Anya-nyelv-csavar alátét nélkül.

TINTA blog

Milyen a helyes nyelvművelés?

Megjelent: Magyarország 1976/16, 23. o.

Két nagy megrázkódtatás érte nyelvünket a XIX. században. Az első, amikor a század elején az új fogalmakra és eszmékre ezerszámra új szavakat és kifejezéseket kerestek és sokszor erőszakosan gyártottak nyelvújítóink. A másik, amikor a szabadságharc bukása után évtizedekig az osztrák önkényuralom nyomására a németesítés öltött olyan arányokat, hogy anyanyelvünk magyarsága veszélybe került. A nyelvújításra Kelet-Európa kis népeinek körében társadalmi és gazdasági elmaradottságuk miatt mindenütt szükség volt. A haladottabb és polgárosultabb nemzetek művelődésének eredményei e térség népeihez csak anyanyelvük megújítása révén juthattak el. Ezt az itt kibontakozó nemzeti reformmozgalmak képviselői mindenütt világosan felismerték. Jellemző, hogy nálunk éppúgy, mint a körülöttünk élő népek körében a nyelvújítás vezetői rendszerint a leghaladóbb társadalmi és politikai mozgalmak hívei voltak.

A XIX. század első évtizedeiben lezajlott magyar nyelvújítás eredményeképpen nyelvünk sok ezer új szóval és kifejezéssel gazdagodott. Tolnai Vilmos e mozgalom történetéről írt és 1929-ben közzétett munkájának végén meggyőzően mutatott rá, hogy Kazinczyék munkája nyomán szókincsünk felfrissült, megbővült, stílusában megtisztult, hangzásában megszépült és alkalmassá vált a legelvontabb tudományos fogalmak kifejezésére éppúgy, mint a legrejtettebb érzelmek tolmácsolására. (A Szily Kálmántól szerkesztett Nyelvújítási Szótár két kötete — 1902—1908 — kereken tízezer új szót tartalmaz. Tekintélyes a nyelvújítás új szókapcsolatainak és kifejezéseinek száma is, de ezeket máig sem gyűjtötte össze senki.)

„Mindenféle izmusok”

Mai szemléletünk szerint a nyelvújítás mindenütt kikerülhetetlen és jótékony hatású interferencia-jelenség volt. A fejlődés más-más fokán álló nyelvek gyakran szembekerülnek egymással, s ilyenkor a fejlettebb hat a fejletlenebbre olyanformán, mint amikor a fizikai interferencia-jelenségek során fény-, hang- vagy rádióhullámok találkoznak össze egy időben, ugyanazon helyen. De míg a XIX. század eleji nyelvújítási küzdelmekben megnyilvánuló nyelvi interferencia anyanyelvünk kívánatos fejlődését eredményezte, a szabadságharc leverését követő erőszakos németesítés nemzetünket és nyelvünket létében fenyegette.

Az államigazgatásban, a bíráskodásban és az oktatás felsőbb szintjein a német nyelv lett kötelező. Nagyobb városainkban még a mindennapi életben is egyre jobban terjedt a német, a magyar rovására. így a magyar nyelvű társalgásban, majd a közigazgatás, a hírlapírás, az ipar és a kereskedelem nyelvében ijesztő mértékben elszaporodtak az idegenszerűségek. Ez az osztrák szuronyokra támaszkodó, új nyelvi interferencia évtizedekig sorvasztotta anyanyelvünket, az idegen szavak, kifejezések, szólások áradata létében fenyegette nyelvünk szellemét, eredetiségét. Arany János „a magyar nyelvet éktelenítő és megrontó germanizmusok és mindenféle izmusok ellen” erélyes fellépést követelt.

https://infostart.hu/images/site/articles/lead/2018/08/1534258040-hypFUFlQP_md.jpg

Tovább olvasom

Balga belga, avagy a nyelvbotlások lélektana

Oroszlán és elefánt — orofánt

Megjelent: Magyarország 1974/28, 22. o.

