A közelmúltban jelent meg Nagy György Magyar-angol közmondásszótár című kötete. Ebből az alkalomból idézzük föl a vele készült interjúnkat, amelyben Kiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője kér­dezgette az Egyesült államokban élő szerzőt gyűjtésről, szenvedélyekről és háttérben maradt életéről. (Az interjú eredeti megjelenési helye: olvassbele.com)

Hogy került Albanyba, New York állam fővárosába egy magyar szótáríró?
1963-ban, a stockholmi súlyemelő világbajnokságon voltam a magyar csapat angol és német tolmácsa. A verseny után nem tértem haza, hanem Németországba utaztam, és politikai menedékjogot kértem. Egy évvel később, 1964 júliusában kivándoroltam az Egyesült Államokba.

Még idehaza hogyan került kapcsolatba a nyelvekkel? Egy korábbi beszélgetésből tudjuk, hogy a furcsa nevű Monimpexnél és Metalimpexnél dolgozott három évet. Utána kellett néznem, hogy az első az állami monopoltermékek (dohány, szeszes italok), a másik a fémek külkereskedelmével foglalkozott.
1960-tól ’62-ig a Monimpex borosztályán, majd ’62-től ’63 szeptemberéig a Metalimpexnél voltam angol-német bonyolító. Már középiskolás koromban is a nyelvészet és a nyelvek voltak fő érdeklődési területeim. Autodidakta módon tanultam meg mindkét nyelvet. Annak ellenére, hogy mind angolból, mind németből felsőfokú államvizsgám volt, nem vettek fel az egyetemre (ELTE). Azzal indokolták, hogy „népünk ellenségeinek nem adunk ingyenes felsőoktatást”. Ezért úgy döntöttem, hogy nyugaton próbálok egyetemre jutni.

Tótfalusi István most megjelent, Nyelvészeti ínyencfalatok c. könyve 54 fejezetet tartalmaz. Ínycsiklandozónak három fejezetet közreadunk blogunkon.

Ezt a szépségversenyt nem hirdették meg, mégis majdnem mindenki, tudva vagy tudatlanul, leadja benne a maga szavazatát.

Aki idegen nyelven beszélőket hall, különösen, ha nem vagy alig érti a nyelvüket, bizonyára tetszése vagy nemtetszése szerint fog véleményt mondani róla. Van, aki egyszerűen szépnek vagy csúnyának fogja mondani, más talán meg is indokolja az ítéletét: szép, mert lágy, dallamos, csengő, vagy: csúnya, mert kemény, kopogó, érdes és így tovább.

Kérdezzünk meg több embert, és meglepően eltérő véleményeket fogunk hallani. Egyiknek tetszik az olasz a könnyed, dallamos lejtése miatt, másik meg talán éppen túl sima pergését és csicsergését fogja felróni neki. Van, aki a németet kellemetlenül sziszegőnek, darabosnak érzi, s akad, akinek tetszik férfias keménysége és határozottsága.

Egy gondosan megszerkesztett, 12 gépelt oldalas levelet kaptam néhány hete a budapesti Katona Miklós ny. agrármérnöktől. A levél szerzője – hét fejezetre tagolva írását – napjaink nemkívánatos nyelvhasználati jellegzetességeit, a rádióban vagy a televízióban naponta hallható modorosságait, pongyolaságait gyűjtötte össze, még azt is megjegyezve, hogy mindezek főleg az utóbbi tíz évben terjedtek el. Maga az egész gyűjtemény, úgy, ahogy van, rendkívül érdekes, tanulságos még nyelvész számára is. Olvasásakor menten el is határoztam, hogy annak egyik legsikerültebb részét, azt, amelyben a rendszerváltozás óta eltelt időszaknak szóvirágait, dagályos kifejezéseit állította egymás mellé, mindenképpen bemutatom az Édes anyanyelvünk hallgatóinak, mégpedig levélírónk értékelésével együtt. A példasor, amelynek a beküldő a „Képes beszéd” címet adta, némi rövidítéssel a következő: már látszik az alagút vége; ez csak a jéghegy csúcsa; a torta felosztása; mekkora szelet jut a tortából; az már csak hab a tortán; mennyi jut a nagykalapból; rátett még egy lapáttal; ez is benne van a pakliban; a holdudvarához tartozik; szekértábor; fogyasztói kosár. Most pedig, ahogy ígértem, néhány sor hallgatónk értékeléséből is!

