Megjelent: Magyar Nyelv, 122. évf. (2026) 3. szám, 368-371.

1. Eőry Vilma, H. Tóth Tibor és Gerstner Károly közös kötete, a Szóról – szóval. 150 írás három szerzőtől a Magyar Katolikus Rádió műsorából a magyar nyelvről való közérthető, ugyanakkor tudományosan megalapozott gondolkodás értékes foglalata. A Tinta Könyvkiadó gondozásában megjelent 268 oldalas kötet a Magyar Katolikus Rádió azonos című műsorában elhangzott nyelvészeti jegyzetek válogatását, szerkesztett változatát tartalmazza. A három szerző a magyar nyelvtudomány eltérő, ugyanakkor egymást jól kiegészítő területeit képviseli: Eőry Vilma elsősorban a nyelvhasználat és a nyelvi norma kérdései felől közelít a nyelvhez, H. Tóth Tibor a nyelvi tudatosság és a nyelvhasználati kultúra gyakorlati nehézségeit állítja előtérbe, míg Gerstner Károly a történeti nyelvészet, az etimológia és a szókészlettörténet kérdéseivel foglalkozik.

A rádiós közlésmód előnyei a kötet egészében érvényesülnek: az írások rövidek, világos szerkezetűek, egy-egy jól körülhatárolható nyelvi jelenség köré szerveződnek, ugyanakkor túlmutatnak az alkalmi ismeretterjesztés keretein. A szövegek szerkesztett kötetben egymást kiegészítve rajzolják ki a magyar nyelvről alkotott összetett képet. A nyelv társadalmi működése, a nyelvhasználat gyakorlati kérdései, valamint a szókészlet történeti rétegei egyaránt megjelennek, így az olvasó több nézőpontból is megközelítheti ugyanazt a jelenségvilágot. E tematikus sokszínűség a kötet nagy erőssége: a nyelv működését egyszerre mutatja be társadalmi, normatív és történeti nézőpontból.

A mű célközönsége elsősorban a művelt nagyközönség, ám tudományos megalapozottsága miatt a pedagógusok, újságírók, egyetemi hallgatók és a nyelvészet iránt érdeklődő olvasók számára is hasznos olvasmány lehet. A kötet egészét áthatja az a meggyőződés, hogy a magyar nyelv nem csupán kommunikációs eszköz, hanem kulturális örökség, közösségteremtő erő és a nemzeti önazonosság meghatározó hordozója. E gondolati keret adja meg a három szerző tanulmányainak közös alapját, miközben mindegyikük saját tudományos érdeklődésének megfelelően bontja ki a különféle témaköröket.

2. Eőry Vilma írásai a kötet első nagy egységét alkotják, s már szerkezetükben is jelzik, hogy nem alkalmi nyelvészeti tárgyú jegyzetek laza sorozatáról, hanem átgondolt, egymásra épülő gondolatmenetről van szó. A szerző a nyelvet nem pusztán szabályrendszerként, hanem közösségi működésként, kulturális emlékezetként és identitásképző erőként értelmezi. Kiindulópontja a nyelv és a nyelvhasználat megkülönböztetése: míg a nyelv elvont lehetőségkészletként írható le, valódi létmódja a beszélők mindennapi nyelvhasználatában ragadható meg.

A kötet egyik szerzője, Eőry Vilma (Fotó: Fodor Enikő)

A fejezet nagy erénye, hogy a közérthető rádiós műfajt nem egyszerűsítésre, hanem világos fogalmi építkezésre használja. Eőry Vilma a nyelvhelyesség, a nyelvi változás, az idegen szavak, a norma és az anyanyelvi közösség kérdéseit úgy tárgyalja, hogy közben mindvégig érzékelhető marad a tudományos megalapozottság. A helyesség fogalmát nem merev előírásként kezeli, hanem történeti, társadalmi és használati összefüggéseiben mutatja be. Különösen fontos megállapítása, hogy a nyelvhasználat megfelelősége mindig helyzethez, közösséghez, beszélői szándékhoz és normakörnyezethez kötött.

Az idegen szavakról szóló részek a kötet legélőbb példái közé tartoznak. A szerző nem riogat az idegenes hatással, de kulturális jelentőségét sem becsüli alá. Az informatika, az internet és a közösségi média szókincsének bemutatásával érzékletesen mutatja meg, hogy az idegen szavak beilleszkedése fokozatos folyamat: az eredeti írásmódú alakoktól a magyar toldalékoláson és képzésen át a teljesen meghonosodott formákig több átmeneti állapot figyelhető meg.