„Balga mérnök találmánya” — mondta felszólalásában egy magyar mérnök azon a szakmai tanácskozáson, amelyen egyebek között belga műszaki újdonságokról volt szó. Ha Freud elmélete az elszólásokról erre a nyelvbotlásra is érvényes, akkor nem éppen hízelgő lehetett a magyar szakember véleménye belga kollégájának alkotásáról. Egy másik tudományos ülésen történt, hogy a felszólaló „a tudósok élettől való elragaszkodásáról”. beszélt. Az „elrugaszkodásba” vegyülő „elragadtatás” és „ragaszkodás” egy egész magatartásforma lényeges jegyeit sűríti magába.

A nyelvbotlások azonban nemcsak a lélek mélyére, hanem a nyelv, a beszéd kialakulásának folyamatába is bepillantást engednek. Victoria A. Fromkin, a Kaliforniai Egyetem nyelvészeti tanára öt éven át több mint 6000 spontán nyelvbotlást jegyzett fel és elemzett nyelvészeti-beszédtechnikái szempontból (Scientific American 1973/12). Annál is inkább érdekes vállalkozás, mert a beszéd folyamatában csak a hangképző szervek működését, a nyelv- és szájizmok mozgását, a hangszalagok rezgéseit, az artikuláció módját s a beszéd hangzását, a hangok színét, dinamikáját lehet egzakt módon vizsgálni; az agyba nem tudunk bepillantani, hogy tetten érjük a gondolat születését és beszéddé alakulását.

Kódolás és kódfejtés

Minden információ az agyban keletkezik, s onnan indul el a parancs az idegpályán át a hangképző szervekhez a megfelelő izmok összehúzására, mozgatására, hogy létrehozzák végül a hangosan kiejtett szót. Ezt a hangjelet a másik félnek, a hallgatónak meg kell fejtenie, hogy hozzájuthasson a beszélő agyában keletkezett eredeti információhoz. Mindez egy információátviteli rendszerként fogható fel, amelynek adójából a kódolt információ mint hangok sorozata jut a vevőbe, s ezt a jelet a vevőnek vissza kell alakítania a másik fél agyában megszületett gondolatokig. A kódolást és a kódfejtést, a gondolat szóban való kifejezését és annak megértését a nyelv ismerete, a nyelvtani szabályok alkalmazása teszi lehetővé. Ez az oka annak, hogy az információátviteli rendszer hibáinak, a véletlen nyelvbotlásoknak, elírásoknak, szótévesztéseknek is megvan a maga törvényszerűsége. Mivel a legtöbb „baki” a nyelvtani kódolás és kódfejtés közben keletkezik, V. A. Fromkin szerint ezek a hibák sokat elárulhatnak a beszédfolyamatnak arról a szakaszáról, amelyről egyébként semmilyen egzakt módszerrel nem lehet felvilágosítást kapni.

Rudolf Meringer volt az első, aki Karl Mayer pszichiáterrel közösen írott könyvében (1895) kimondta: a nyelvbeli botlások okai között csaknem mindig ott lappang a szóelemeknek egymással vagy a szomszédos szók elemeivel való hasonlósága. Ranschburg Pál „Az emberi tévedések törvényszerűségei” című munkájában (1939) is ilyen alapon csoportosította az elszólások, téves olvasások, elírások és sajtóhibák különféle formáit. Szerinte a leggyakoribbak a sorrendi felcserélések („kristálytiszta” helyett „tisztálykrista”); a keverések („hamutárca” vagy „orofánt” az „oroszlán” és az „elefánt” összevonásából); a szóhelyettesítések (könyvek — könnyek); a hangzók előreejtése (anyaghiány helyett hanyaghiány); a betűk felcserélése (korreláció helyett koleráció).

https://ocdn.eu/images/pulscms/ZWY7MDA_/e29a5f6975a58d4386c1d6c967cd1d0a.jpegNem orofánt, csak oroszlán és elefánt...

Tovább olvasom

Egy meg nem értett zseni tragikus élete

Theo Malade: Semmelweis. Az anyák megmentője. A legnagyobb magyar orvos életregénye.

A TINTA Könyvkiadó 2018. december 14-én mutatta be a Semmelweis Ignác életéről szóló regényt - az akkor elhangzott előadás írásos szövege olvasható alább.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves barátaim!

