Balogh Lajos visszaemlékezése a nyelvjáráskutatás hőskorára
Bató Margit és Kiss Gábor Tájszavak című szótára bemutatóján
1.
Kiss Gábor kollégámmal és barátommal az elmúlt években többször is beszélgettünk arról, hogy a Magyar nyelvjárások atlaszának 
hat kötetében található nagy mennyiségű adatot valamilyen módon közkinccsé kellene tenni. Könyvtárak polcai roskadoznak a mintegy 50 kilót kitevő hat kötet súlya alatt. Még a kutatók is gondolkodóba esnek, ha egy-e
gy adat keresésére van szükség, hogyan fogjanak hozzá a nem mindennapi könyvtári feladathoz. Azt pedig egyáltalán nem várhatjuk el a nyelvjárások és a tájszavak iránt érdeklődő közönségtől, hogy szakkönyvárakban keresgéljen, lapozgassa a hatalmas méretű, vaskos köteteket. Mindenképpen jogos tehát az a gondolat, hogy keresni kell olyan adatkezelési formát vagy formákat, amelyek könnyen lehetővé teszik az atlasz valamennyi adatának hozzáférhetőségét. Modern korunkban egyfajta megoldásnak tűnhet a számítógép, az adatok gépre vitele, ami gyakorlatilag szintén befejezés előtt áll, de véleményem szerint ez is inkább csak a szakemberek igényeinek kiszolgálását segíti majd elő.
A most kezünkbe kapott Tájszavak ‒ A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai című kiadvány bevallottan ismeretterjesztő munka, amely a Tinta Könyvkiadó jóvoltából azt a célt
szolgálja, hogy a Magyar nyelvjárások atlaszának fölhasználásával bemutassa a szélesebb körű érdeklődők számára is a magyar nyelvjárások sokszínűségét, lexikai gazdagságát. Kiss Gábor és munkatársai kidolgoztak egy olyan módszert, amely köznyelvi címszavak alá csoportosítva közli mindazokat a szóalakokat, amelyek a magyar nyelvterületen az adott tárgy, eszköz, fogalom megnevezésére szolgálnak. Segítségükre volt a Nyelvatlasz szómutatója, amely tulajdonképpen a tájszavak betűrendes mutatója. Ennek mintegy kifordított változata ez a kiadvány.
Szinte hihetetlen: 158 oldalon megtalálható az 50 kilónyi könyv minden adata, amely tájszónak minősül, összesen 95
6 lapról 13.590 adat. Könnyedén tájékozódhatunk arról is, hogy melyek azok a címszavak, amelyekhez a legtöbb tájnyelvi változat tartozik. A legváltozatosabb huszonötöt föl is sorolják, százon fölüli szóváltozata van az alábbiaknak: tuskó (a kukoricáé) 130, krumplinúdli 127, lubickol 113, szár (a kukoricáé, ha a marha lerágta) 103, pufók 103, katicabogár 101, az oldal felső fája 101, az oldal alsó fája 101.
Persze játszadozhatunk a gondolattal, hogy lehetett volna-e olyan megoldást találni, amely az egyes tájszavak területi előfordulásáról is tájékoztatna, például: őrségi, palóc, tiszántúli, alföldi stb. Két ok miatt is örülök, hogy erre nem vállalkoztak. Az egyik: Hónapokig tartó kutatómunkát igényelt volna ezeknek az információknak az összegyűjtése a térképlapokról. A másik pedig: Egy-egy tájszóról nem is dönthető el pontosan, hogy melyik tájegységben használatos. Lehet, hogy túlságosan szűkre vagy túlságosan tágra szabnánk a területi elterjedését.
Szívből gratulálunk a könyv megjelenése alkalmából Kiss Gábornak és munkatársainak, elsősorban azért, hogy lehetővé tették egy sokak által halottnak hitt nyelvjárási szókincsanyag feltámasztását, ismertté tételét.
2.