Külön figyelmet érdemel a standardról és a közös nyelvváltozatról szóló gondolatmenet. Eőry Vilma árnyaltan különíti el a nemzeti nyelv, az irodalmi nyelv, a köznyelv, a közmagyar és a standard fogalmát, miközben mindvégig a közösségi összetartozás kérdésére irányítja a figyelmet. A norma nála nem egyetlen, minden helyzetben érvényes mérce, hanem több szinten működő, változó szabályrendszer: léteznek csoportnormák, használati normák és a lassabban változó közös nyelvi eszmény is.

A második nagy egység, Az idő a nyelvben tematikailag oldottabb, mégis szervesen illeszkedik az előző részekhez. Az idő fogalmának nyelvi megjelenését a mindennapi kifejezésektől az igeidők rendszeréig vezeti végig, külön figyelmet fordítva a magyar múltidőhasználat történetére. A Petőfi-ünnephez kapcsolódó záró rész pedig egyszerre alkalmi tisztelgés és szótártörténeti kitérő: a Petőfi-szótár felidézésével a szerző a magyar lexikográfia egyik jelentős teljesítményére is ráirányítja a figyelmet.

Eőry Vilma szövegeinek hangneme kiegyensúlyozott: egyszerre ismeretterjesztő, személyes és tudományosan megalapozott. A rádiós műfajból fakadó közvetlenség megmarad, de a nyomtatott forma sem válik esetlegessé. A fejezet erőssége éppen abban áll, hogy a nyelvről való gondolkodást nem szűkíti le hibákra és javításokra, hanem a nyelvet a közösségi lét, a történeti változás és a kulturális önértelmezés tágabb összefüggésében láttatja.

3. Míg Eőry elsősorban a nyelv, a nyelvhasználat és a közösség kapcsolatának általános kérdéseit járja körül, H. Tóth Tibor írásai a sajtóban, a hivatali kommunikációban és a köznyelvben visszatérően megfigyelhető nyelvhasználati jelenségekre irányítják a figyelmet. Írásai a magyar nyelvművelés és nyelvi tanácsadás hagyományába illeszkednek: a szerző egy-egy szó, szókapcsolat vagy nyelvtani szerkezet elemzéséből kiindulva mutat rá a pontatlan, divatos vagy túlzottan idegenszerű nyelvhasználat jelenségeire.

A fejezet nagy erénye a gazdag példatár. Az elemzések alapját szinte minden esetben a médiából, a közéletből vagy a mindennapi nyelvhasználatból vett mondatok adják. A szerző olyan gyakran előforduló jelenségeket vizsgál, mint például az -é birtokjel használata, a -ban/-ben és -ba/-be ragok összemosása, az aktuális, a biztosít vagy a komoly szó túlhasználata, az idegen eredetű abúzus és abuzál térnyerése, illetve a különféle névutós szerkezetek pongyola alkalmazása. A nyelvhasználati kérdések tárgyalását részletes magyarázatok és javítási javaslatok egészítik ki, így a kötet a nyelvi ismeretterjesztés mellett gyakorlati kézikönyvként is hasznosítható.

Külön figyelmet érdemel a szerző szólásokkal és állandósult szókapcsolatokkal foglalkozó írásainak sora. A jéghegy csúcsa, az ez csak hab a tortán vagy a kiugrasztja a nyulat bokorból típusú szerkezetek elemzésével érzékletesen mutatja be, hogy a frazeológiai egységek jelentése és stilisztikai hatása mennyire függ megszilárdult formájuktól. Ezek a fejtegetések túlmutatnak a hagyományos „hibajavításon”: a nyelvi hagyomány és a jelentésmegőrzés kérdéseit is érintik.

Az írások visszatérő motívuma az idegen szavak és a bürokratikus nyelv kritikája. H. Tóth Tibor számos esetben mutat rá arra, hogy az idegen eredetű vagy hivataloskodó kifejezések – például az aktuális, becsatornáz, biztosít, plusz, trauma stb. – gyakran nem pontosítják, hanem éppen elhomályosítják a közlést. A szerző álláspontja szerint a világos és árnyalt magyar megfelelő használata nem pusztán stílus kérdése, hanem az érthető és felelős kommunikáció alapfeltétele is.

