Ideális esetben minden szónak van egy és csak egy, többé-kevésbé jól meghatározható jelentése. Ettől az ideális esettől sokféle eltérés létezik. A szavak jelentésváltozása, egyáltalán jelentéstörténete és etimológiája mellett éppen ezeknek az anomáliáknak a vizsgálata szolgált alapul a tudományos igénnyel a XIX. századtól kibontakozó szójelentéstan fejlődéséhez. A szinonímia (két vagy több szó hasonló jelentése, például a kutya és az eb, a szintén és az is), antonímia (két vagy több szó ellentétes jelentése), homonímia (két vagy több szó egy hangalakban való kifejezése, például ár) és poliszémia (egy szó két vagy több jelentése, például a bak és a daru mint állat- és eszköznév) mellett az enantioszémia, egyazon szónak két ellentétes jelentése, a kevésbé számon tartott jelenségek közé tartozik, egyes felosztások csak a poliszémia egy különleges eseteként tartják számon (például Szerdahelyi István: Irodalomelméleti enciklopédia. Bp.: Eötvös József Könyvkiadó 1995: 45).

Nem tartoznak a szűkebb értelemben vett enantioszémiához az ironikus nyelvhasználat azon jelenségei, amikor például az okos szó ‘buta’, az illatos ‘büdös’ jelentésben szerepel. Tudniillik az irónia lényege, „hogy a szöveg igazi jelentése a szó szerinti értelem ellenkezője” (Szerdahelyi i. m. 282). Mindenesetre az ironikus nyelvhasználat és az enantioszémia szoros kapcsolatban állnak. Az enantioszémia egyben jelentésbeli labilitást is kifejez.

Az enantioszémiára vonatkozó példák már az ókortól felbukkannak. Például a latinban sacer az istenségnek átengedett, azaz pusztulásra ítélt személy, aki ki van rekesztve az emberi társadalomból és büntetés nélkül megölhető. Van azonban ezzel ellentétes jelentése is: az olyan személy elnevezése, akinek személye sérthetetlen.

A következőkben Gráfik Imre írása olvasható Thass-Thienemann Tivadarnak a TINTA Könyvkiadónál 2016-ban megjelent művéről, A nyelv interpretációja első kötetéről. Az írás eredetileg a Szemiotikai Tájékoztató című folyóiratban jelent meg.

 A Szemiotikai Tájékoztató olvasói bizonyára nem lepődnek meg, ha az etnoszemiotika művelőjeként egy olyan könyv ismertetésére vállalkozom, amely – szigorúan csak a címéből kiindulva – inkább a nyelvtudomány, de – tartalmát tekintve – legalább annyira a szemiotika, az irodalomtudomány, a néprajztudomány (és természetesen több más társtudomány) szempontjából is figyelmet érdemel.

Föltehető, bár sajnálatos, hogy a szerzőt és munkásságát kevesen ismerik Magyarországon. Thass-Thienemann Tivadar (1890–1985) életútját és tudományos tevékenységét tekintve azonban éppen a jelen kötet kapcsán ez pótolható, mindenekelőtt a kötet fordítójának előszavából. Szerencsére nem minden előzmény nélkül. A szűkebb tudományosság előtt ismert az eredetileg germanistának, irodalomtörténésznek indult Thass-Thienemann Tivadarnak még pécsi tanársága alatt megírt és több kiadásban megjelent, Irodalomtörténeti alapfogalmak c. kötete. A közelmúltban a pécsi Pro Pannonia jóvoltából, 2010-ben jelent meg Az utókor címére: Thienemann Tivadar hátrahagyott életrajzi feljegyzései című kötet (sajtó alá rendezte: Koncz Lajos; a jegyzetapparátus összeállításában közreműködött és a névmutatót készítette: Erőss Zsolt). A Kijárat Kiadó pedig 2013-ban jelentette meg Balogh Tamás Ő volt Thienemann Tivadar c. kötetét.

Ady Endre beceneve általában Bandi volt, s érdekesek az életében becenevet érdemlő nők, akik közt voltak futó kalandok („kis női csukák”) és levelezőpartnerek, de meghatározó szerepet játszó személyek (Léda, Csinszka) is. A legfőbb forrás Dénes Zsófia, aki jól ismerte Adyt, Lédát, Csinszkát, Bölöniéket és Ady Lajosékat is (állítólag Ady Lajosné 1943 tényleges szerzője), valamint Benedek István, aki átfogóan igyekezte tárgyalni Ady szerelmeit (1992).

