Hazánkban körülbelül 2006 óta sejtik, mit is takar ez a fogalom, napjainkra pedig szinte minden második alternatív, botcsinálta versfaragó-rapper-művész fiatal slammernek tekinti magát.

 A műfaj felkapott lett, kilépett a névtelenség homályából.

Hogy szakszerűen, miképp lehetne megfogalmazni a slam poetry jelentését, arra drága wikipédiánk egy kissé leegyszerűsített, ám mindenki számára érthető leírást tett közzé:

„A slam poetry egy olyan alulról szerveződő esemény, ahol a résztvevők saját verseiket, műveiket előadják pár percben, és ezek után értékelik egymást. Általában numerikus értékelést használnak, mint például a nullától tízig terjedő skála. Célja egymás szórakoztatása, kisebb hírnév szerzése, elgondolkodtatás.”

Nos, ez helytálló, viszont a slam mégis túlmutat ezen. Általában- ha csak nem komolyabb versenyekről van szó-, bárki jelentkezhet. Ez a definíció azt az alkalmat és helyet jelöli, ahol elhangzik egy-egy költemény. De ezen az alkalmon elhangzó versek összességét és magát a műfajt is jelenti a slam poetry szó.

Ezt többek között azért is tartom fontosnak, hiszen manapság, amikor az emberek úgy kelnek ki az ágyból, hogy már előre a homlokukra ragasztják  a társadalom által számukra kijelölt jelzőket -te kövér vagy, te fekete, te bevándorló, te irodai aktakukac stb.-, van egy verseny, egy esemény, ahol tulajdonképpen,  pozitív értelemben ugyanolyan lehetsz, mint a többi száz fellépő,egyenlő esélyekkel indulsz, meghallgatnak, és a taps mindenképp garantált, hiszen ki mertél állni a közönség elé.

Én, életemben először, a Mika Tivadar Mulató pincéjében találkoztam a slammel. Sötét volt, cigarettafüst, vörösboros kólák és fröccsök aromája keringett a levegőben,a helyiségben meg jóval több ember, mint amennyi kényelmesen elfért volna. Legelöl egy gyéren megvilágított üres tér-nem színpad-, mellette tucatnyi papírfecniket szorongató, láthatóan feszült versenyző álldogált. Nem sokkal később kezdetét vette a műsor, minden jelentkező bemutatta 3 perces- ennyi az időlimit- performanszát, hol ügyesebb, pörgősebb, kreatívabb, hol kissé sutább, összefüggéstelenebb kivitelben. Érdekes volt hallgatni megannyi verset, rap-szerű irományt, néhol még ének is vegyült az előadásba.

 Hisz ez a slam, minden és semmi. Ez a műfaj annyira veszi magát komolyan, mint amennyire néha szembeköpi a tükörképét. Tud rajtad, de veled is nevetni. Amit pedig mindenképp fontosnak tartok megemlíteni, független attól, hogy az előadások élőbeszéd formájában kerülnek a pódiumra, sok híresebb, rangos versenyeket nyert slammernek jelent már meg kötete, amelyben a verseiket, slammeket írásos formában is megtalálhatjuk. Úgy gondolom, hogy a mai computer-koordinálta világunkban, ahol már lassan a mosolyunk is csak kettőspontban és zárójelekben manifesztálódik, elengedhetetlen, hogy a fiatalokat valamilyen intellektuálisabb formában le tudják kötni,olyat mutassanak nekik,amely építi nem csak szókincsüket, de világképüket is, jó hatással van személyiségük fejlődésére. Újra megismerteti az olvasás szeretetét, akár még alkotásra is ösztönzi az arra fogékonyakat.

Sajnálatos módon azt el kell ismernem, kialakult egy bizonyos szűkebb réteg a slam poetry kultuszon belül, amely a mindenkori győzteseket, nemzetközi versenyek bajnokait, hazai megmondóembereket tartalmazza, ebbe a csoportba bekerülni nehéz, sokszor tűnik belterjesnek és korlátoltnak. A tehetségük kétség kívül vitathatatlan, viszont nem ártana néha lenézniük a katedráról, és felkarolni újabb, mindig újabb magas kvalitású reménységeket.

Zárásképp két személyes kedvencemmel szeretnélek titeket kicsit közelebb hozni ehhez a világhoz.

Ismerkedjetek meg Simon Márton és Závada Péter művészetével, véleményt alkotni, pontozni, bírálni,lázadni, megszeretni,lehurrogni,másolni,továbbadni abszolút ér!

Simon Márton: Szeretnék lenni, de nem

Ezen a fotón csak a szemed látszik, meg a pléd,
amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül,
egyszer. Amikor néhány napja véletlenül
összefutottunk egy szórakozóhelyen, végig erre,
a képre gondoltam – te közben illedelmesen érdeklődni
próbáltál a mivanvelemről, vagy valami más, közepesen
érdektelen dologról. Ha jól emlékszem nem
válaszoltam, de aztán hazafelé annyi eszembe jutott,
hogy semmi. Mit mondhattam volna? Hogy
egy szentimentális közhely szeretnék lenni a szádban?
Már hajnalodik. Ha lenne tévém, most bekapcsolnám.
Vagy épp ki. Ülök, a szoba üres, fehér fala
ilyenkor lesz kék. Mint akinek a szájába ment
egy szőke hajszál és képtelen szabadulni tőle,
csak ez jár a fejemben. Van ilyen. Hogy rájössz,
hogy semmi. És állsz és szédülsz és hallgatsz,
vagy ülsz 5:43-kor egy kanapén egyedül, egy másik plédbe
csavarva, közhelyeken rágódva. Olyan csöndben,
mint aki arra ébred, hogy ötvenhét éves, süket,
polinéz gyöngyhalász lett, aki egy fotóba szerelmes,
és valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter.

Závada Péter: Konkáv

Még viszonylag későn is sokan érkeznek,
a testek fölfogják a zajt, a szoba tompán
morajlik: mint mikor valaki tele szájjal beszél.
Hamar elfáradok. Majd otthon folytatjuk
– gondolom, meg hogy a közös emlékek tehát
szükségszerűen egymásba nyíló szobák.
Aztán szó nélkül ülünk valami villamoson,
és eszünkbe jut, hogy a félelem konkáv tér
– nincs hova elbújni. Egy ideje gyakran alszol
nálunk. Ez is feltűnt. Foglalt helyem van az
álmaidban: operában a bérleteseknek.
Kint visszhangos, nagy hidegek járnak:
a házak falának kutyaugatás csapódik,
hajnalra fagypont alá süllyed a hőmérséklet,
megdermed a főterek zaja, mint mikor 
beleüvöltenek egy hűtőszekrénybe.
Egy ideje azt várom, hogy alvás helyett
megvigasztalj, amiért nem szeretlek.
Éjjelente keresztbe fordulok a matracon,
mint az óra lapján a nagymutató.

Te meg a letört kicsi vagy. Azt álmodom,
hogy ok és okozat vagyok egyben, önmagára
utaló félmondat, pihenő anafora, saját
rebbenésétől megriadó madár, fölszeletelt kés.
Aztán egyszer csak reggel lesz
– már hány ilyen hétfő rontott rám hívatlanul –,
és fény vág be a redőny vetemedett
lécei között, mint amikor
létrákat mosnak egyenes, ipari vízsugárral.

Molnár Zsófia, a TINTA Könyvkiadó gyakornoka