Módszerét tekintve a fejezet erősen normatív szemléletű. A szerző következetesen különbséget tesz helyes és helytelen, szabatos és pongyola, választékos és igénytelen nyelvhasználat között. E megközelítés a kortárs nyelvtudomány egyes irányzataival természetesen vitába szállhat, ugyanakkor kétségtelen, hogy a kötet nem elméleti nyelvészeti tanulmánygyűjteményként, hanem ismeretterjesztő és nyelvhasználati útmutatóként kíván megszólalni. E célkitűzésének megfelelően a szerző minden írásában az érthetőség, a jelentésbeli pontosság és a stiláris igényesség szempontjait helyezi előtérbe.

H. Tóth Tibor írásai a kötet leggyakorlatiasabb részét alkotják. Rövid, jól tagolt jegyzetei a nyelvhasználat mindennapi kérdéseit állítják a középpontba, miközben következetesen képviselik az anyanyelvi tudatosság és a szabatos fogalmazás értékeit. A fejezet különösen hasznos lehet mindazok számára, akik munkájuk során rendszeresen hoznak létre nyilvános vagy félhivatalos szövegeket, és fontosnak tartják a világos, pontos és igényes nyelvhasználatot.

4. Gerstner Károly fejezete a magyar szókészlet történetének, szerkezetének és működésének alapvető összefüggéseit mutatja be közérthetően. Írásai a történeti nyelvészet, a lexikológia, az etimológia és a szóalkotástan eredményeit közvetítik szélesebb olvasóközönség számára, miközben következetesen a magyar nyelv változásának hosszú távú folyamatait helyezik előtérbe.

A szerző kiindulópontja, hogy a nyelv egyik legdinamikusabban változó része a szókészlet. Részletes betekintést ad, hogyan formálódott több ezer év alatt a magyar szókincs, miként öröklődtek az alapnyelvi eredetű szavak, milyen szerepet játszottak a különböző nyelvi érintkezések, valamint hogyan tükröződnek a szókészletben a társadalmi, gazdasági és kulturális változások. Az elemzésekből világosan kirajzolódik, hogy a magyar szókincs nem statikus örökség, hanem folyamatosan változó, nyitott rendszer.

Gerstner Károly

A fejezet jelentős része a szóalkotás különböző módjait tárgyalja. Gerstner részletesen ismerteti a szóképzés, a szóösszetétel és más szóalkotási eljárások működését, számos történeti és mai példával szemléltetve a folyamatokat. Különösen értékesek azok az elemzések, amelyek egy-egy szócsalád vagy képző jelentésmódosító szerepét vizsgálják. Az írogat és irkál, illetve az irat és iromány példáján keresztül a szerző azt is bemutatja, hogy a szóalakok közötti legapróbb különbségek is jelentős stílus- és jelentésbeli eltéréseket hordozhatnak.

Kiemelt helyet kap a magyar nyelv történetének egyik legfontosabb tudatos nyelvfejlesztő mozgalma, a nyelvújítás. A szerző árnyaltan mutatja be, hogy a 18–19. század fordulójának szóalkotási törekvései miként gazdagították a magyar szókincset, s hogyan váltak a kezdetben vitatott újítások a mai köznyelv természetes részévé. A nyelvújítás példái jól érzékeltetik, hogy a nyelv változása egyszerre épül hagyományra és megújulásra.

A tanulmányok másik fontos vonulata az etimológiai szemlélet. Gerstner számos esetben tárja fel egyes szavak eredetét, történeti hátterét és jelentésváltozásait. Az olyan szavak elemzése, mint az ember, ifjú vagy leány nemcsak nyelvtörténeti érdekességeket kínál, hanem arra is rávilágít, hogy a mai beszélők számára egységesnek tűnő szavak mögött gyakran több ezer éves változástörténet húzódik meg. Hasonlóan tanulságosak a tulajdonnevek eredetével foglalkozó fejtegetések, amelyek a nyelv- és a művelődéstörténet összekapcsolódását szemléltetik.

Módszertanilag a fejezet a modern magyar történeti nyelvtudomány eredményeire támaszkodik. A szerző a nyelvi jelenségeket rendszerint történeti összefüggéseikben értelmezi, és az egyes szavak, szócsaládok vagy jelentésváltozások bemutatásán keresztül vezeti el az olvasót általánosabb nyelvtörténeti tanulságokhoz. Az ismeretterjesztő cél és a tudományos hitelesség sikeresen egyensúlyban marad.