A könyvet, amelyet be kell mutatnom, pompásan jellemezi a címe és a két alcíme. Semmelweis. Az anyák megmentője. A legnagyobb magyar orvos életregénye. Aki ért a szavakból, annak ennyi is elég lehetne, de engedjék meg, hogy néhány mondattal melegen ajánljam figyelmükbe, és felkeltsem érdeklődésüket az olvasmányos regény iránt, és pár szót szóljak a regény főszereplőjéről.

semmelweis-portre.jpg

Tovább olvasom

A templomi énekek nyelvünk múltjának megőrzői

Grétsy László a „Sík–Schütz” imakönyvről

91 éves korában elhunyt Grétsy László Prima Primissima díjas nyelvész, a TINTA Könyvkiadó szeretett szerzője. Rá emlékezve tesszük közzé az Édes Anyanyelvünkben megjelent 2020-as írását. Nyugodjék békében!

Grétsy László

A könyv, amelyből a következőkben gyakran merítek, Sík Sándor és Schütz Antal „Imádságoskönyv, egyszersmind kalauz a lelki életre – a tanulóifjúság számára” című, csaknem 700 oldalas munkájának 11., 1940-ben megjelent kiadása, amelynek Énekek című, 140 oldal terjedelmű fejezete kétszáznál is több templomi ének pontos szövegét tartalmazza. Diákkorom egyik kedves emléke ez a kötet, amelyet több mint nyolc évtizede éveken át tankönyvként is használtunk a gimnáziumi hittanórákon. Annak szemléltetésére – s egyúttal bizonyítására is –, hogy a templomi, vallási énekek régi voltuk, állandóságuk, folyamatosságuk következtében hűségesen őrzik számunkra nyelvünk korábbi, akár több évszázaddal ezelőtti arculatát, úgy érzem, kiválóan alkalmas.

https://cdn11.bigcommerce.com/s-62bdpkt7pb/images/stencil/1280x1280/products/9019/60920/IMG_7109__78645.1539092506.JPG?c=2

Feledésbe merülő szavak, szójelentések

Az énekekben több olyan szó is szerepel, amelynek régies vagy elavulóban, kiveszőben levő voltára mai szótáraink már figyelmeztetnek. A Jöjj, Szentlélek Úristen című vers 2. szakasza így kezdődik: „Jöjj el, árvák gyámola”, a Jézus Szíve, legtisztább szív címűnek 3. versszakában pedig ezt találjuk: „Légy Te, Szent Szív, én istápom”. E két rokon jelentésű szót ma már sokan nem ismerik. A gyámol valakinek segítőjét, gondozóját jelenti, a ’bot, pálca’ jelentésű német Stab szóval összefüggő istáp pedig, amely a szó eleji mássalhangzó-torlódás kikerülésének jó példája, lényegében ugyanazt, vagyis ’aki vkit istápol, gyámolít’. Az elsőként idézett vers 4. versszakában ez olvasható: „Fáradságban nyugalmunk, / Hévben hűvös árnyékunk.” Mivel az egykori hév és hő alakváltozatok között jelentésmegoszlás ment végbe, s ma már a hő elsősorban konkrét jelentésű, a hév pedig átvitt értelmű, a hévben alaknak ma leginkább ez felel meg: hőségben, forróságban.

Főleg ülőalkalmatosságot jelentő szék szavunknak több énekben más szerepe van. Két példa: „Isten jobbján ülsz most széket, / Atyádéval egy fölséged” (Téged, Isten, dicsérünk), illetve „Születék Erzsébet jó órában, / Királyi Atyátul székes várban” (Szent Erzsébet Asszony életéről). A szék szó ugyanis jelentésmódosulással, főleg érintkezésen alapuló névátvitellel a régi nyelvben hivatali tisztséget, hatóságot, tanácskozó vagy ítélő testületet is jelentett, sőt ezek tevékenységét is. A széket ül jelentése ez volt: ’bíráskodik, ítélkezik felette’. A székes vár pedig természetesen Székesfehérvár, amelynek előtagja, a székes azt jelenti: ’királyi székhelyül szolgáló’. Székesfehérvár a királyi székváros, évszázadokon át ott koronázták s ott is temették el a királyokat és családtagjaikat.

