„A nap süt, de ahhoz, hogy megpillantsd, neked kell felé fordulnod. Ehhez hasonlóan az egyéni erőfeszítésre ugyanúgy szükség van, mint a kegyelemre.” (Srí Ramana Maharishi)

„Egyedül azé az érdem, aki kiáll a küzdőtérre, akinek arca porban, verejtékben és vérben fürdik, aki vitézül tör előre, aki újra meg újra téved és hibázik, mert a tévedések és hibák minden erőfeszítés velejárói, aki síkra száll a nemes ügyért, aki szerencsés esetben végül megízlelheti a diadal gyümölcseit, s ha derekas teljesítménye dacára végül mégsem arat sikert, legalább tudja, hogy soha nem kell osztoznia a bátortalanokkal és hidegszívűekkel, akik nem ismernek sem győzelmet, sem vereséget.” Theodore Roosevelt összefoglaló gondolatai az erőfeszítést több szempontból járják körül, mintegy immanensen utalva a rokon jelentésű latin virtus és a görög herosz szavak tartalmaira. Egy sűrített közlésben is ott van vállalásainkban, értékképzőnek vélt cselekedeteinkben, szinte ars poeticaként: „soha ne add föl!”

Sok-sok évvel ezelőtt a híres angol szónok és államférfi, Winston Churchill beszédet mondott Anglia egyik elit fiúiskolájában. A diákok és a tanárok egyaránt nagy lelkesedéssel várták beszédét. Erről társalogtak az osztálytermekben, a csarnokokban és a sportpályákon is. Az izgatottság a jeles napon, Churchill érkezésekor azonnal a tetőfokára hágott. Miután súlyos léptekkel az emelvényhez lépett, a hírek szerint mozdulatlanul megállt és csöndben, átható, szúrós tekintettel végigpásztázta hallgatóságát. Beszédét eleinte meglehetősen lassan kezdte, majd szinte mennydörgésszerű crescendóig építkezve kiáltotta a következő szavakat, melyek világhírűvé váltak: „Soha ne add fel, soha, soha, soha, soha ne add fel!” Mi is megérthetjük ezt az alapvető igazságot az életről: nem érhetünk célt, ha hamar, erőfeszítés nélkül, könnyen lemondunk.

Picasso: Vasaló nő

2020. augusztus 29-án hunyt el Tótfalusi István, a TINTA Könyvkiadó Arany Penna díjas szerzője. A TINTA Könyvkiadónál az alábbi könyvei jelentek meg: Klasszikus szócsaládfák, 44 tévhit a nyelvekről és nyelvünkről, 48 szerelmes vers, Idegen szavak alapszótára, Magyarító szótár, Nyelvészeti ínyencfalatok, Vámmentes gondolatok, 36 klasszikus magyar vers magyarul és angolul, Idegenszó-tár, Kiejtési szótár. Kiemelten fontosnak érezte a szerző is ezek között a Magyarító szótárt, amely 2011-ben látott napvilágot. Ennek megjelenésekor Cserháthalápy Ferenc készített interjút Tótfalusi Istvánnal, rá emlékezve közreadjuk a 2011-es interjút.

Cserháthalápy Ferenc: Önt jól ismerik az olvasók, több tucat ismeretterjesztő könyvet írt az évtizedek során, és ezek közt feltűnően sok kapcsolódik a nyelvekhez. Ennyire érdekli ez a téma?

Tótfalusi István: Kevés olyan csodálatos dolog van az ember világában, mint a nyelv, egy hosszú élet is kevés, hogy minden fontosat megtudjunk róla. Csodálatos az anyanyelv, amely nekem mint írónak és fordítónak egyben az anyagom és a munkaeszközöm is. Még egy fokkal csodálatosabb, hogy annyi anyanyelv van a világon, sok ezernyi, és annyiféle, és közben mindegyik tökéletesen ellátja a feladatát. Sok nyelvvel igyekeztem megismerkedni, jó néhányat megtanultam, és ebben is mindig sok örömem telt. Mint témához azért tértem gyakran a nyelvekhez, mert ezt az örömet szerettem volna megosztani olvasóimmal.

