Kérdés: milyen viszonyban van a könyv az élettel.

Az emberek általában a könyvet nem tekintik az élettel egyrangúnak. Nem tekintik életeseménynek. Valami furcsa játéknak tartják. Abból indulnak ki, hogy az író így is megírhatja, meg úgy is megírhatja a történetet, ellenben az életben nem történhetik kétféleképpen az esemény, csak úgy, ahogy megtörtént.

Hát először is: az életben is történhetik kétféleképpen s százféleképpen és ezerféleképpen. Sőt, alig ismétlődhetik ugyanaz az esemény még egyszer. Vagyis, ha példával akarunk valamit illusztrálni s az életből akarjuk venni a példát, egy társaság pár perc alatt száz variánst tud összeszedni. Az élet elég gazdag ahhoz, hogy ugyanazokkal a személyekkel ne játszassa le több változatát egy helyzetnek, őneki elég személyzete van, hogy itt így, ott úgy bonyolítsa le az eseményt.

Aztán: nem igaz, hogy az író így is megírhatja, s úgy is megírhatja, mi történik a hőseivel: ő is csak egyféleképpen írhatja meg.

Azért felelek erre a kérdésre, mert nem intézte hozzám senki. Ha kérdezték volna tőlem, akkor alighanem hallatlanná tettem volna. De vidéki ember létemre jólesik kérdezetlen belekotyognom a pestiek dolgába, s megmutatni nekik, hogy nekünk is van ám magunkhoz való eszünk, azért, hogy mink vidékiek vagyunk.

Azt én is mondtam még tavaly, hogy mikor nem kell könyvhetet rendezni?

Ahogy fölértem Pestre a kiadóm sürgönyére, az volt hozzám az első kérdése, meddig maradok fönt?

– Hát, ameddig a könyvhét tart.

– Nagyszerű. Szóval az egész héten!

– Dehogy. Holnap estig. Akkor vége lesz a könyvhétnek is.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy megérkeznek a fagyosszentek, és zuhogtatnak napszámra olyan záport, hogy az még a kritikusokat is elmossa az utcákról. Pedig azok legtöbbet kibírnak, szegények. De hát mit értenek maguk, pesti emberek a kalendáriumhoz?

Az eső csakugyan meg is érkezett menetrend szerint, és elmosta az egész könyvhetet. Ebben az volt a jó, hogy legalább a fagyosszenteket lehetett okolni.

Ami a tudás határait illeti, egyfelől végetlenül tágak, másfelől túlságosan szűkek. Ám épp ott tágasak, ahol szűkebbek lehetnének, és ott szűkek, ahol a végtelenben kellene lenniük. Vagyis amiről semmit sem érdemes tudni, az a tudás számára könnyen elérhető, amit azonban fontos lenne tudni, elérhetetlen.

Nem helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, mellyel különféle célokra tör az ember. A nem helyes tudás a haszonért van, s ösztönzője a lázas munkavágynak. Nyers akarással közelíti meg a világot, s a legszorosabb kapcsolatra vágyik vele. A nem helyes tudás fojtogatja a világot. Örömmel ragadja meg és emeli ki részleteit, s szenvedélyesen hatol az anyagi részek belsejébe. Az egész működésében a szabály zavarja leginkább, melynek helyébe a saját elveit állítaná, hogy azokkal szabályozzon.

Helyes tudásnak azt a tudást nevezzük, mellyel semmi célunk a világon. A helyes tudás önmagáért van, s önmagát szemlélve a lelket gyönyörködteti. A helyes tudás óvatos, érzékeny kapcsolatot tart a világgal, nem igényli annak szoros közelségét. Sokkal inkább távolról szemléli, mintegy meglesi részleteit, s kilesi az egész bonyolult működését. Nem avatkozik a folyásába, kíváncsian és merengve szemléli, s örökkön azt reméli, hogy meglátja benne a szabályt.

Megjelent: Magyar Nyelv, 121. évfolyam 3. szám (2025), 353-356.

Bárdosi Vilmos impozáns Francia–magyar szólásszótárának meglehetősen kevés előzményét találjuk a magyarországi lexikográfiában: a szótár előszava két korábbi, hazánkban megjelent gallicizmusgyűjteményt említ, az egyik Spanraft Alajos 1889-es munkája, a másik Végh Béla és Rubin Péter (1962) számos kiadást megért kötete. Miközben azt is láthatjuk, hogy 40 évvel a francia–magyar szótárírás egyik úttörőjének tekintett Kiss–Karády-féle szótár (1852 – valójában az általam meg nem talált első kiadás évszáma 1844–48) (Szabó 2011: 80) után már a francia nyelv jellegzetes fordulatait bemutató mű jelent meg Magyarországon, feltétlenül hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az előzmények sem a tudományos igényesség, sem gyűjteményük szakmai behatárolása és bemutatása terén nem versenyezhetnek Bárdosi 2024-ben megjelent szótárával. De az előzmények között feltétlenül meg kell azt is említeni, hogy Bárdosi Vilmos, az ELTE Francia Tanszékének professor emeritusa, évtizedek óta a francia és a magyar frazémák nemzetközileg elismert kutatójának számít: a számos általa publikált egy- és kétnyelvű szótár közül talán elég itt a Magyar szólástárat (2003) és a Francia–magyar tematikus szólásszótárt (2010) megemlíteni.

