Mikes Kelemen-breviárium
Mikes Kelemen (1690–1761)
II. Rákóczi Ferenc íródeákja, kamarása, író
„Leveleskönyve részben memoár – levélformában, részben olyan enciklopédikus műfaj, amilyent a század annyira kedvelt, a mindent magába foglaló modern regény egyik őse. Olyan ember volt, akinek lelkét választott olvasmányok, a vérébe, az álmaiba átmenő irodalmi életforma és a befelé terebélyesedő szenvedések megfinomították, szelíd volt, béketűrő, finom mosolya nem takart rosszindulatot, csak megbocsátó megértést az emberi gyöngéknek.” (Szerb Antal)
„Leveleskönyve véletlenül kerül haza, és csak 1794-ben jelenik meg. Őt is az elődöket kereső felvilágosodás fedezi fel, akárcsak Zrínyit. Nem hathatott a kortársaira: ám, amint megismerték, azonnal tisztelt klasszikus lett. De olyan klasszikus, aki évszázadokkal később is frissen, szomorkás derűvel, egyszerre kora tanújaként és minden kor szórakoztatójaként szól az olvasóhoz. És nyelvi gazdagsága, csevegő könnyedsége is elbájol.” (Hegedűs Géza)
„Vigasztalni akar, megnyugtatni, felvidítani. Általában rossz hír után valami mulattatót, meglepőt, érdekeset, üdítőt, szomorúságra valami nevettetőt. Megoldásai sokszor irtóztatóan merészek. Közli például a fejedelemasszony halálát, majd átcsap históriákba. Majd következik a pestis híre, azzal a megnyugtató záradékkal, hogy ha vigyáznak, megúszhatják Isten segítségével.” (R. Várkonyi Ágnes)
Olyanok vagyunk, mint a vízbe esett ember, akinek mindaddig kell vergődni, és minden ághoz kapni, míg ki nem szabadul, vagy el nem vész.
Némelyeket az Isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek hálákot kell néki adni.
Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt, ami az Istennek tetszik, és az ő rendelése után kell járnunk, és azon nem sétálni kell, hanem futni. Mert az Isten azt szereti, hogy fussunk az ő akaratján, ne csak jó kedvvel, hanem örömmel.
Ne szomorkodjunk hát azon, ha a dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének, aki a jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak.
Az Isten rendelésiben nincsen haszontalanság, mert ő mindent a maga dicsőségire rendel. Arra kell tehát vigyáznunk, hogy mi is arra fordítsuk, és úgy minden irántunk való rendelése üdvösségünkre válik.
Én is immár jobban szánom a vakokot, de ha a testi vakság nagy dolog, a lelki százszorta nagyobb. Kedves néném, oltalmazzon meg az Isten mindenikétől.
Azt is kellene tartanunk, hogy csak a nagy urakért, a gazdagokért teremtetett ez a világ; az alacsonyrendűek és a szegények csak azokért vannak e világon, valamint a vízben az apró halak a nagyokért, és valamint az oktalan állatok a tehervonásért. Ne adja Isten, hogy ilyen hiszemben legyünk, és hogy ebben csak a névvel való keresztényeket kövessük.
Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt és vagyon mindnyájunkkal. Egész prédikációt csinálhatnék a siralomnak völgyében lévő változó életünkről, amely változást mindaddig próbáljuk, valamég az örömnek hegyére nem megyünk.
Én azt hiszem, hogy az Istennek olyan gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra úgy vigyáz, valamint a leggazdagabbéra.
Ahol nincsen emberi reménység, ott vagyon az isteni segítség.
********
Micsoda ez a világ? És miért kapunk annyira rajta? A benne való életnek kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság.
Aki felől jót nem mond senki, igen szegényül megyen ki e világból, ha gazdag is.
Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsületért.
Az ész pedig tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld parlagon áll.
Akármilyen szép legyen a gyémánt, de ha rútul vagyon metszve, nem becsülik.