Szín főnevünknek is van olyan jelentése, amely a vallási énekekben szinte természetes ugyan, de amúgy egyáltalán nem az. Íme, két példa! „Itt emberi tested előlünk elrejted / Színek alatt titkolván” (Leborulva áldlak, 2. vszak), „E vallásban tarts meg, szent színedet add meg / Égben egykor meglátnom” (uo., 3. vszak). Itt a szín szónak a ’megjelenési forma’ jelentésével van dolgunk, mivel a vallását gyakorló személy egy, illetőleg két szín alatt, kenyér, illetve kenyér és bor formájában veszi magához az oltáriszentséget, az úrvacsorát.

https://magyarmezogazdasag.hu/app/uploads/2017/07/misebor_0.jpgKenyér és bor színében

Grammatikai archaizmusok

Számos esetben nem szókincsbeli, hanem nyelvtani régiességekre bukkanunk. Véleményem szerint a templomi énekek régies, archaikus arculatát elsősorban ezek adják meg, mert a grammatikai rendszerbe beépültségük következtében sokkal sűrűbben tűnnek föl, mint a szókincsbeli archaizmusok. De lássunk ezekre is néhány példát!

Az énekekben nem ritka az elbeszélő múlt használata: „Isten angyali jövének melléjük, / Nagy félelemmel telék meg ő szívük” (Csordapásztorok), „Virágos kert vala híres Pannónia, / mely kertet öntöze híven Szűz Mária” (Ah, hol vagy, magyarok), „Ó dicső békekirály, / Ki halállal megvívál” (Áldozatot hoz neked). A szenvedő ragozás hasonlóképpen gyakori az énekekben, holott a rázúduló s csak részben jogos össztűz következtében („-tatik, -tetik a magyarban nem használtatik”) a huszadik századra már jócskán megritkult, főleg kikristályosodott alakokra korlátozódott a használata. A templomi énekekben bőven van reá példa: „A szerető tanítványnak, Szent Jánosnak mondatott: / Írd föl: Boldog mindörökké az Úrban elhunyt halott” (Adj irgalmat, adj nyugalmat), „A kereszt oltárán Jézus, égi Bárány / Atyjának föláldoztatott” (Kezdődik az ének, 5. vszak), „Jézusé legyen életünk, / Ki értünk fölfeszíttetett” (uo. 6. vszak). A latin grammatikán alapuló, régies számbeli egyeztetés is felbukkan nemegyszer: „S midőn annyi ellenségek/Romlására esküvének, / Tőr veré át lelkedet” (A keresztfához megyek), „Téged minden szép angyalok, Kerubok és szeráfkarok, / Egek és minden hatalmak / Szüntelenül magasztalnak” (Téged, Isten, dicsérünk). Mind az igék, mind a névszók paradigmatikus alakjaiban bőven akadnak olyanok, amelyek akár több évszázaddal korábbi nyelvállapotot tükröznek. Ismét csak néhány példát mutatok be, a bővebb szövegkörnyezet és a forrás megadása helyett itt most pusztán az idézett szóalak, szókapcsolat mai köznyelvi megfelelőjét jelölve meg: „Te hét ajándok (> ajándék) Istene”, „Isten angyali” (> angyalai), „Jézusunk lett bimbaja” (> bimbója), „Százszorta érdemesb” (> érdemesebb), „Onnan leszel eljövendő” (> jössz el), „Szereteted bizonysága az ég és föld alkotmánya” (> megalkotása, megteremtése), „Hogy elhagyta a hajlokot” (> hajlékot), „S melyek [ti. törvények] élte alkonyával, a keresztfán tűrt halállal / Lettenek (> lettek) végrendelet”, „Ennél többet ki adna? – Nincs mód benne.” (> Nincs rá mód), „Sebhedettek (> sebessé lettek, sebesültek) orvosa”, „Dicsőség szentek Szentinek (> szentjének) – Ki alkotója mindennek”. „És véremet szomjúhozzák” (> szomjazzák).