Gerstner Károly fejezete a magyar szókészlet történetének és működésének átfogó bemutatását nyújtja. Írásai nem elsősorban nyelvhelyességi kérdésekre keresnek választ, hanem arra mutatnak rá, miként épül fel, változik és gazdagodik a magyar nyelv szókincse. A fejezet legnagyobb értéke abban rejlik, hogy az olvasót a szavak mögött rejlő történeti, kulturális és gondolkodástörténeti összefüggések felismerésére ösztönzi, ezáltal a nyelvet nem pusztán kommunikációs eszközként, hanem a magyar műveltség egyik legfontosabb hordozójaként láttatja.

5. A Szóról – szóval című kötet sikeresen ötvözi a tudományos megalapozottságot és a közérthető ismeretterjesztést. A három szerző eltérő szakmai érdeklődése és szemléletmódja nem széttartóvá, hanem termékenyen sokszínűvé teszi a művet. A kötet így a magyar nyelv múltját, jelenét, illetőleg működésének különböző rétegeit egyaránt bemutatja.

A rádiós jegyzetekből összeállított írások megőrizték eredeti közvetlenségüket és olvasmányosságukat, ugyanakkor a szerkesztett kötet formájában egységesebb, átgondoltabb egészet alkotnak. A szerzők következetesen törekednek arra, hogy a nyelvészeti kérdéseket közérthető formában tárgyalják, miközben nem mondanak le a fogalmi pontosságról és a tudományos hitelességről sem. Ennek köszönhetően a kötet nemcsak széles körben teszi hozzáférhetővé a nyelvészeti ismereteket, hanem hozzájárul az anyanyelvről való tudatos gondolkodás erősítéséhez is.

Az írások nagy értéke, hogy rajtuk keresztül a magyar nyelvet nem csupán nyelvi rendszerként, hanem kulturális örökségként, közösségteremtő erőként és történeti folyamatként is szemlélhetjük. A nyelvről szóló közbeszédben gyakran háttérbe szoruló összefüggésekre irányítja rá a figyelmet, miközben az olvasót saját nyelvhasználatának tudatosabb megfigyelésére és értelmezésére ösztönzi. A kötet ezért a szűkebb szakmai érdeklődésen túl a magyar nyelv és kultúra kérdései iránt fogékony olvasóközönség szélesebb rétegeihez is szólhat.

Összességében a Szóról – szóval olyan hiánypótló vállalkozás, amely méltó módon folytatja a magyar nyelvről szóló igényes ismeretterjesztés hagyományát, és meggyőzően bizonyítja, hogy a nyelvészeti ismeretek közérthető formában is sikeresen közvetíthetők a 21. századi olvasó számára.

Ferenczi Gábor
Magyarságkutató Intézet

Újabban egyre gyakoribb, hogy a reklámjelmondat (tömörebben, de idegen szóval: a szlogen) helyesírása szándé­kosan eltér a szabályostól. Ennek enyhébb változata az érzelemkifejező, illetve nyomósító szerepű hangzó­nyújtás: a szükséges plusssz, a kávé frisss, a festék fessték és így tovább. Az ilyesmi jól ismert a szépirodalomból is (Jókaitól, Mikszáthtól, Gárdonyitól, ahol az érzelmileg telített, indulatos beszédnek a jelzésére-jellemzésére szolgál). Ez bocsánatos bűn, sőt nem is bűn. Én még a tixtaság (!) még frissebb illatát is elviselem. Ettől még senki sem fogja a tisztaság-ot x-szel írni.

Egészen más a helyzet az olyan reklámokkal, amelyek a nagyobb hatás kedvéért helyesírási és nyelvhelyességi bizonyta­lanságot keltenek. Ne higgyék olvasóim, hogy „az orrodat is tisztíccsa” egyszeri eset volt!

Itt van például az a reklámszöveg, amely szerint az egyik tejtermék­család tagjai „a legtejesebb élvezet”-et nyújtják a vásárlónak. A szójátékos­nak szánt legtejesebb jelző két ponton is megzavarhatja a nyelvérzéket: 1. a teljes, teljesebb, legtel­je­sebb szóalakok lj-vel írandók, nem pedig j-vel; 2. mindezekben hosszú j hangzik („tejjes”), nem pedig rövid.

A "legtejesebb" élvezet

Megjelent: Magyar Szó, 2026. 11. 04.