********
Jobban szerettem volna káposztásfazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó findzsája a császárnak.
Hétfün pedig ebédre elvárjon kéd, káposzta is legyen. Mert én úgy szeretlek édes néném, mint a káposztát. Édes néném, egy kevessé még a káposztánál is jobban szeretlek.
A szépen írt levél az elmének úgy tetszik, valamint a szemnek a kapros és téjfellel béboríttatott káposzta, amely távulrul úgy tetszik, mint egy kis ezüstből való hegyecske, amelyről, ha leveszik azt a lágy ezüst fedelet, alatta drága füvet lehet találni.
Egy nagy könyvet akarok írni a káposztáról. Miért ne írhatnék, holott száz font réznél jobb egy tál káposzta éhgyomornak.
De édes néném, mit vizsgálom én a jövendőt, hagyjuk azt a jövendő urára. Énnekem csak azon kell tőrödnöm, hogy mikor láthatom kédet, mikor nevethetek kéddel, és mikor ehetünk káposztát?
Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamot? Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképpen a fejdelem, mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves, ha e’ használ, miért kell az indiai drága orvosságok után járni.
********
A szomorú levélnek nem kell hosszúnak lenni.
Mit tehetek, édes néném, róla, hogy már régen nem vette kéd levelemet? Ha nem írtam, azt nem kell csudálni, ha kéd nem vette. De mit törődünk rajta, a mi leveleinket Bécsben is elolvashatják, hogyha pedig a tengerben veszett, a bizonyos, hogy a halaknak nem zsírozza meg a fogokat.
Édes néném, ha egy-két levelünk elvész, írjunk tizenkettőt helyekben.
Én kédet szeretem, e’ jó gondolat. Az egészségre vigyázzon kéd, ez is finum gondolat.
Ezzel maradok kéd köteles, láncos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája.
Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet, maradok, aki tegnap voltam.
Kívánok jó éjszakát, és a mellé kevés bolhát, édes kedves álomlátást és holnapra felvirradást.
No már, édes néném, vegyük elő a pennát, és tisztítsuk meg a penészes kalamárist, mert már ezután az íráshoz kell fogni.
Mindenkor pirongat kéd levelében, hogy meg nem írom kédnek, mint töltjük itt az időt. A nagy vigasságban csak suhajtunk, olyan jó kedvünk van, hogy majd meghalunk búnkban.
Az első levelemet, amidőn a nénémnek írtam, huszonhét esztendős voltam, ezt pedig hatvankilencedikbe írom.
Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk, vonjuk az időt, minden mulatság előttünk fut.
Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.
Kedves néném, micsoda régi lakosok vagyunk ebben a városban, tegnap 33 esztendeje múlt el itt való uralkodó bujdosásunknak.
A hazánk felé való menetelünknek sok szép vigasztalása úgy eloszlik, mint a felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. A’ való, nehéz Zágon nélkül ellenni; nehéz minden esztendőben 12 hónappal a vállamot terhelni, és a házasságtól messze vagy teljességgel elesni.
Úgy beszélek a házasságról, valamint a vak a világosságról, aki tudja, hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság.
Nekem pedig, édes néném, erdélyi feleséget adjon kéd, mert nem tudok olyan országot, ahol az asszonyok oly érdemesen viseljék a feleség nevet, mint a mi tündérországunkban.
A francia példabeszéd mondja: kinek-kinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában. Az én fazakamban pedig semmi hazamenetelre való reménségem nem fő, miért kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kívül az enyimet is viselje.
Sohult pedig úgy el nem unja az ember magát, mint itt, mert semmi üsmeretséget nem vehet, senkihez nem mehet, és hacsak valamiben nem szereti magát foglalni, mindenkor a nagy unadalomban forog.
Már most egyedül maradtam a bujdosók közül.
********
Az összeállítást készítette: Sümeginé dr. Tóth Piroska