A lenti Galériára kattintva a főszerkesztő Kiss Gábor diasorát lehet végignézni a TINTA Könyvkiadó történetének első, máig népszerű kiadványának, a Magyar szókincstárnak a szerkesztéséről.

„Az utolsó maradványa valami isteninek az ember becsületes igyekezete.” (Jung)

Egyszer egy szegény ember talált egy hímzett erszényt, benne 300 arannyal. Elvitte a bíróhoz. A kalmár, aki elvesztette, kihirdette, hogy a megtaláló kap 2 aranyat, ha visszaadja. Szólt is neki a szegény ember, hogy menjenek a bíróhoz. A kalmár kézbe vette a hímzett erszényt, belenézett, és óbégatni kezdett: Az én erszényemben 630 arany volt, ebben meg csak 300 van! Elvette, büntetést érdemel! De a bíró átlátott a szitán, és így fordult hozzájuk: Nos, bizonyára mind a kettőtöknek igaza van. Ez tehát nem a te erszényed. A megtaláló becsületesen idehozta, tehát az övé, vidd csak el bátran. Viszont, ha valaki megtalálja a te 630 arannyal teli erszényedet, majd annak fizesd ki a jutalmat.

A becsületesség jelentése, hogy azt választva semmilyen módon nem hazudunk, lopunk, csalunk vagy vezetünk félre másokat. Amikor becsületesek vagyunk, az megszilárdítja a jellemünket, ezáltal részünk lesz a lelki béke és az önbecsülés áldásában, és élvezni fogjuk az Úr és az emberek bizalmát. A becsületesség az őszinteség megnyilvánulása szándékainkban, szavainkban és tetteinkben. Valójában az erkölcsi törvények iránti belső tisztelet és az erényes élet alapja. Nem tud becsületes lenni az ember kényszerrel. Ennek belülről kell fakadnia! A Pallas Nagylexikon szerint a becsület jelenti „az elismerését az ember erkölcsi értékének, szellemi tulajdonságainak, társadalmi állásának és mind ama sajátosságainak, melyek benne becsületre méltók. Különböző egyénekben az említett tulajdonságok különböző mértékben lévén meg, különböző lesz az elismerés, mellyel irántuk embertársaik viseltetnek”.

Maria Montessorit idézve: „Az állampolgárok döntő többsége becsületes akkor is, ha nem gondol a törvények szankcióira. Normális ember számára az az igazi büntetés, ha elveszti a saját erejébe és nagyságába vetett hitét.” A francia Becsületrend kiérdemlőit Európa-szerte tisztelet övezi. A több mint 250 magyar díjazott névsorából csupán kiragadott példák: Munkácsy Mihály festő, Babits Mihály író-költő, Cziffra György zongoraművész, Fejtő Ferenc író-történész, id. Lomnici Zoltán jogász.

Becsületrend (Ordre national de la Légion d’honneur)
Jelmondata: „Becsület és Haza”

A földikutyafélék (Spalacidae) a rágcsálók rendjében az egérszerűek alrendjébe tartozó család. Közép- és Dél-Európától a Kaszpi-tóig terjedő területek lakói. A föld alatti életmódhoz alkalmazkodtak, kártékonynak számítottak (Schmidt 1987: 10–11), de az etnozoológiában a rosszul számontartott állatok közé tartoznak (Rácz 2012: 177). A Magyarországon talán még előforduló nyugati földikutya (Spalax leucodon) fokozottan védett.

A földikutya máig periferiális állatnak számít, s más állatokhoz viszonyított elnevezései is ezt mutatják. A vakondokkal, egérrel, patkánnyal, kutyával egyaránt előszeretettel összecserélték, viszonylag későn jelent meg a tudományos szakirodalomban, s korai népi elnevezései még problematikusabbak. Talán már a földikutyára vonatkozik egy 18. századi erdélyi adat: vokoncs (1717) ‘vakancs, földikutya (Nannospalax leucodon)’ (SzT. 14: 647). Bugát Pál már egyértelműen számontartotta: „vaksik (vakondegerek), fn. les rats-taupes, spalax” (1843: 461; franciául rat ’patkány’, taupe ’vakondok’; a spalax ekkor már tudományos névként ’földikutya’).