Lássuk a medvét! Sokszor használjuk ezt a szólást, ha némi türelmetlenséggel arra szeretnénk rábírni valakit, hogy térjen már a lényegre, mert a dolog velejére, az érdemi részére lennénk kíváncsiak. De vajon ismerjük-e az eredetét? Valószínű, hogy – mint ahogy számos más állandósult kifejezés esetében – az idők során ennek az eredete is elmosódott. Forgách Tamás Lássuk a medvét! című könyvében, amely szólásmagyarázatokkal foglalkozik, szemléletesen leírja a címnek választott frazéma kialakulását. Jókai Mór A magyar nép adomái című munkájára hivatkozik, mely szerint egy Kecskemét környéki tanyasi ember elment egy másik gazda pajtájában rendezett komédiára. Várta, hogy a korabeli szokások szerint medvék összecsapása lesz a mulatság, de csak valami német nyelvű színdarab volt műsoron. Már nagyon elunta hallgatni a sok beszédet, és türelmetlenül bekiabált a színpadra: Lássuk a medvét!

A szólás eredete tehát erre a majd kétszáz éves kis történetre vezethető vissza. A Tinta Könyvkiadó gondozásában 2026-ban megjelent, szólásmagyarázatokat tartalmazó Lássuk a medvét! című könyv sok állandósult szókapcsolatunk érdekes magyarázatát ismerteti. Tematikailag hat csoportra osztja a tárgyalt frazémákat. Érdekes módon a címadó példa egyik csoportba sem került be, az Előszóban bukkanhatunk rá a fenti magyarázatra.

Az Olimpiai kalauz című, nyilván elég nagy példányszámú, hasznos kiadványt lapozgatva szomorúan tapasztaltam, hogy a könyvecske összeállítói tudatosan mellőzik a magyar cselgáncs szót. Helyette a japán eredetű nemzet­közi elnevezést alkalmaz­zák, méghozzá idegenes (angolos) írásmóddal: judo.

Ez először is helyesírási hiba, hiszen az akadémiai sza­bály­zat és a Helyesírási kéziszótár csak a kiejtés szerinti írásmódot engedi meg, tehát a dzsúdó alakot. Másodszor pedig, és ez a lényegesebb, sajnálatos visszalépés az eddigi gyakorlathoz képest, amely – immáron több mint ötven éve – a magyar csel­gáncs szóval jelölte ezt az ázsiai eredetű küzdősportot.

Judo, dzsúdó vagy cselgáncs?

Magyar szólások, közmondások szótárai

1. 500 magyar közmondás – Jelentésmagyarázatokkal, fogalomköri mutatóval és teljes körű szómutatóval. Bárdosi Vilmos, Kiss Gábor. 2025. 144 o. 3200 Ft

2. A bábeli zűrzavartól a salamoni bölcsességig. Bibliai szólások, szólásmondások és állandósult szókapcsolatok szótára. T. Litovkina Anna, Farkas Edit. 2019. 318 o. 2990 Ft

3. Aki keres, az talál – Bibliai közmondások szótára. T. Litovkina Anna. 2017. 226 o. 2990 Ft

4. Állandó szókapcsolatok a rábaközi Mihályiban. (Reprint). Kiss Jenő. 1989, 2022. 160 o. 3490 Ft

Az Édes Anyanyelvünk februári számában Bozsik Gabriella ezzel a címmel számolt be a pedagógusképző intézmények hallga­tói­nak helyesírási versenyéről: Diktátum és tesztlap.

Első gondolatom a cím láttán ez volt: szegény diákok, nem elég nekik a túlterheltség meg a tandíj, még diktátumokkal is sanyargatják őket! Hiszen a latin eredetű diktátum főnév az én szótáramban ezt jelenti: kényszer, parancs, vkire v. vmire rákényszerített hátrányos döntés. Hogy egy példát is mondjak, némelyik (köz)író gyakran emlegeti a trianoni békediktátum-ot. Tehát ez a szó erősen pejoratív tartalmú, illetve hangulatú.

Ezzel szemben mi történt valójában az egri versenyen? A résztvevőket senki sem sanyargatta, csupán diktáltak nekik, azaz hallás után kellett leírniuk egy – meglehet, valóban nehéz – szöve­get. Magából a cikkből is megtudhatjuk, hogy „A döntő feladatai között szerepelt egy összefüggő szöveg diktátum­ként...”

Diktátum vagy tollbamondás?