„Szeretem, ha valaki képes megfogalmazni és értelmesen előadni, amit mondani akar. Sajnos, az ún. közszereplők ritkán szereznek nekem ilyen örömet. Gondolom, az olvasás hiánya és az ebből eredő szókincsszegénység az egyik legfőbb oka annak, hogy sokan nem tudnak saját szavakkal színvonalasan és érthetően beszélni, s így kénytelenek a mások által kitalált új kifejezési módokat használni. Ezért van szükségük alagútra, jéghegyre, tortára, kalapra, lapátra, pakli kártyára és még sok egyébre. Akár így van, akár nem, számomra az ilyen divatos beszéd furcsa és indokolatlan.”

A 2013-as Ünnepi Könyvhétre jelent meg Sümegh László Albertfalvi történetek című könyve a TINTA Könyvkiadónál. Ebből az alkalomból kérdezte az írót Cserháthalápy Ferenc, a kiadó munkatársa.

Cserháthalápy Ferenc: Elsőre egy közhelyszerű kérdés. Örül?

Sümegh László: Nagyon. Minden könyvem, apró írásom megjelenésekor különös elégedettséget érzek. Így voltam ezzel egész életemben, egy jól sikerült tanóra vagy előadás szintén mindig örömmel tölt el. A jól végzett munka eredményét jelentette. Jelen esetben persze inkább majd az olvasók döntsék el, hogy jól végeztem-e a munkát.

Cs. F.: Hogy határozná meg a most megjelent könyv műfaját?

S. L.: Eléggé nehéz megmondani, mert riportok, beszélgetések, történetek, kis színesek, anekdoták vegyesen egyaránt vannak a könyvemben. A műfajon nem szoktam gondolkodni, talán legjobban az illik rá, ami a címe: Albertfalvi történetek.

Sokan azt hiszik, hogy a pongyolaság általában bőbeszédűséget, szószátyárságot jelent. Tévednek, akik ezt gondolják. Nemcsak bőbeszédűségből, hanem túlzott szűkszavúságból eredő pongyolaság is van, s éppen a mi rohanó korunkra nagyon is jellemző ez a hibatípus. Persze nagyon körültekintőnek kell lennünk egy-egy ilyen példa megítélésekor. Annak tudatában kell véleményt formálnunk, hogy az effajta egyszerűsítés, szómegtakarítás az élőbeszédben, a társalgási stílusban sokkal otthonosabb, sokkal inkább elfogadható, mint pl. a szaknyelvben vagy valamilyen más nyelvi rétegben. Ami élőszóban esetleg még elfogadható, sőt természetes, az írásban már pongyolaságnak, hanyagságnak számít. Néhány példával mindjárt szemléltetem is az elmondottakat.

Elsőnek egy országos hetilap egyik hirdetését idézem. Íme:

„Elcserélem 3 szobás, központi fűtéses, kertes családi házamat hegyes vidékre betegség miatt.”

Egy épületért egy egész hegyvidéket? Ez így nem volna méltányos ajánlat, márpedig a szövegből ez következik. Mindössze egy szóval lett volna hosszabb a hirdetés, ha a hegyes vidékre helyett azt írja a megszövegező: hegyes vidéken levőre. Ha pedig még ezt is sokallja, választhatta volna akár ezt a formát is: hegyvidékire. Íme, ez még rövidebb is egy szóval a pongyola eredetinél!

Megjelent Hollós János Bevezetés a kommunikációelméletbe című könyvének második kiadása a TINTA Könyvkiadónál az Ékesszólás Kiskönyvtára sorozatban. Ebből az alkalomból Cserháthalápy Ferenc, a kiadó külső munkatársa kérdezte a szerzőt. (Az interjú eredeti megjelenési helye: kultura.hu)

Cserháthalápy Ferenc: Mikor és hol jelent meg a könyv első kiadása?