Magam is jól tudom, hogy egy mindössze egyetlen oldal terjedelmű cikkel – legalábbis a nyelvészetben – nem lehet hegyeket megmozgatni, nem lehet tudományos értékű, nagy horderejű megállapításokat elfogadtatni. A megállapítás a jelen esetben az, hogy bár a nyelv, mint minden más, folyton változik, örökösen mozgásban van, bizonyos nyelvi produktumok, nevezetesen a templomi énekek, zsoltárok akár évszázadokkal is túlélhetik korukat azáltal, hogy megszakítás nélkül élnek velük, éneklik őket, a jelenben is. Annak szemléltetésére, amit a címben állítottam – vagyis hogy ezek az énekek nyelvünk múltjának megőrzői –, reményeim szerint már az itt közölt adatok is elégségesek. De hogy állításom bizonyítására is elegendők-e, azt csak maguk az olvasók dönthetik el.

Grétsy László

Forrás: Édes Anyanyelvünk, 2020/4.

Grétsy Lászlónak a TINTA Könyvkiadónál megjelent kötetei:

  • A mi nyelvünk (2000)
  • Nyelvművelő kéziszótár (2005, Kemény Gáborral közösen)
  • Vallomások (2009, összeáll. és szerk.)
  • Nyelvi játékaink nagykönyve (2012)
  • Anyanyelvi séták (2014)
  • Anyanyelvünk tájain (2016)
  • A magyar nyelvről (2018, Kiss Gáborral közösen)
  • Melyiket válasszam? (2022, Kiss Gáborral közösen)

Megjelent vele továbbá 2022-ben egy interjúkötet is, Erdélyi Erzsébet szerkesztében: A nyelvész emberközelből.

„Így írunk összevissza"

Másfél százados harc - Helyesírásunk története

Megjelent: Magyarország 1974/19, 23. o.

Éppen száz éve, hogy Arany János 1874. évi akadémiai főtitkári jelentésében ezt írta: „A helyesírás nem siet eldöntéseivel.” Ha végigtekintünk az akadémiai helyesírás immár közel másfél százados történetén, egyetérthetünk Arany megállapításával. Aranyt igazolja Szemere Gyula „Az akadémiai helyesírás története” című műve is, amely a közeljövőben jelenik meg az Akadémiai Kiadónál.

helyesirasi-szotar-05.jpg

Kiejtés, szóelemzés

Az első akadémiai helyesírás „Magyar helyesírás’ és szóragasztás’ főbb szabályai” címmel 1832-ben került kiadásra. Kimondatlanul már ebben a szabályzatban is érvényesült a helyesírásunkat meghatározó két fő alapelv (amelyet először az 1856-os szabályzatban fogalmaztak meg): a kiejtés és a szóelemzés elve. Ezt Arany más szavakkal így fogalmazta meg: helyesírásunk „részint az élő szokással haladni akar, részint a történeti múltból is köteles annyit megtartani, amennyi a hagyomány megőrzésére szükséges”. A legtöbb vita egyébként éppen a két alapelv összecsapásából adódott, és lényegében akörül zajlott, hogy meddig kell követni a kiejtést, és hol kiált megálljt a szóelemzés.

helyesirasi-szotarak-3.JPG

Tovább olvasom

A robottól a közteherviselésig – egy kis adóetimológia (4. rész)

Eredeti megjelenés: Adó Online 2017. július 28.  

Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)

A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.

Az adózással kapcsolatos szavak, kifejezések eredetét, jelentését vizsgálva szó volt eddig a dézsmál, ebek harmincadja, huszár, majd a harácsol, szegény, porció, forspont és kvártély, a harmadik részben a rovás, taksa, sarc kifejezésekről.

Sorozatunk befejező részében szólunk a robotról, valamint a ma is használatos, adózással kapcsolatos kifejezésekről (vám, adó, közteherviselés). Minden adózással kapcsolatos magyar szót, kifejezést, már csak terjedelmi okokból is, nem tudunk elemezni, de a cikksorozat négy részében a legfontosabbakat sorra vettük.