Az európai kultúrkörbe a névadásnak új korszakát hozta a kereszténység: az ősi, pogány, nemzeti nevek helyébe fokozatosan az ún. keresztnevek léptek, vagyis a biblia, az apostolok, hitvallók és főként a keresztény egyház szentjeinek nevei. Az újszülött gyermek abban a hitben kapta valamelyik szent nevét, hogy az a névazonosság folytán védeni, segíteni fogja a gyermeket: a „védőszentje” lesz. A hivatalos keresztény névtár azonban meglehetősen szűk körű, zárt volt az óriási szükséglettel szemben, így bizonyos egyhangúság, uniformizálódás következett be a keresztnevek használatában, s ehhez járult még minden korszak sajátos, egyes neveknek kedvező névdivatja. Ezért írja Gárdonyi, hogy „a keresztény vallás elpusztította a nevek poézisét”. Sok ezren és ezren viseltek egy-egy keresztnevet.

A többnyire héber, görög, latin stb. eredetű keresztnevek konkrét közszói értelme évezredek, évszázadok során feledésbe merült.

Fercsik Erzsébet, Raátz Judit: Keresztnevek enciklopédiája 

„Az örökkévaló egy igaz Isten szeretete, jósága, békessége és áldása legyen veled és szeretteid életével, most és mindörökké.” (Unitárius áldás)

Az áld ige Budenz József szerint az átok szóval közös gyökből ered, és eredetileg csak hangos, hatásos, nyomatékos mondást jelentett. Egy másik közelítés szerint „elvont törzse az ’ál’, ’á’ vagy ’áh’ hangon sóhajt’ (in: Etimológiák, szóelemzések a Czuczor–Fogarasi szótárból, Tinta Könyvkiadó, 2010). Az ’áldozatot bemutat’ jelentés talán az ’áldozati adományt felajánló imádság’ révén fejlődött ki. Az áldás, az áldomás, az áldoz, áldozás és az áldozat ugyancsak az áld ige származéka, amely a régi magyar nyelvben a ’megáld’ és ’dicsér’ jelentések mellett az ’áldozatot bemutat’ értelemmel is bírt. Mára az áldozat jobbára köznapi, illetve bűnügyi szövegkörnyezetben fordul elő.

A latin felől közelítve az áldás a benedictio ’jó mondása, jókívánság’ szóból jó cselekedet, azaz „jót előidéző szó és gesztus” – tömöríti a definíciót T. Litovkina Anna és Farkas Edit a Tinta Könyvkiadónál megjelent, A bábeli zűrzavartól a salamoni bölcsességig című, 2019-es kötetében. Az Ószövetségben az ősforrása Isten, csak az Úr adhatja, áldása az egész teremtett világra kiterjed: termékennyé teszi az élőlényeket, a földet. Áldása erejét később a hatékony és visszavonhatatlan kézrátétel vagy szó közvetíti. Ezt az teheti, akit a Teremtő kiválaszt, azzal küldetést kap, mint például a próféták (későbbi korokban a papok). „Abból, aki áldást akart magának, olyasvalaki lett, aki áldássá lett mások számára. Ez az elhívása azoknak, akik Istentől új életet nyertek.” Isten Igéje ráadásul különleges látást nyújt az ellenségeinkkel való bánásmódot illetően: „áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket” (Lukács 6,28). Ez több, mint megbocsátani a másiknak. A liturgiában azt az odafordulást is jelenti, mellyel az egyház Isten kegyelmét kéri. Fő fajtái: 1. az Isten segítségét kérők (benedictiones invocativae), mint pl. a balázsáldás, asszonyavatás; 2. a szentelők (benedictiones constitutivae), melyekkel bármit a profán állapotból kiemelve Istennek ajándékoznak, ajánlanak, mint pl. harang-, keresztút-, házszentelés. Hétköznapokban használjuk a türelmetlenség pillanataiban is, amikor rosszallást fejez ki, a másik értelmét már csak isteni segítség nyithatja meg: „Az Isten áldjon már meg, hát nem érted?”

Az alábbi írás eredeti megjelenési helye: Magyar Nyelvőr 92. évf. 1968., 108–109. oldal.