Hollós János: A Magyar Rádióban 2004-ben Hírek a kommunikációban címmel jelent meg egy könyvem, amely a mostani kiadás előzményének tekinthető. Nem nevezném a két könyvet első és második kiadásnak, mert majd 10 év alatt rengeteg újdonsággal bővült a kommunikációelmélet is és ezzel párhuzamosan a mondanivaló is. Ez most egy olyan területe a világnak, ahol szuperszonikus a fejlődés. Ezt úgy nevezzük, folyamatosan csökken a felezési idő, vagyis az az időintervallum, amely alatt megkétszereződik az emberiség tudása.

Cs. F.: Hogy talált rá a TINTA Könyvkiadóra a könyv kéziratával?

H. J.: A TINTA Könyvkiadóval, ha lehet így fogalmazni, egymásra találtunk. Sok könyvkiadót megkerestem, és nem fogadtak örömmel. Mint megtanultam, 500 oldal alatti könyvekkel nem szívesen foglalkozik manapság senki, bármi is a tartalom. Nem éri meg, nem üzlet. 100 oldalas könyvért csak 1000–1500 forintot lehet kérni, 500 oldalas könyvért pedig minimum 3000 forintot. Mindkettővel ugyanannyi a munka, csak a vastagabb könyvön dupla a haszon. Szegény Freud „A halálösztön és az életösztönök” című műve, amely mindössze 60 oldal, ma nem kerülne a piacra, pedig annak idején megrengette a világot. A TINTA Könyvkiadó Ékesszólás Kiskönyvtára sorozatában viszont kis gyöngyszemek vannak. Itt nyilván nem az eget rengető anyagi haszon a lényeg, sokkal inkább a tartalom. Külön öröm és büszkeség számomra, hogy olyan sorozatban jelenik meg a könyvem, amelyben Grétsy László és Wacha Imre tanár úr is publikált.

Láng Miklóstól, a Gyógyszerészet című lap immár nyugdíjas szerkesztőjétől kaptam azt az érdekes és tanulságos levelet, amelyből idézek is néhány sort. Íme:

„A gyógyszerészek körében szakmai vita zajlik arról, hogy hivatalos használatban elfogadható-e a patikus és a patika szó a gyógyszerész és a gyógyszertár helyett. A vitázók egy része arra hivatkozik, hogy a patika német eredetű s ezért kerülendő szó. Más részüket ez a német eredet egyáltalán nem zavarja. Melyik félnek van igaza?”

Mindjárt a lényeget mondom. Nyelvészetileg, a nyelvi helyesség szempontjából mindegyik idézett szó kifogástalan. A gyógyszerész és a gyógyszertár is, amely a többi gyógy- előtagú szóval együtt a XIX. század első felében született mesterségesen alkotott nyelvújítási szóként, de a patika meg a patikus is, amely nem német, hanem latin – még pontosabban görög alapú latin – szó: a ’raktár, lerakat’ jelentésű latin apotheca továbbélése. Ez a latin szó került bele számos európai nyelvbe: a németbe, az oroszba, a franciába – és a magyarba is. Hangalakja módosult, mégpedig a névelőnek érzett, szó eleji a elhagyása következtében, olyannyira, hogy ez már nem is idegen, hanem jövevényszónak számít nyelvünkben. Nem is csoda, hisz a gyógy- előtagú összetételek alig több mint másfél évszázados életével szemben ez immár bő fél évezrede él a magyarban. Az első patica adat a Schlägli Szójegyzékből való (1400–1410 k.), a patikus pedig már eleve magyar fejlemény. A korábbi patikáros, patikárius és patikás változatokból jött létre a 16–17. században.

Először 2004-ben jelent meg Szili Katalinnak az ELTE BTK Magyar Mint Idegen Nyelv Tanszéke vezetőjének a Tetté vált szavak című könyve. Hamar elfogyott, hosszú szünet után most újra kapható, mert a TINTA Könyvkiadó újranyomtatta. Ebből az alkalomból készült a villáminterjú a szerzővel.