Az adózó jobbágyok sokat robotoltak

A középkorban a jobbágyoknak adózniuk kellett az egyház, a király és a földesúr felé is. A földesúrnak a termés kilencedik tizedét (kilenced) kellett beszolgáltatnia, ezen túl nevezetes alkalmakkor (a földesúr születésnapja, gyermekének házassága stb.) ajándékot kellett vinnie, továbbá a földesúr földjén, majorságában, házában munkát is kellett végeznie.

A munkavégzés, mint kötelezettség az 1500-as évek elejéig eléggé rendszertelen volt, rendszeressé a Dózsa György-féle parasztháború után vált, „köszönhetően” Werbőczy István Hármaskönyvének. A XVII., XVIII. században folyamatosan növekedett a földesúr által megkövetelt munkamennyiség, ez több alkalommal zendülésekhez, lázadásokhoz is vezetett.

Mária Terézia 1767-ben rendeleti úton szabályozta a végzendő munka mennyiségét. A jobbágy éves szinten 52 napi igás- vagy 104 napi gyalogmunkával tartozott (heti egy illetve két nap), de ettől „dologidőben” (aratás, szüret stb.) el lehetett térni. Ez a szolgáltatás az egésztelkes jobbágyokat terhelte, a többieknek telkük arányában kellett a földesúr felé munkavégzést teljesíteni. A házas zselléreknek évi 18, a házatlanoknak évi 6 nap ingyenmunkát kellett teljesíteniük. A kötelező ingyenmunka napkeltétől napnyugtáig tartott, a munkahelyre való odamenetel és a visszajövetel is beleszámított. Egynegyedét télen kellett igénybe vennie a földesúrnak, a fennmaradt részt követelhette más évszakokban, nagy munkaidőben.

A rendelkezések nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, bizonyítják ezt a XVIII. század végének jobbágylázadásai is. Egyes területeken viszont a földesurak voltak elégedetlenek, mert az urbáriumok előtt ők már több jobbágyi munkát vettek igénybe.

Ilyen kényszermunkát nem csak a földesúr, hanem gyakran a vármegye részére is kellett végezni, például út- és csatornaépítésnél, erődítmények helyrehozatalánál, megerősítésénél.

A jobbágyok által a földesúr javára végzett kötelező munkát végül 1848-ban, a jobbágyfelszabadítás keretében törölték el, a többi jobbágyi szolgáltatással együtt.

Középkori munkavégzés

Tovább olvasom

Rovás, taksa, sarc – egy kis adóetimológia (3. rész)

Eredeti megjelenés: Adó Online 2017. augusztus 11. 

Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)

A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.

Az adózással kapcsolatos szavak, kifejezések eredetét, jelentését vizsgálva szó volt eddig a dézsmál, ebek harmincadja, huszár, majd a harácsol, szegény, porció, forspont és kvártély kifejezésekről.

Sorozatunk mostani részében olyan kifejezéseket gyűjtöttünk össze, amelyeket több száz éven keresztül használtak az adózásban, és ezeket – néha módosult tartalommal – ma is használjuk.

Sokkal tartozik, ha sok van a rovásán

A magyar nyelvben a ró igének, illetve az ebből képzett rovás szónak igen sok jelentésváltozata van. Maga a róni ige már az ősmagyar nyelvben is jelen volt, erre utal az, hogy a magyar nyelvvel rokon nyelvekben (pl. osztják, cseremisz) is megtalálhatóak ennek a szónak változatai, méghozzá hasonló jelentéssel.

A ró szó eredeti jelentése ’vág, metsz’ volt. Ebből alakult ki a XV. századtól az adózási tartalom, amely az adók kivetését, kirovását jelentette. Ennek oka az volt, hogy az adókötelezettségek és befizetések nyilvántartására, elszámolására egy fából készült pálca szolgált. Ez leggyakrabban négyoldalú volt, de ismert ennek hengeres, hatoldalú, sőt nyolcoldalú változata is. Kezdetekben egyetlen rovásbotra jegyezték fel az egymás melletti jobbágytelkek kötelezettségeit és befizetéseit, a későbbiekben már minden adózóra önálló rovásbotot alkalmaztak.