Még alig van kilencven éve (ma, 2020-ban már több mint száznegyven éve – a szerk.), hogy nyelvünkben ez az angol szó megjelent, pedig hazánkban működő személyfelvonóról már jóval korábbi időből is tudunk. Az első liftet Magyarországon a múlt század legelején helyezték üzembe, mégpedig az Esterházy hercegi család kismartoni kastélyában. A legkorábbi leírást róla Ferenc József apja, Ferenc Károly főherceg hagyta, aki 1819-ben a kastélyt meglátogatva csodálta meg az „elmés szerkezetet”. A főherceg feljegyzéseit Csatkai Endre tette közzé 1931-ben Die Habsburger in Eisenstadt című dolgozatában, a Mitteilungen des Burgenländer Heimatund Naturschutzvereins című folyóirat ötödik évfolyamának harmadik számában. A német eredeti magyar fordítása így hangzik: „Istentisztelet után a herceg megmutatta a felvonógépet (Auffahrtmaschine), melynek segítségével egy kabinetben ülő két vagy három személy a földszintről a felső emeletekre tud utazni, onnan ugyanígy le tud ereszkedni, és bármely emeleten tetszés szerint ki tud szállani. [...] Ezt az elmés készüléket azonban nem emberek húzzák fel vagy eresztik le, mint Schönbrunnban és Laxenburgban, hanem egy óraműszerű szerkezet, amit egy nagy súly, egy hatalmas kő mozgat. A szerkezet feltalálója Langereiter hercegi főgépész, egy igen ügyes műszerész.”

Konrad Kyeser terve 1405-ből

Thienemann Tivadar kényelmes polgári otthonba született Óbudán. Szászországi lutheránus lelkészi családból származó apja az Óbudai Hajógyár igazgatója volt, aki műszaki képzettsége mellett s nagy műveltségű világpolgár volt, gazdag könyvtára eredeti nyelveken tartalmazta a világirodalom nagy műveit. Fiait céltudatosan nevelte, megosztva köztük a maga kettős műveltségét: az idősebb Ottót humán pályára szánta, a fiatalabbat, Tivadart pedig a mérnöki pálya felé irányította. Ezért bátyját humán gimnáziumba, Tivadart pedig a nagyhírű Toldy Reálgimnáziumba íratta. A sors fordítva intézte a két fiú pályáját. Apjuk idejekorán meghalt, mielőtt a fiúk az általa kívánt pályára léphettek volna. Ottó bátyja tengerésztiszt, majd admirális lett, Tivadar pedig bölcsész. A Toldy Reálgimnáziumban kitűnő tanárok tanították, többek között magyartanára, az akadémikus esztéta, Jánosi Béla (1856–1921), franciatanárai egymást követően az író Szabó Dezső (1879–1945) és az irodalomtörténész Horváth János (1878–1961) voltak, utóbbi kettő az Eötvös Collegium neveltje volt. Nekik, de bizonyos értelemben a véletlennek is köszönhető, hogy Tivadar a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–francia–német szakára iratkozott be érettségije után. Édesapja rákbetegsége, szenvedése és korai halála miatt ébredt föl benne a segíteni akarás, fordult érdeklődése az orvosi hivatás felé, ezért ő az orvosi karra szeretett volna beiratkozni, de túl hosszúnak találván a beiratkozásra várók sorát átlépett a bölcsészeti karra iratkozandók sokkal rövidebb sorába.

„Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (János 8,12)

„Talán amit
Mi boldogságnak nevezünk,
A miljom érdek,
Ez mind egyes sugára csak
Egy új napnak, mely még a láthatáron
Túl van, de egykor feljövend.
Bár volna így!” (Petőfi: Világosságot!)

Emberi életünknek egyik alapvető feltétele, a világosság teszi lehetővé, hogy lássunk és kellően tájékozódhassunk. Sötétben csak tapogatódzunk, de alaposan megismerni a dolgokat világosságban tudjuk. És ez áll a fizikai világosságra éppen úgy, mint a világosságra átvitt értelemben. Élet és világosság éppen olyan elválaszthatatlanul összetartoznak, mint halál és sötétség. Fizikai szempontból a látás képességét lehetővé tevő fényt nevezzük világosságnak. Fodor Ákos gondolata:

„A fényt a szem fura mágusaként úgy zárja keretbe a vaksötét, hogy élesen álljon a kép eléd!”