Most pedig a könyvbemutató kapcsán egy elméleti kérdést is szeretnék szóvá tenni, amely szorosan kapcsolódik ehhez a kiadványhoz és természetesen A magyar nyelvjárások atlaszához is. Régóta vitatott téma a dialektológiai szakirodalomban, hogy a nyelvföldrajzi kutatások során az egy címszóhoz tartozó lexikai változatoknak milyen az egymáshoz való viszonya. Ha szemantikai oldalról közelítjük a kérdést, akkor azt tapasztaljuk, hogy a sok lexikai változat mindegyike azonos jelentéstartalommal bír. Ha tehát például a napraforgó térképlapját átvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy ennek a növénynek a magyar nyelvterületen 35 megnevezése van. Csak néhányat sorolok föl közülük: buga, forgó, galabárdi, kónic, makuka, napbanéző rózsa, puszu, rica, tányérbélvirág, trafik, tutyella stb. Ennek a nagy mennyiségű lexémának a jelentése azonban azonos, vagyis mindegyike annak a növénynek a megnevezésére szolgál, amelyet az atlasz kérdőívének összeállítói így fogalmaztak meg: Magas, vastag kórón széles, kerek, sárga virág. Magja olajos. Régebben kukoricatábla szélére szokták vetni. Szemantikai alapon tehát szinonimáknak is tekinthetnénk őket.
Ennek a minősítésnek azonban számos buktatója van. Ha föllapozzuk a szinonimaszótárakat, akkor azt tapasztaljuk, hogy a változatokban való gazdagság túlnyomó többségben elvont fogalmak, tulajdonságok, grammatikailag fogalmazva a melléknevek körében mutatkozik. Ez érthető is, hiszen például az öregség megnevezésére számos lexéma áll rendelkezésünkre, még akkor is, ha ezek kissé eltérő jelentésárnyalatot vagy eltérő stilisztikai árnyalatot fejeznek ki: öreg, vén, vén csoroszlya, agg, trotyakos, stb. A főnevek köre azonban korántsem ilyen gazdag szinonimák tekintetében, ami érthető is, hiszen kommunikációs zavart okozna, ha például a kanálnak vagy a villának 35 elnevezése lenne.
A másik probléma, amelyre utalni szeretnék, még súlyosabb mértékben esik latba az egy címszóhoz tartozó lexikai változatok minősítését illetően. Ez pedig az, hogy ezek a lexémák, esetünkben a napraforgó lexikai változatai, tulajdonképpen nem azonos nyelvi rendszerben fordulnak elő. Bármilyen módon is vélekedünk a nyelvjárások rendszertani összefüggéseiről, azt mindenképpen el kell ismernünk, hogy egy-egy nyelvváltozatot használó közösség csak a töredékét birtokolja és használja a könyvben található tájszavaknak. Hogy melyiket, az az adott nyelvjárás területi elhelyezkedésétől függ.
Erről a problémáról az 1960-as években A. Wejnen holland dialektológus írt egy tanulmányt, amelyben határozottan kiállt amellett, hogy semmiképpen sem tekinthetjük ezeket a területileg eltérő lexémákat szemantikai azonosságuk ellenére sem szinonimáknak, hanem egy új műszó, a heteronima bevezetését javasolta. Tehát az a lexikai gazdagság, amely Kiss Gábor könyvében olyan szemléletesen kirajzolódik, nem a szinonimák gazdagsága, hanem inkább területileg elkülönülő, de azonos jelentésű lexémák sokfélesége.
3.
Most egy kicsit más. Kiss Gábor arra is kért, hogy szóljak néhány szót az atlasz elkészítésének körülményeiről is, arról a több évtizeden át tartó munkáról, amely az 1950-es 60-as években meghatározó kutatási téma volt a Nyelvtudományi Intézetben. Először egy szomorú ténymegállapítást kell tennem. Ha fölnyitjuk a Magyar nyelvjárások atlaszának I. kötetét, a címlapról tájékozódhatunk, hogy kik voltak azok, akik közreműködtek a magyar dialektológia egyik legjelesebb művének létrehozásában: Bárczi Géza, Benkő Loránd, Deme László, Imre Samu, Kálmán Béla, Kázmér Miklós, Keresztes Kálmán, Lőrincze Lajos, Végh József, Balogh Lajos, Farkas Vilmos, S. Meggyes Klára és Szépe György. Pár 2012-ben megjelent egy kiadvány Wacha Imre szerkesztésében Diófát ültetek címmel, amely Deme László munkásságának állít emléket. Szomorú tényként állapítottam meg az emlékező írásomban, hogy a fölsoroltak közül már csak ketten vagyunk életben, Szépe Gyurka és én. Sajnos a kép azóta még szomorúbb lett, Szépe is meghalt. Egyedül maradtam.