Bárdosi Vilmos

Kiss Gábor, a TINTA Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője Jókai szókincséről és a kiadó Jókai-enciklopédiájáról tartott előadást a Tomor Pál Főiskola Szeniorakadémiáján 2025. november 19-én. Közreadjuk az előadás diasorát.

Hazugságot sosem írtam.
Az igazság hangja legszebb.
Visszazendül dalaimban
Vallomása életemnek.

Szeretek élni! Vonz az élet,
A szerelem, a dal, tavasz.
Amerre vágyakozva nézek,
Ott csak villámlik, nem havaz.

Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sírok.

Lelkembe’ nincs virág, verőfény,
Csak hervadt, néma fájdalom.
Tévedt madárként egy-egy emlék
Repül át néha szívemen.

Csak nélkülözz: az élet így tanít.
Hiányzani fog mindig valamid.
Hogy meg ne szoknád, nincsen oly gyönyör;
De puszta híja sírodig gyötör.

Ne fordulj vak hevedben
A világ és rendje ellen.

Szabad-e a könyvet dicsérnem?

Zavartan tekintek magamba. Az a szózat hangzik föl bennem, hogy a könyv népszerűsítésének rossz szolgálatot tennék azzal, ha oktató modorban, kenetesen prédikálnék a könyv hasznos és magasztos voltáról. Jobbára olyasmit ismételgetnék, amit a könyvbarát nélkülem is tud és a könyvtől idegenkedő rábeszélésemre se fogad el. A könyvet nem lehet megszerettetni, mint valami tárgyat, valami portékát. Csak tok ez, amelybe valami be van zárva. A tartalmát kellene megszerettetnem, az éter-rezgéseit, a szellemet, amelyből a könyv létrejön. Ehhez kevés pár perc, kevés egy emberélet is.

Egy ellenséges világ közepett miféle erőben bízhatik a magyarság?

A hadseregében? Annak emberanyaga elsőrendű, szervezete jeles, a létszáma azonban csonka, a fölszerelése meg hiányos. A világháború ádáz levegőjében született szerződések gondoskodnak róla, hogy a magyar nép katonai erényei és Közép-Európa természetes erőviszonyai ne érvényesüljenek szabadon.

Tehát a magyar diplomáciában? Az a világot behálózó hatalmi csoportokkal áll szemben, amelyeknek egyelőre még kényelmi érdekük, hogy magyar ügyekben ne érvényesüljön az igazság és az emberiesség szempontja. A diplomáciánk ma csak annyit tehet, hogy nyitva tartja a jövőbe vezető kapukat, egyébként pedig óvakodik tőle, hogy reménytelen akciókkal leleplezze a nemzet erőtlenségét.

A jelen cikk írásához kettős célkitűzéssel fogtam hozzá. Grétsy László Nyelvi játékaink nagykönyve című könyvének bemutatásával egyrészt ünnepelni szeretném a magyar nyelv napjának küszöbön álló beköszöntését: 181 éve, hogy a magyar nyelv 1844. november 13-án országunk hivatalos nyelvévé vált, miután a korabeli országgyűlés elfogadta a magyar nyelvet államnyelvvé tevő törvényt!

Másrészt pedig a közelgő karácsonyi ünnepek ajándékozási gondjain akarok enyhíteni azáltal, hogy felhívom a figyelmet erre a különleges könyvre. Felhívom a figyelmet a könyv témájára, jó néhány fejezetére, továbbá kedvcsinálónak idézek is a nyelvi játékok szinte kimeríthetetlen anyagából.

Grétsy László

A világ Isten-szőtte szőnyeg,
Mi csak visszáját látjuk itt,
És néha – legszebb perceinkben –
A színéből is – valamit.

Mindenkinek több, nagyobb a gondja,
Égőbb keresztje, semhogy azt kimondja.

Megtanultam: soká bír fennmaradni
A hajótörött is egy deszkaszálon.

Jövevények és vándorok vagyunk,
És nincsen itt senkinek maradása.

Egy lángot adok, ápold, add tovább.

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül – szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Én már tudom: csak azt nem vesztem el,
Amiről sose mondhatom: enyém.