Kiss Gábor: Mit jelent a könyv alcímében a beszédaktus szó?

Szili Katalin: Definíciója szerint a nyelvvel végzett cselekedeteink legkisebb, önálló funkcióval bíró egysége. Ilyen beszédaktus például a köszönés, a bocsánatkérés, az elutasítás, a gratuláció stb.

K. G.: A borítón néhány jópofa példamondatot olvashatunk. Pl.: Á, semmiség, csak összedobtam valamit! Ugyan, csak egy ócska rongy! Mire utalnak ezek a mondatok?

Sz. K.: Olvasatomban mindenképpen azt bizonyítják, hogy mennyire finoman hangolt, a körülményekhez, a kulturális elvárásokhoz érzékenyen igazodó szabályok mozgatják a nyelvhasználatot. Az idézett megnyilatkozások történetesen a szerénység elvének megvalósulásai: kultúránkban nem nézzük jó szemmel a „hencegést”, a túlzott magabiztosságot, így elvárjuk, hogy a megdicsért fél csökkentse a bók értékét. (A kínaiak hasonlóképpen viselkednek.)

A reklámok, mint mindnyájan nagyon jól tudjuk, hihetetlen mértékben elszaporodtak. Elszaporodtak az utcákon, amelyeken járva minduntalan valamilyen óriási poszter tűnik szemünkbe, nem szólva a falragaszok ezreiről, de elszaporodtak a sajtóban, a rádióban és a televízióban, sőt még a postaládákban is, hiszen manapság már megszokottak, mindennaposak a reklámújságok meg a különféle szórólapok, levélreklámok is.

A reklámoknak ez a nagy népszerűsége persze nagy felelősséggel is jár. Aki reklámot szövegez meg vagy terjeszt, népszerűsít, annak tudnia kell, hogy a reklámnak nemcsak a kereskedelmi, hanem a nyelvi hatása is óriási. Egy-egy szellemes elnevezés, szófordulat akár napok alatt elterjedhet valamilyen ügyes reklám nyomán – ez természetesen jó –, de egy nyakatekert, torz alkotású kifejezés, hibás helyesírású vagy téves, rossz kiejtésű formula úgyszintén, ami már korántsem öröm. Tanulságos példát küldött nekünk épp ez utóbbinak, a rossz kiejtésnek a szemléltetésére Vass Tamás budapesti levélírónk. Ezt írja levelében:

„A Magyar Rádió reklámműsoraiban rendszeresen hallható a Dreher sör reklámozása, azonban sajnálatos módon mindig helytelen kiejtéssel, Dréher formában, vagyis a h-t is kiejtve, sőt jól megnyomva, holott ez a név tudomásom szerint Dréer-nek ejtendő.”

Dr. Nyerges Gábor egyetemi tanártól kaptam azt a kedves hangú és igen tartalmas, több nyelvhasználati kérdést is felvető levelet, amelyből idézek egy rövid részt.

„Én tudom, hogy napjaink közszereplőinek többsége nem tanulta nyolc évig a latin nyelvet, mint Ön vagy én, de nagyon sérti a fülemet, ha a TV2 egyik – egyébként magyarul nagyon szépen beszélő – műsorvezetője azt mondja, hogy a hőségtől a sínek eldeformálódtak. Azt hiszem, ugyanakkor, ugyanabban a műsorban hallottam azt is, hogy valakit (vagy valamit) ledegradáltak. Ma a rádióban hangzott el, hogy valamit valahova beintegráltak, és egy jeles vezérkari tisztünk valamire azt mondta, hogy kiexponálták. A szóvivőket és nyilatkozókat nem is hibáztatom, de szövegeik íróit igen. Miért kell állandóan olyan idegen szavakat használni, amelyeknek jelentését a használó nem ismeri eléggé, s ezért ragaszt eléjük fölösleges előtagot? Még a jól használt idegen szónál is jobb a magyar, mert azt mindenki megérti, de ha valaki saját maga sincs tisztában az idegen szó jelentésével, s mégis él vele, mégpedig rosszul, kétszeresen is vét.”