A Magyar nyelvjárások atlaszának kutatástörténete hosszú tanulmány tárgya lehetne. Vissza kellene mennünk a két világháború
közötti időkre, amikor először vetődött föl egy nemzeti nyelvatlasz elkészítésének gondolata, a háború alatt akadozottan folyt tervezési munkálatokra, a Nyelvtudományi Intézet megalakulására, amely intézményi keretet biztosított a tervek megvalósítására. Az 1950-es években folyt a helyszíni adatgyűjtés majdnem 400 kutatóponton, meglehetősen mostoha körülmények között. Közlekedési nehézségek, téli fagy és hó, fűtetlen hideg falusi tisztaszobák vártak azokra, akik vállalták ezt a feladatot. De a lelkesedés töretlen volt. Mire én a Nyelvtudományi Intézethez kerültem, az 1960-as évek elejére, már ez a munka be is fejeződött. Kezdődött egy újabb fázis, az ellenőrzés előkészítése.
Imre Samuval, Demével hármasban kijelöltük a gyanúsnak ítélt adatokat, aztán eljött itt is a terepmunka ideje. Két csapat alakult: Imre Samu Végh Józseffel, Deme pedig velem járta az országot 1961-től 1964-ig. Mivel alkalmazkodnunk kellett a falusi emberek életmódjához, késő ősszel, télen és kora tavasszal indultunk el gyűjteni két-két hetes periódusokban. Az intézet erre az időre kibérelte a Taxi Vállalat egy-egy kocsiját, sofőrrel együtt, aki mindvégig velünk volt, és haza is hozott bennünket. A jó adatközlők 
fölkutatása meglehetősen nehéz feladat volt, elsősorban az emberek bizalmatlansága miatt. Az akkori politikai légkörben nehéz volt meggyőzni őket arról, hogy mi nem vagyunk agitátorok, csak néhány szó helyi kiejtésére vagyunk kíváncsiak. Többször még a beszélgetés végén is elhangzott a fölszólítás: No, most már árulják el igazán, hogy miért jöttek. Az ellenőrzéssel egy időben minden kutatóponton nyelvjárási szövegfelvételeket is készítettünk. Ez a mintegy 600 órányi hangzó nyelvjárási anyag digitalizálva szerves részét képezi a Nyelvtudományi Intézet hangarchívumának.
A többi, belső munkálat már kevésbé volt ilyen látványos. Lélekgyötrő, fárasztó munka volt a szerkesztés, a térképlapok nyomdai előkészítése. Imre Samu diktálta a tempót, pontosan kiszámította, hogy hány címszó anyagát kell naponta feldolgoznunk, hogy kellő időre átadhassuk a nyomdának az 1262 térképlapot. (Szigorú tervgazdálkodás folyt az Intézetben is!)
4.
És végül egy kissé derűsebb téma a nyelvatlasz ellenőrzések idejéből. (Ezt megírtam a Deme-emlékkötetben is, ha esetleg valaki már olvasta, attól elnézést kérek.)
Egyik ellenőrző utunk alkalmával Deme Lászlóval Kapuváron laktunk egy meglehetősen szerény kis szállodában, innen jártunk ki autóval a közeli kutatópontokra. Mivel nem volt más étkezési lehetőség, esténként a szálló éttermében fogyasztottuk el szerény vacsoránkat. Volt ott egy négy-öt tagból álló cigányzenekar, akik a betérő vendégeket szórakoztatták. Egyszer csak a zenekar elhallgatott, és a nagybőgős elkezdte játszani bőgőszólóban az Amott legel, amott legel... kezdetű népdalt. Laci kezében megállt a kanál, majd letette, és szent áhítattal hallgatta végig legkedvesebb dalának szóló hangszeres előadását. Úgy látszott, a zenészek is észrevették ezt a kiemelt érdeklődést, mert ottlétünk alatt minden este műsorukon szerepelt az Amott legel, amott legel... kezdetű népdal.
Amott legel, amott legel, amott legel hat pej csikó magában.
Mind a hatnak, mind a hatnak, mind a hatnak rézbéklyó van a lábán.
Gyere pajtás, térítsük meg a csikót,
Reszeljük le, reszeljük le, reszeljük le a lábáról a béklyót.
Ha levágtuk, ha levágtuk, ha levágtuk a lábáról a béklyót,
Hát azután, hát azután, hát azután merre hajtsuk a csikót?
Arra hajtsuk, amerre a nap leszáll,
Arra tudom, arra tudom, arra tudom a gazdája sosem jár.
Balogh Lajos
MTA Nyelvtudományi Intézete, 2012. december 6.