A páros rovás két, hosszában pontosan egymáshoz illeszkedő darabból állt. A rovásokat rajta összeillesztett állapotban rótták, majd egyik fele egyik, másik fele másik érdekeltnél maradt így az két botfél egymás ellenőrző másolata volt. A rováspálcának rendszerint feje is volt. A bot egyik végére nem került rovás, azt a faragáskor fogták. A fejet a rovás nyelének is nevezték. Rovásként a római számokat variálták a boton (I, V, X stb.).


Rovásfejek

Tovább olvasom

Harácsolás, szegény, porció – egy kis adóetimológia (2. rész)

Eredeti megjelenés: Adó Online 2017. augusztus 4.  

Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)

A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.

Az adózással kapcsolatos kifejezések közül az előző részben a dézsma, harmincad és huszár szó eredetével, jelentésváltozásaival foglalkoztunk. Az időben továbblépve most a török hódoltsághoz, illetve a török kiűzését követő időszakhoz kapcsolódó néhány kifejezés eredetéről szólunk.

A törökök bizony harácsoltak, de a szegényeket nem adóztatták

A törökök a hódoltsági területeken számos adófajtát alkalmaztak, vetettek ki. Legfontosabb ilyen adófajták voltak a vagyonadó, a gyermektized (a beszolgáltatott gyermekekből lettek a janicsárok, a magyar területeken ezt az adófajtát nem rendszeresítették), a más vallásúakra (keresztényekre, zsidókra stb.) kivetett türelmi adó, illetve a kereskedelmi tevékenység után fizetendő adók.

A meghódított területeken megjelentek az adónyilvántartásokat vezető hivatalnokok (defterdárok), akik adójegyzékbe (defterbe) írták össze az adóztatható személyeket, javakat, tevékenységeket. A felméréseket tízévente megismételték, és elvégezték a szükséges korrekciókat. A termésmennyiségeket három év átlaga alapján vették számításba. Az adóztatás kialakításánál a mohamedán egyházjogot (seriat vagy sarija) vették alapul, de tanulmányozták a korábbi adóztatási állapotokat, helyzeteket, és a zökkenőmentes átállás érdekében igyekeztek a korábbi adózásnak megfelelő adóztatást megvalósítani, beleértve az adóstruktúrát és az adómértékeket is.

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/e/e6/Divan_%C3%87avu%C5%9Flar%C4%B1.jpg
Török hivatalnokok. Balról a második az adószedő (defterdár)

Tovább olvasom

Dézsmálás, ebek harmincadja, huszár – egy kis adóetimológia (1. rész)

Eredeti megjelenés: Adó Online 2017. július 28.  

Nyelvünk ősi és modern, erdei, mezei és városi, ázsiai és európai.
(József Attila)

A magyar nyelv számos olyan szót, kifejezést tartalmaz, amelyeknek adózási eredetük van. Használjuk ezeket a mindennapokban, egyeseket már kevésbé, de értjük a jelentésüket, másokat viszont már a feledés kútjába söpört az idő, illetve gyakran a használt fogalom tartalma igen távol került az eredeti jelentésétől. Ilyen szavakból, kifejezésekből gyűjtöttünk össze néhányat.

A ma is használt adózási eredetű szavakat, kifejezéseket egyfajta időrendben mutatjuk be, mindig kapcsolva a nyelvi eredetmagyarázathoz olyan kifejezéseket, közmondásokat is, amelyek az adott szóhoz, kifejezéshez kapcsolódnak.

Sok olyan szó, illetve kifejezés van (volt), amelyeket korábban gyakran használtak, ma viszont ezek már nem részei a köznyelvnek. Ezekről a cikksorozat végén fogunk rövid ismertetést adni.

A szavak, kifejezések eredetét bemutató sorozatunk első részében a dézsmálásról, mint adóztatási formáról, az „ebek harmincadjára jutott” kifejezés eredetéről, illetve a huszár szó adózási kapcsolatáról szólunk.

