskalács-készítő mesterségről még Mikszáth Kálmán is megemlékezett. Csodálatra méltó az a vakmerő bátorság, munkabírás, vállalkozói szellem, amely az 1840-es és 50-es évektől jellemezte a családregény szereplőit, a Sümegh-felmenőket, akik a Felvidékről indultak, és jutottak el Észak-Magyarországra (Balassagyarmatra), hogy később Albertfalván telepedjenek le, és elfoglalják helyüket a falu őslakosai között.

A képen balról jobbra: Farkas Jenő, Sümegh László, Kiss Gábor (Fotó: Gere Tibor)

Ha a kötetből egyetlen egy írást kellene választanom, a Hálátlanság című novellára voksolnék. Először is a középiskolások számára kötelező olvasmányként jelölném meg. Hiszen a serdülők alapvető konfliktusaira világít rá: az apa-fiú és a tanár-diák kapcsolatra és a példaértékű megoldásra. Ezenkívül ennek a néhány oldalas novellának a segítségével a feszültség fokozását mint narrációs technikát lehetne oktatni az iskolában. Minden valószínűség szerint a novella felépítésében közrejátszik Sümegh László zenei műveltsége és kompozíciós képessége is. Íme a rövid történet: az apa megtalálja az érettségire készülő diák, Sümegh László tankönyvéből kiesett cédulát, melyen ez áll: Kocsis Béla mérnök-tanár degenerált hülye szamár. Majd következik a rövid párbeszéd, melyben az apa megkérdezi fiától: tudod-e, hogy ez az ember mit tett érted? Ezután a párbeszéd megszakad, és majd csak a szülőkről és a továbbtanulásról szóló két hosszú oldal után folytatódik tovább arról, hogy Kocsis Béla mit kockáztatott, vagyis hogy a klerikális, polgári származású Sümegh Lacika az ő segítségével jutott be a gimnáziumba.

A világirodalomban a feszültség fokozásának ezt a technikáját Homérosz alkalmazta először: Odüsszeusz, hosszú bolyongás után, koldusnak álcázva lépett be saját házába, akit egyedül Erükleia, a hős dajkája ismer fel, egy gyermekkori sérülés alapján. Ezután hosszú történet következik a kérőkről, Pénelopé hűségéről, és csak jóval később, mintegy a feszültséget felfokozva, jön a felismerés és a leszámolás a kérőkkel. Ugyanígy Sümegh László novellájában később derül ki, hogy Kocsis Béla tanár mindvégig kitüntettet figyelemmel kísérte a hálátlan diák gimnáziumi éveit. Íme, az egykori hálátlan diák hálája: a Hálátlanság című novella.

A szerző dedikálja művét (Fotó: Gere Tibor)

Tiszelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy egy másik francia író, Jean Guéhenno szavaival fejezzem be e rövid ismertetést: „Az igazi olvasás ott kezdődik, amikor nemcsak szórakozni szeretnénk és elmenekülni a valóságtól, hanem magunkra találni.” Sümegh László könyvének talán legfontosabb erénye az, hogy olvasás közben többször saját történeteinkre találunk, személyes emlékezésünk szereplőire, családi felmenőinkre, akik sokban hasonlítanak a Sümegh-család őseire.

Hogy csak egy példát mondjak: innen többszáz kilométerre, a Székelyföldön, szülőföldemen, anyai ágon,(akárcsak Sümegh László Vogl/Vogel anyai felemenői), anyai dédnagyapám, Johann Weber szudétanémetként érkezett Erdélybe az 1860-as években, hogy Torockótól a Kárpátokig községi bíróként élje le az életét. Az Olvasónapló voltaképpen érzékeny műszer önmagunk keresésének egy életen át tartó műveletében.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.

Farkas Jenő