A szerelmek között első Kíváncsi Illi: Varga Ilona (Benedek 1992: 87–95).

Léda: Brüll Adél, Diósy Ödön felesége; Léda férje Dodó, akinek „kellett a harmadik” (Dénes 1967: 241); 1904–1912 között tartott Ady életében Léda-korszak.

Alább olvasható híres személyekről elnevezett ételeket felsorakoztató sorozatunk záródarabja – jó étvágyat kívánunk hozzá! Az előző rész itt olvasható. A levesek nevének eredetéről itt, a sütemények nevének eredetéről itt olvashat bővebben.

A XX. század második felében a kitüntetetten sok ételt – borjúszeletet, májat, pogácsát, kiflit, tortát – neveztek el gróf Szapáry Gyula (1832–1905) miniszterelnökről. Szilágyi Dezső (1840–1901) jogászról, politikusról vette nevét a Szilágyi módra készült kappansült vagy egyszerűbben Szilágyi-kappansült nevű fogás. A Tiszák közül gróf Tisza István (1861–1918) emlékét őrzi a Tisza-szelet és a Tisza-bomba. Mint az eddig említett nevekből is kiderül, Magyarországon is általában gyakori volt, hogy az ételek arisztokratákról kaptak neveket, így az említett Esterházy Pál Antal hercegről és az említett Bethlen-családból talán leginkább Bethlen István grófról (1874–1947).

Zsolnay Vilmos (1827–1900) keramikus a névadója a Zsolnay módra készült borjúborda nevű fogásnak, és gyárának porcelánedényeit sok vendéglátóüzlet használja. Munkácsy Mihály (1844–1900) festőművészről nevezték el a kocsonyázott tojás Munkácsy módra és a Munkácsy-kenyér nevű ételeket, Feszty Árpád (1856–1914) festőművészről pedig a Feszty-bifszteket (Gundel 1984: 65, Szakál 1990: 46–48).

A fogas és a borjúborda hasonló módon készül Gundel módra. Ugyancsak a Gundelekről vette nevét a Gundel-saláta, s vendéglőikről a Gellért-saláta, a parfé Gellért módra, valamint a Liget-saláta. Italo Santelliről (1866–1945), az olasz származású, de sokáig Magyarországon élt vívómesterről lett elnevezve a Santelli-rántotta, mivel a Gellért-szállóban ez volt kedvenc tízóraija. Érdemes megjegyezni, hogy míg a Gellért módra jelzett ételek általában a Gellért Szálloda szakácsai által alkotott specialitások, külön Szent Gellért (980 körül–1046) püspök nevét viseli Orosz József receptje, a süllőszeletek Gellért püspök módra.

A böjt tágabb értelemben valamely szakrális vagy erkölcsi indítóokból eredő önmegtagadás, főként az érzéki élvezetekről való lemondás (absztinencia); szűkebb értelemben a táplálkozás korlátozása, részben az ételek fajtáját és/vagy mennyiségét, részben a táplálkozás idejét illetően. Nagyböjt, illetve húsvét után eredtünk a böjtöléshez kötődő szavak etimológiájának nyomába.

Böjt a keresztény egyházakban már az őskereszténység idejétől többféle formában szokásos. A magyar katolikus egyházban ismert az évnegyedi kántorböjt fogalma: ‘negyedévenként egy meghatározott hét három napjára terjedő böjt’. Ez a latin quatuor tempora (‘négy idő’) népetimológiás elferdítése, s a szokás valószínűleg (a szintén apostoli eredetűnek tartott nagyböjthöz hasonlóan) a IV. században keletkezett Rómában.

A protestáns egyházakban csak nagypénteken szokásos a böjt, Jézus Krisztus szenvedése és halála emlékére, a többi böjt megtartása általában egyéni elhatározáson múlik. A hetente tartott, pénteki böjt nem volt kivételes a még a protestáns magyarságnál sem, s erre utal az egykori, nyelvjárási péntekes ‘aki pénteken böjtölni szokott’ szó. A déli szláv eredetű Péntek családnév szokásos értelmezése szerint a gyermek születése napjaként vált személynévvé, ám egyes esetekben nem kizárt a böjttel való kapcsolata sem.