Nem szép dolog másokat megdézsmálni

A középkorban a jobbágyok a terményeik, állatszaporulatuk tizedét az egyháznak adták. Méghozzá természetben. Hivatkozási alapul a Biblia szolgált, de Szent István első törvényei között is megjelent már az egyházi tized fizetésének kötelezettsége.

A Biblia szerint tizedet kellett fizetni a gabonából (búza, rozs, árpa, zab, tönköly, köles), a borból, a bárány, illetve a méhkasok szaporulatából. Ezekre vonatkoztak a dézsmagabona, bordézsma, dézsmabárány kifejezések.

A középkori magyar törvények is ezt erősítették meg, de szép lassan más termékekre, terményekre is kiterjesztették a kötelezettséget, illetve a természetbeni megfizetés helyébe a pénzbeli megfizetés lépett, bár ez ellen a jobbágyság mindig erőteljesen tiltakozott. A kiterjesztések eredményeképpen a kecskeszaporulatból, illetve a lencse-, borsó-, len- és kender-, valamint a kukorica-, dinnye-, dohány- és burgonyatermés után is fizetni kellett a tizedet. A pénzbeni megfizetésre használták a dézsmapénz elnevezést.

Az adózók természetesen megpróbálták a kötelezettségeiket csökkenteni, ha már fizetni kellett, a kevésbé értékes részt, állatokat adták át adóként, a bort gyakran felvizezték, a rosszabb minőségű borokat összeöntögették.

A tizedfizetési kötelezettséget a latin decimus (tizedik) sorszámnév alapján nevezték el, ennek északolasz közvetítéssel meghonosodott kifejezése a dézsma, illetve eléggé negatív csengésű változata a dézsmálás. Egyébként gyakran másfajta adókat is a dézsma szóval nevesítettek, így a földesúri kilencedet (másik elnevezése a nona volt, de ez már kikopott a nyelvhasználatból), de olyan adókat is, amelyeket nem a megtermelt javak arányában kellett megfizetni.

Kapcsolódió kifejezés még a papkéve. Az aratás során a levágott gabonát kévékbe gyűjtötték, azokból kereszteket raktak, a legfelső, tizenhatodik kéve a (községi) pap, lelkész kapott járandóságául szolgált. A „Tegyük fel a papkévét!” az utolsó kéve, a pap járandóságának kifejezésévé vált (a püspök illetve a helyi pap járandóságának aránya többször is változott).

A dézsma ma már nem létezik (bár több egyház, felekezet ma is szed a híveitől tizedet, természetesen a Bibliában leírt kötelezettségre hivatkozva), a dézsmálás, megdézsmálni kifejezést viszont ma is használjuk, illetve több településen is utcanév őrzi ennek az adófajtának az emlékét.

https://szallashegyek.hu/images/90c8cc08/11295663_804481419648534_2323807721030796467_n.jpgDézsma étterem és borozó, Szentendre

Tovább olvasom

Az ember tragédiája világirodalmi szintű alkotás

Interjú Praznovszky Mihállyal, a Madách-enciklopédia szerzőjével

A 2023. évnek szinte utolsó munkanapján jelent meg a Madách-enciklopédia a TINTA Könyvkiadónál. Alcíme szerint: Az ember tragédiája címszavakban. Ebből az alkalomból beszélgetett Praznovszky Mihály főszerkesztővel Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője.

Kiss Gábor: Így év vége felé, karácsony táján tán aktuális a kérdés, hogy emlékezik vissza gyermekkora teleire, karácsonyaira?

Praznovszky Mihály: Aki az 1950-es években volt kisgyermek, az tudja: a karácsony mindenki számára egyforma volt. Formailag szegényes, tartalmilag boldog. Könyv és társasjáték – ezek az első ajándékaim, s néhány kezdetleges fémjáték, egy kishajó a fürdőkád vizén a gyertya melegével hajtva s keringve. S persze mellettem még négy testvérem. A család közös öröme volt a legnagyobb karácsonyi élményem.

praznovszky-mihaly-portre.jpgPraznovszky Mihály, a Madách-enciklopédia szerzője

Tovább olvasom
süti beállítások módosítása