A TINTA Könyvkiadó indulásakor, több mint három évtizede, az 1990-es évek elején számos könyvet tördelt, szerkesztett más kiadók részére, ezek közül sorolunk most fel néhányat. Ezúton is köszönjük mindazoknak, akik megbízták az akkor az induló TINTA Könyvkiadót ezeknek a munkáknak az elkészítésével. Különösen hálásak vagyunk az Akadémiai Kiadó munkatársának, főszerkesztőjének, Gellériné Lázár Mártának. Az akkor szerzett tapasztalatokat mind a mai napig sikerrel kamatoztatjuk könyvkiadási munkánk során.

1. A fizika világképe. John D. Barrow, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994 – ISBN 963 05 6808 X – A szedés és tördelés a TINTA Bt. (1116 Bp. Szatmárhegy u. 13.) munkája
2. A földrajzi nevek helyesírása. Fábián Pál, Földi Ervin, Hőnyi Ede, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998, ISBN 963 05 7535 3 – A számítógépes tervezés a TINTA Bt. munkája. Felelős vezető: Kiss Gábor
3. A pszichoanalízis szótára. J. Laplanche, J. B. Pontalis, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994, ISBN 963 05 6726 1 – A számítástechnikai szerkesztést végezte: Kiss Gábor. Szedés: TINTA Bt. Budapest (1116 Bp. Szatmárhegy u. 13.)
4. A székely népviselet. Gazda Klára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1998, ISBN 963 05 7519 1 – A számítógépes szövegszerkesztés a TINTA Bt. munkája
5. A technika magyarországi történetéből. Tanulmánygyűjtemény. Gazda István, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996, ISBN 963 05 7410 1 – A szedés és a tördelés a TINTA Bt. munkája. Felelős vezető: Kiss Gábor
6. A technika századai. Válogatott tanulmányok. Makkai László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997, ISBN 963 05 7337 7 – Számítógépes szerkesztés: TINTA Bt. Felelős vezető: Kiss Gábor
   

Míg a Keletiben vagy a miskolci Tiszai pályaudvaron a vonatra várok, időről időre megüti a fülemet a következő mondat: „A késésért szíves türelmü­ket kérjük.” Már első hallásra sem értettem, s minél többedszer hallom, annál kevésbé.

Ebben a jó szándékú, de suta felszólításban alighanem összekeveredett két dolog. Az egyik az, hogy az utazni vágyó (többnyire inkább: kényszerülő) ember türelmesen, türelemmel vár a késésben levő vonatra (mi mást is tehetne szegény?). A másik az, hogy a MÁV – hivatalos képviselője útján, a hangos­beszélőn keresztül – elnézést kér a késésért.

„A késésért szíves türelmü­ket kérjük.”

A Bartók rádió műsorvezetője arról beszél, igen érdekesen, hogy Bartók Béla nehezen, csak Kodály biztatására szánta rá magát kórusművek írására. Eközben elhangzik egy olyan szókapcsolat, amely nyomban kezembe adja a papírt meg a ceruzát. Ezt hallom ugyanis: „Bartók húzódása”.

Erről eszembe jut, hogy a Dunaújváros egykori NB I-es futballcsapatának valóban volt egy Bartók nevű játékosa. Őneki lehetett húzódása, vagyis az izomrostok meghúzódásából eredő sérülése. Bartók Bélának azonban nem a húzódásáról, hanem a húzódozásáról (rokon értelmű szavakkal: vonakodásáról, ódzko­dá­sáról, esetleg viszolygásáról) esett szó a műsorban.

Húzódott vagy húzódozott Bartók?

A Hivatal, akár a Bourbonok, nem tanul és nem felejt. A mai hivatalos feliratok éppoly körmönfontak és életidegenek, mint a tíz-ötven-száz évvel ezelőttiek. A budapesti metrón a múlt év őszén ezt a vadonatúj feliratot vettem észre és jegyeztem le:

„Vészhelyzet esetén a vészjelző folyamatos nyomvatartása mellett tájékoz­tassa a vonatvezetőt!”

Csak a felirat új, a stílusa nagyon is ómódi. A „legszebb” talán ez benne: „a vészjelző folyamatos nyomvatartása mellett”. Tehát a vezetőt nem a vezetőfülkében, hanem a nyomvatartás mellett kell tájékoztatni – élcelődhet­nénk, ha nem gyanítanánk, hogy ez a suta megfogalmazás idegen mintát követ. Jó magyarság­gal, azaz egyszerűen és tömören így kellett volna írni: „Vész­helyzet­ben tartsa benyomva (esetleg: lenyomva) a vészjelzőt, és tájékoztassa a vonatvezetőt!”

Vészjelző a metrón (képünk illusztráció)