A magyar böjt szó elsősorban katolikus ünnepi napok megnevezésében található meg: böjtelő kedd ‘a húsvét előtti 7. vasárnap utáni kedd’, böjtfogadó szerda ‘hamvazószerda, szárazszerda’, böjtfő (a latin caput ieiunii tükörfordítása) ‘böjtfő szerda, hamvazószerda, a húsvét előtti 7. vasárnap utáni szerda’ és ‘böjtfő vasárnap, a húsvét előtti 6. vasárnap’, böjtközép ‘a húsvét előtti harmadik vasárnap előtti szerda’, kántorböjt ‘negyedévenként egy meghatározott hét három napjára terjedő böjt’. Böjti napokról vett régies hónapneveink: böjtelő hava ‘február’, böjtmás hava ‘március’. A böjti réce (Anas querquedula) vonuló madár, s szaknyelvi nevét onnan kapta, hogy hozzánk kora tavasszal, általában márciusban, böjt idején érkezik. A böjt szó ecetes, savanyú, olykor korpás, máskor aludttejes, megint máskor gyümölcsös levesételek, egykor böjti táplálékok meghatározásában is előfordul (cibere, keszőce, kiszi, kudari, zsufa). A farsang definíciójában is legalább közvetve szerepel a böjt, mivel vízkereszttől hamvazószerdáig (a böjt kezdetéig) tart.

A farsangtól húsvétig tartó nagyböjtöt a néphagyomány „Cibere vajdának” (a böjti ételnek) „Konc királyon” (húsos, zsíros eledeleken, farsangi torkosságon) aratott győzelmeként jelenítette meg. A böjt befejezését pedig Európában nemzeti ételjelképekkel ünnepelték (német Hans Wurst ‘Kolbász János’, francia Jean Potage ‘Leves Jancsi’, magyar Paprika Jancsi). Az ételjelképek a feltámadás megjelenítői, s gyakran valami apróból, felaprítottból, eldörzsöltből keletkező dolog a jelképnek választott étel. 

A ‘reggeli’ jelentésű szók több európai nyelvben szó szerint ‘böjtszegés’ jelentésűek (francia déjeuner, spanyol desayuno, katalán desdejuni, angol breakfast), s az éjjeli böjtöléssel állnak kapcsolatban. A mauritiusiban (francia alapú kreol nyelv) karem ‘böjt’, s a francia carême (ófrancia quaresme) folytatása, ami a latin quadragesima ‘negyvenedik (nőnemben)’ szóból jön (ami utal a keresztényeknél, mégpedig katolikusoknál szokásos húsvét előtti negyvennapos böjtre), s egyaránt jelöli a szigeten a keresztények húsvét előtti nagyböjtjét, a muszlimok ramadán hónapját betöltő böjtjét és a helyi hinduknál is szokásos, a holi ünnepet kísérő táplálkozási élőírásokat. (A mauritiusiban a ‘böjt’ és a ‘negyven’ jelentésű szók, a karem és a karant között az etimológiai kapcsolat már nem átlátható. A régi magyar nyelvjárásokból is ismert viszont a negyvenel ‘húsvét előtt negyven napon át böjtöl’ szó.) Mauritiuson a helyi kreolban már a munkamegoszás átszervezését követően tidezene ‘reggeli’ (szó szerint, etimologizálva ‘kis böjtszegés’), dezene ‘ebéd’. Mindenesetre a karem szó átfogó, a különböző vallási szokásokra egyaránt használatos jelentése bizonyíték a böjt egyetemes jelentőségére. A franciában a carême mellett ‘böjt’ jelentésű még a jeűne, amely a kései latin ieiunus ‘koplaló, éhező’ folytatása. A germán és szláv kifejezések a tartás, megtartás fogalmára vezethetők vissza. (Germán például az angol fast, német Fasten ‘böjt’, szláv például az orosz poszt, cseh pűst ‘böjt’, szlávból átvétel a román post). A magyar böjt a középfelnémet bíht ‘gyónás’ szó átvétele, a böjt és gyónás intézménye közötti, érintkezésen alapuló névátvitelt valósítva meg. Hasonló az átvitel, a metonímia a gyón etimológiája esetében, mely az ótörök juwun ‘mosakodik, tisztálkodik’, s nem a szintén ótörök jonga ‘vádol’ átvétele. A böjt régi neve volt még a sanyargatás is, sőt ezt fejezhette ki a koplalás szó is.

Galambos Kristóf